Az átvészelt idő

A kommunista pártvezetés egyházellenes intézkedései 1950 tavaszától kezdődően arra irányultak, hogy a püspöki kar vezetői aláírásukkal hitelesítsék a diktatúra törekvéseit és fogadják el az egyház életét megnyomorító intézkedések sorozatát.

     E törekvéseknek volt része a szerzetesrendek elhurcolása, amelynek idején Magyarországon két, a Szűz Máriáról és a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány működött. Az előbbinek Burka Kelemen tartományfőnök vezetésével 272 tagja és tizennyolc kolostora volt, az utóbbinak 26 rendháza, 339 tagja, a provinciálisi szolgálatot pedig Luptovics Kolos látta el. Schrotty Pál a rend delegátus generálisa Rómától már a második világháború idején nagyobb jogköröket kapott a két provincia ügyeiben, és ezt a hatóságát a kommunizmus beköszöntével is gyakorolta, illetve hátrahagyta elöljárótársaira, ami a rend életét tekintve később sok kérdésben könnyebbséget hozott. A diktatúra idején (1945-től kezdődően) a mariána provincia közösségéből egy, a kapisztránusok közül hárman szenvedtek vértanúhalált, 15 mariánus és 32 kapisztránus rendtagot börtönöztek be a hatóságok.

     1950 júniusától több fázisban hurcolták el a szerzeteseket, ezek közül valamennyi érintette a két rendtartomány kolostorait. Vagy úgy, hogy a rendházak lakóit szállították el (pl. Szeged, Szombathely) vagy a deportálások színhelyévé lettek (Debrecen, Gyöngyös). Nem feledhetjük, hogy ez az esemény a zsidóság elhurcolása után hat évvel történt, a visszaemlékezésekből pedig tudjuk, módszerét tekintve ugyanúgy zajlott, mint az évekkel korábbi embertelenség: kis kézicsomag, bevagonírozás – itt ez teherautót jelentett –, kényszerlakhely, amit nem volt szabad elhagyni, a túlzsúfoltság miatti embertelen körülmények, és az éjszakai látogatók, az ávósok, akik a rendtagokat arra akarták rávenni, hogy hagyják el fogadalmaikat. Az éjszakai elhurcolások alkalmával a rendtagok a teherautók útirányát figyelték, abból próbáltak következtetni, vajon tényleg elindulnak-e a Gulágra, minthogy erre számítottak. Mivel a zsidómentés idején jelentős érdemeket szerzett magának, és a keresztény gondolkodók baloldali csoportjával is kapcsolatban állt, valamint a legnépesebb magyar szerzetescsalád elöljárója volt, P. Schrotty Pál helyet kapott abban a tárgyalóbizottságban, amely előkészítette az 1950-es megállapodást. Hagyatékában ott találjuk, aláhúzva és kijegyzetelve a La Croix újság cikkét a lengyel prímás és a kommunisták megállapodásáról: „És mennyi türelemről, milyen alázatos tisztánlátásról tettek tanúbizonyságot, amidőn meg tudták őrizni az Egyház megszentelt jogainak minden lényegét, mégpedig azon az áron, hogy csalódást okoztak a közvéleménynek. Hisz emez jobban szerette volna, ha vértanúkká válnak. Az aláíró püspökök személyükben kompromittálták magukat. Holott a közvélemény jobban szerette volna őket »hajlíthatatlannak« és rettenthetetlennek látni. (La Croiax, 1950. június 4-8).” Ez a szándék vezette 1950-ben a magyarországi katolikus tárgyalóbizottság tagjait is, akik egészen más körülmények között és sokkal nagyobb árat fizetve ugyan, de a megállapodás aláírásával elérték a deportálások megszüntetését.

     Mint ismert, 1950 szeptemberétől – korlátozott keretek között – csak négy szerzetesrend maradhatott fent, köztük a ferencesek. Ennek hátterében feltehetőleg az állt, hogy Balogh páter és egy volt ferences tisztségviselő elérték az állami hatóságoknál a rend fennmaradását. Schrotty Pál az első időkben úgy gondolkodott, hogy a két provincia együtt vállalja a felkínált lehetőséget, az esztergomi és a szentendrei iskolák működtetését. E szándékától azonban – a rendszer rövid távú fennmaradására számítva –, a mariána provincia elállt. Ekkor egyetlen egy beiratkozott diák nélkül, egy pedagógusi diplomával rendelkező ferencessel és még állami tulajdonban lévő épületek átadása reményében vállalta el a Kapisztrán rendtartomány e két intézmény megnyitását, hogy átmenthesse a szerzetesi életet a diktatúra utáni időre. Az állami rendelkezések 72 rendtag bennmaradását engedélyezték. A rendi levéltár megőrizte azokat a jegyzetpapírokat, amelyeken a provinciálisok azokat a listákat próbálták összeállítani, amelyek alapján megmondhatták: ki maradhat meg a rendi közösségben, ki kerül át egyházmegyei keretbe, és kinek kell a civil életben elhelyezkednie. E néhány papírszelet megdöbbentő látvány.

     A kommunizmus kapcsán mindig terítékre kerül a ferencesek és a békepapi mozgalom kapcsolata, ugyanis az 1950-es, augusztusi békepapi gyűlés felvételein feltűnően sok barna habitus látható. Az akkori rendtársak visszaemlékezései szerint őket azzal a „hívószóval” toborozták, hogy minél többen legyenek, mert meg kell akadályozni egy esetleges egyházszakadást, illetve az is elterjedt szóbeszéd volt, hogy a rendet korábban elhagyókat öltöztették az állami hatóságok újból szerzetesi ruhába, hogy ezzel is növeljék a békepapok létszámának látszatát. Érdekes azt is látni, hogy jelenlegi ismereteink szerint a többi, jelentősebb szerzetesrendhez képest a ferenceseknél jóval kisebb volt pl. a beszervezések aránya. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy a ferencesek nem viselték magukon az ún. úri vagy intellektuális rend kommunista bélyegét.

     Mivel azonban az 1950-es egyezmény nem váltotta be azokat az elvárásokat, aminek reményét hozzá fűzték – vagyis a katolikus egyház megbénulását –, a kommunisták néhány év múlva az egykori szerzetesnövendékeket, de akkor már egyházmegyés kispapokat elbocsátották, a korábbi ferences templomokban egyházmegyés papként működő szerzetespapokat pedig vagy elhelyezték, vagy pedig papi működésük szabadságukat is korlátozták.

     Az úgynevezett rendi keretben élők élete sem volt könnyű. A fiatalabb korosztály egyetemi tanulmányokat kezdett, a „derékhad” pedig egyik napról a másikra kollégiumi nevelő lett, és e hirtelen bevetés közben kellett megtanulniuk, mi az a nevelőtanárság, hogy működik egy iskola. Ugyanakkor ezeknek az intézményeknek állandó létbizonytalansággal kellett szembenézniük. Esztergomban egyik napról a másikra elvették a sportpályát, Szentendréről Hódmezővásárhelyre akarták áttelepíteni az iskolát, később pedig tanári diploma megszerzésére kényszerítették a napi 24 órában szolgálatot vállaló kollégiumi nevelőket – azt remélve, e tehertétel miatt a ferencesek visszaadják az esztergomi iskolát.

     1970-ben Paskai László, akkori teológia tanár, örökfogadalmas rendtárs lett a magyarországi provincia vizitátora, aki úgy alakította az események folyását, hogy egykori évfolyamtársa, Balázs Sebestyén legyen a tartományfőnök. Ennek eredményeként a provinciában megtört az állami igényeknek félve megfelelni akaró irányítás, és előtérbe került az az akkor fiatal papi generáció, akiknek „zsinati lendülete” megújította a rendi nevelést (Barsi Balázs, Zatykó László) és a két középiskolát (Hegedüs Kolos, Reisz Pál). Ez az átalakulás sikeresen átmentette az 1950-es induláskor kialakult lépéselőnyt, mégpedig azt, hogy Szentendrére a rendszer által üldözött családok gyermekei kerültek, Esztergomba pedig az egykori kisszemináriumok diákjai, így ezekben a közegekben már adva volt a katolikus mentalitás. Ezért is kerülhetett ki a magyar papság oly nagy hányada e két iskola növendékei sorából.

     Az átalakulásnak másik nagy előnye volt a ferences hivatások számának gyarapodása. Hivatalosan évente csak két új novíciust lehetett felvenni a rendbe. Az elöljárók, különösképpen Pintér Ernő tartományfőnök 1979-től ezt a korlátozást igyekezett egyre jobban bővíteni, ami fölött egy idő után már szemet hunytak a hatóságok.

     Nagy kiváltság volt, hogy a római szerzetes-elöljárók közül elsőként 1981 őszén Magyarországra látogathatott P. John Vaugn miniszter generális, aki szeptember 15-én örökfogadalmat vett ki rendtársainktól, és még prédikálhatott is a pasaréti templomban. (Roger Schütz, taize-i prior első látogatásakor nem mondhatott egy beszédet sem!) Szavai szépen tükrözik a ferences élet jellemzőit és a rend belső átalakulásának kegyelmi hangulatát: Krisztusban kedves Testvéreim, Szent Ferenc atyánk fiai! Különleges öröm számunkra, hogy köztetek lehetek, amikor a rendtartomány közösségét növekedni és továbbélni látjuk. Ma este néhányan közületek próbaidőre, mások pedig egész életükre elfogadták az evangéliumi életformát, amit Szent Ferenc hagyott ránk. Nagylelkű vállalkozásotokért köszönetet mondunk az Úrnak, szüleiteknek, rokonaitoknak, nevelőiteknek és nektek magatoknak is. Ez a mai szertartás ugyanakkor azt is jelenti, hogy titeket elfogadtunk, kiválasztottunk és jóváhagytunk, azaz, hogy kívánságtok, hogy Istennek és a testvéreknek szolgáljatok, Istentől jövő vágy, aki mindegyikünknek megadja a kegyelmet, hogy sugallatait teljesítsük. Legyetek a ferences élet és egy dicső történelem régi hagyományainak örökösei: fogadjátok el a küldetést, folytassátok megváltozott körülmények között is az evangéliumhoz és Szent Ferenc szándékához való változatlan hűséggel ezt a szellemet. Legyetek méltók lelki elődeitekhez, akik életükkel, sőt sokszor halálukkal tettek tanúságot a hithez és a ferences hivatáshoz való hűségükről.

     Legyetek hűek a ferences karizmához: Krisztus békéjének eszközei vagytok, a Krisztus szerinti testvériség tanúi, s minden testvér szolgái, szavaitokkal és életetekkel szolgálva mindenkinek. Legyetek hűségesek az Úrhoz mindennap, mindig újra kezdve. És ő is hűséges lesz hozzátok, mert nem tudja megtagadni önmagát. A Szeplőtelen Szűz és Szent Ferenc Atyánk szerezze meg számotokra a béke és a kitartás ajándékát. Ámen.

     Ekkor P. John Vaugn miniszter generális a működési engedélyétől megfosztott mariána provincia tagjait is felkereshette, akik ezekben az években már bő tapasztalatokkal rendelkeztek arról, mit jelent a munkás élet, az egyházmegyei szolgálat vagy éppen a betegség keresztje. P. Borostyán Kund például – Rómában szerzett doktorátussal (!) – évtizedeken át csirkeoltással kereste kenyerét, amikor pedig nyugdíjasként kisegítést vállalhatott a pesti ferences templomban, több mint egy évtizeden át az egykori kolostor egy ablaktalan raktárszobája volt a lakása. Mások a Szolidaritás Szövetkezetben kesztyűkészítéssel keresték kenyerüket, vagy sekrestyésként éltek pl. Sümegen, Szombathelyen egy-egy padlásszobában. A Szűz Máriáról nevezett Rendtartomány létszáma a rendszerváltozás idejére 58-ra csökkent. 1989-ben számos kolostorban újrakezdték a rendi életet, ám ezek közül később többet el kellett hagyniuk az elöregedés okán és az új hivatások számának hiánya miatt.

     A Kapisztrán rendtartományhoz a diktatúra összeomlásának éveiben 159-en tartoztak, és kimagaslóan erős volt a fiatalabb generáció aránya, a különböző korosztályok hagyományai között pedig nem volt nagy távolság. E folytonosságnak köszönhetően a provincia magára vállalhatta a magyar nyelvterületek növendékeinek képzését.

     Amikor egy későbbi nemzedék tagjaként tekintünk vissza a meghurcolások évtizedeire, első szavunk a hála, a tiszteletadás, a köszönet azért, hogy az előttünk járó nemzedékek nem törődtek bele a rendszer által produkált istentelenség világába, hanem szavukkal és példájukkal elvitték az evangélium szavát a gyárakba, a két iskolába vagy éppen a plébániákra – így is megvalósítva az evangéliumi egyszerűség ferenci gondolatát.

Kálmán Peregrin