Az egyház női arca

Kockázatos dolog az egyház női vagy akár férfi arcáról írni egy olyan korban, amelyben a fejlettnek mondott társadalmak a nő és a férfi egyenjogúsága ürügyén tulajdonképpen a kétneműség megszüntetését kívánják elérni, megalkotva a társadalmi nem, a gender fogalmát, tagadva egyben a biológiai nemet.

Miért nem írnék alá női bíborosok kinevezését sürgető petíciót

   A Hittani Kongregáció már tíz évvel ezelőtt felhívta a figyelmet a nő alárendelt helyzetét hangsúlyozó új irányzatok megjelenésére. Egyik ilyen irányzatban „a nő, hogy önmaga lehessen, a férfi ellenfeleként jelenik meg” és a „hatalom visszaéléseire a hatalom megszerzésének stratégiájával válaszol”, egy másikban pedig „akár egyik, akár a másik nem felsőbbrendűségének kizárása érdekében tagadni próbálják a különbséget” (A férfi és a nő együttműködéséről az Egyházban és a világban, 1).

   Furcsa paradoxona korunknak, hogy miközben sok országban politikailag már nem korrekt a biológiai nemek alapján történő megkülönböztetés – pl. nem beszélhetünk anyáról és apáról, csak szülő 1-ről és szülő 2-ről –, közben ugyanezekben az országokban a genderideológia értelmében gyakorlatilag nem is létező nő számára követelik a férfiakkal azonos jogokat, társadalmi és egyházi szerepeket, az egyenlőségnek álcázott egyformaságot. Pedig nem vagyunk egyformák.

   A Hittani Kongregáció levele hangsúlyozza, hogy „ezen eszmeáramlatokkal szemben a Jézus Krisztusba vetett hittől megvilágosított Egyház a férfi és a nő tevékeny együttműködéséről beszél, teljesen elismerve különbségeiket” (4), a levél kiemeli ugyanakkor a nő egyházon belüli szerepének központi jelentőségét (15).

Elfelejtette az egyház a keresztény nőket?

   A Múlt-kor történelmi portál tavaly, éppen a nő legnagyobb méltóságra emelését kinyilvánító ünnepen, Mária mennybevételének ünnepén ismertette Cate Coopernek, a Manchesteri Egyetem vallástörténészének újonnan megjelent könyvét Elfelejtette az egyház a keresztény nőket címmel. A könyv szerzője a kora keresztény egyház forradalmi tettének tekinti azt, ahogy az egyház történetében jelentős szerepet játszó nőkkel bánt. A nők családi és baráti kapcsolataik révén hirdették az evangéliumot, terjesztették az igét, közösségi szervezőként és kisebb vállalkozások irányítóiként gyakorolták hatalmukat a keresztény közösségben. Az utókor azonban nemcsak megfeledkezett róluk, hanem az egyházban a nőket még háttérbe is szorították – írja a portál a szerző gondolatait ismertetve.

   Kétségtelen, hogy a nők a kezdetektől komoly befolyással voltak az egyházra. Krisztus körül is sok nőt találunk, s ő egy nőt, saját édesanyját, Máriát tette az egyház anyjává. Semmi sem igazolja azonban, hogy a nőket mára elfelejtették volna. A kereszténység megjelenésétől igaz a páli mondás: „Nincs többé sem zsidó, sem görög, sem  abszolga, sem szabad, sem férfi, sem nő…” (Gal 3,28). Ennek megvalósulása nemcsak Máriának, Jézus Anyjának tiszteletében, a nők méltóságát hangsúlyozó egyházi megnyilatkozásokban vagy a nőknek az egyházban betöltött szerepében, illetve a boldoggá avatások számában látható, hanem abban is, hogy az elmúlt évszázadokban élt nők közül többeket avattak egyházdoktorrá, s hogy pl. a kolostorok segítették elő a jól képzett nők önálló fellépését is. Az egyház ugyanis nem a papok – esetleg még a szerzetesek – közössége, hanem Isten hívő népe, amelynek tagjai a megkereszteltek, laikusok és klerikusok, férfiak és nők egyaránt. „A nők szerepe döntő fontosságú, az egyház nem élhetne nélkülük” – mondta XVI. Benedek pápa 2006. március 2-án a római egyházmegye papjainak, hangsúlyozva, hogy a történelem során – karizmatikus jelenlétükkel – milyen sokat tettek a nők az egyház kormányzása terén is. A pápa példaként említette a szerzetesnőket, a nagy egyházatyák nő testvéreit, a középkor nagy nőalakjait, a püspököket megrovó Szent Hildegárdot, vagy a pápákhoz intelmekkel forduló Szent Brigittát és Szienai Szent Katalint, akiknek sikerült elérni a Rómába való visszatérést. S bár a pápa kizárta, hogy a férfiaknak fenntartott szolgálati papság megnyíljék a  nők előtt, jogosnak tartotta feltenni a kérdést, hogy vajon a hivatalos szolgálatban nem lehetne-e több felelősséget adni a nőknek. A nők kimagasló szerepét XVI. Benedek pápa a 2011-ben megjelent riportkötetben is méltatja, megjegyezve, hogy az egyháztörténelem során „a nők sok szempontból jobban meghatározták az egyház arcát, mint a férfiak. Gondoljunk csak a nagy katolikus ünnepekre, például az úrnapjára vagy az isteni irgalmasság vasárnapjára – ezek mind nőkre vezethetők vissza” (XVI. Benedek – A világ világossága 14).

Az egyház a kezdetektől fogva nőnemű

   Az egyházat legjobban két kifejezetten női szereppel, a vőlegényre várakozó jegyes és az anya képével ábrázolhatjuk. A gyengédség és az irgalom, a reménység, az élethordozás, az önzetlenség és a misztériumra nyitottság képei ezek, amelyekre a ma egyházának és társadalmának is nagy szüksége van. „Az egyház a kezdetektől fogva nőnemű” – ezzel válaszolt  Ferenc pápa az olasz Corriere della Sera napilap főszerkesztőjének, Ferruccio de Bortolinak adott összegező interjúban a nők egyházi szerepvállalásának előmozdításáról szóló riporteri kérdésre. Majd Hans Urs von Balthasart idézve hozzáteszi, hogy „a péteri elv mellett a máriás elv határozza meg az egyházat. Szűz Mária fontosabb bármely püspöknél vagy bármely apostolnál” (Corriere della Sera, 2014. március 5.).

   A nő sajátos adottságait és méltóságát a teológia a kinyilatkoztatás fényében magyarázza és értékeli. A legszebb, lényegileg egybehangzó értékeléseket talán éppen a három  legutóbbi pápa fogalmazta meg. II. János Pál pápa 1988-ban a Mulieris dignitatem apostoli levelében így fogalmaz: „A nő méltósága szorosan összefügg a szeretettel, amelyet közvetlenül nőiessége révén kapott, de ugyanúgy azzal a szeretettel is, amelyet ő a maga részéről ajándékoz. (…) A nő erkölcsi és szellemi ereje kapcsolódik össze abban a tudatban, hogy Isten különös módon rábízta az emberiséget” (30). Ez a méltóság azonban nemcsak a hagyományos anya- vagy feleség-, leány-, nővér- vagy szerzetesnői szerephez kapcsolódik, hanem az élet minden területéhez, beleértve a dolgozó nő szerepét is.

   XVI. Benedek nemcsak pápaként, hanem már bíborosként és a Hittani Kongregáció prefektusaként is hangsúlyozta a nő kitüntetett szerepét: „Vitathatatlan, hogy a nőknek kivételes adottságaik vannak, s hogy némely tekintetben érzékenyebbek és erősebbek. Éppen a szeretet képességének ezzel a különleges módjával, amely megadatott nekik, hogy egy másik embert hordhatnak magukban és önmagukat, húst és vért adhatnak nekik. Mindez bizonyos kitüntetettséget és egészen sajátos nagyságot ad a nőnek” (Ratzinger: Isten és a világ 1).

   A másikért élő, szívével látó nő képes egyedül szembeszállni a bajokkal, élhetővé tenni az életet szélsőséges helyzetekben. Állandó, tevékeny, mással nem helyettesíthető jelenlétével formálja a családot, s ezáltal formálja az egyház és népe arcát (Vö.: A férfi és nő együttműködéséről az Egyházban és a világban 13 – Hittani Kongregáció, 2004.).

A nők egyházi szerepvállalása – értékelni vagy klerikalizálni

   Miközben az egyháznak az elmúlt 25 évben számos, a nők értékeit középpontba helyező megnyilvánulása és egyházon belül betöltött szerepüket növelő kezdeményezése volt, az egyházon kívüli és belüli feminista irányzatok és a média az elmúlt hónapokban is a nők hátrányos helyzetéről beszéltek, találgatva, hogy az új pápa tervezi-e a nők egyházon belüli szerepének, különösen is az egyházi döntéshozatalban betöltött szerepük felülvizsgálatát. Figyelmen kívül hagyva II. János Pál pápa tanításának lényegét és törekvését arra, hogy a nőket jobban bevonja a jog által a laikusoknak fenntartott egyházi feladatokba is (Az Egyház Európában, 43), az utolsó három pápa nézeteinek és gyakorlatának szembeállításával próbálkoztak.

   A kísérlet mögött valójában a nők pappá szentelésének kérdése, egészen pontosan a laikus–klerikus kérdés, illetve a szolgálat és uralkodás problematika húzódik meg. Egyesek szándékosan megfeledkeznek egyrészt arról, hogy Jézus idejében tele volt a világ papnőkkel, így Jézusnak – erre irányuló szándéka esetén – nem okozott volna nehézséget nőket is meghívni a papságra. Másrészt pedig a jézusi tanítás lényegét hagyják figyelmen kívül, azt, hogy aki első akar lenni, annak mindenki szolgájává kell válnia. Az egyházi tisztség és a papság nem uralkodás, nem hatalom, hanem a közösség szolgálatára irányuló feladat.

   „Ha az egyházat csak a hatalom szempontjából nézem, akkor mindenki, aki nincs valamilyen hivatalban, eleve  lnyomott. S akkor például a női papság kérdése mint hatalmi kérdés válik sürgetővé, hiszen mindenkinek hatalommal is kell rendelkeznie” – írja Ratzinger bíboros A föld sója c. könyvében. Ugyanezt a gondolatot ismétli meg Ferenc pápa még bíborosként készült interjúkötetében, majd pápaként Az evangélium öröme kezdetű enciklikájában (104).

   „…a klerikalizáció a probléma (…) a keresztség önmagában is felhatalmaz a közösségi szolgálatra.” (Francesca Ambrogetti– Sergio Rubin: Ferenc pápa. Beszélgetések Jorge Bergoglióval, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013.)

   „A világiak alkotják Isten népének mérhetetlen többségét. Az ő szolgálatukban áll egy kisebbség, a felszentelt szolgák. (…) különleges konfliktus okává válhat, ha a szentségi hatalmat túlságosan azonosítják az uralkodással. (…) Az Egyházban a funkciók nem engednek teret egyeseknek a többiek felett állásához” (7).

   Ferenc pápa véleménye szerint a nők nagyobb mértékben jelen lehetnek és jelen is kell lenniük az egyház döntéshozó pozícióiban, ez azonban csak működést érintő előléptetésnek nevezhető. Csak ezen a módon nem jutunk sokat előre. (Corriere della Sera, 2014. március 5.)

   A Ferenc pápa megválasztását követő második általános kihallgatáson, 2013. április 3-án már a nőknek az evangéliumokban lévő fontos szerepéről beszélt, kiindulva abból, hogy a feltámadás tanúi a nők, amiből küldetésük is születik. A nők feladata, hogy tanúságot tegyenek gyermekeik, unokáik előtt a feltámadt és köztünk élő Jézusról, ajtót nyissanak az Úr felé, kövessék őt és tanúságot tegyenek róla.

   A közelmúltban megjelent Az evangélium öröme enciklikában Ferenc pápa, miközben elődjeihez hasonlóan tovább kívánja szélesíteni a mozgásteret a nők határozottabb egyházi jelenlétére, egyben megállapítja, hogy ez gyakorlatilag már sok területen meg is valósult. „Örömmel látom, hogy számos nő osztozik a papokkal a lelkipásztori felelősségben, az emberek szolgálatában, családok vagy csoportok támogatásában, és új hozzájárulást nyújtanak a teológiai reflexióhoz. (…) De az egyházban tovább kell szélesíteni a mozgásteret a határozottabb női jelenlét számára” (103).

   Bár a laikusok és így a nők szerepe elsősorban az, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, adják tovább az örömhírt, legyenek az árva közügyek anyjai úgy, hogy közben a családok se árvuljanak el és essenek szét, a nők a társadalom mellett az egyházi struktúrában is számos fontos feladatot végeznek hazánkban is.

   Nemcsak házvezetőnők, sekrestyések, kántorok vagy beteglátogatók lehetnek, hanem a hitoktatást is nagyobb részben ők végzik, de számos nőt találunk a lelkipásztori kisegítők között is. Részt vesznek a jegyesoktatásban, igeliturgiát vezetnek és áldoztatnak, ott vannak plébániai, egyházmegyei bizottságokban, tanácsokban, ellátják különböző egyházi ügyek referensi feladatait.

   A nők betölthetnek egyházi hivatalokat is. Az egyházi bíróságokon már 1983 előtt is lehetett világi ügyvéd, jegyző, ülnök, ügyhallgató, 1983 óta azonban már világi nő és férfi egyaránt végezhet kötelékvédő feladatokat is, lehet hármas bíróságban bíró, sőt lehetővé vált, hogy a világiak által betöltött tisztségek hivatalnak minősüljenek. Ennek megfelelően Magyarországon is több női jegyző, ügyvéd, ügyhallgató, sőt kötelékvédő is működik.

   Ott vannak a nők az egyházi egyetemek és főiskolák rektorai, dékánjai, tanárai között – beleértve az egyházjogot vagy a teológiát is –, és hosszú évekig női vezetője volt pl. a Magyar Kurír katolikus hírügynökségnek is.

   A jelentős számú egyházi oktatási és szociális intézmény nagyobb részét nő vezeti. A 272 oktatási intézményből 163 intézmény (59,9%), míg a 191 szociális intézményből 142 intézmény (74,3%) vezetője nő. Személyes élményem a 90-es évek végéről, hogy a Parlamentben a kormányzatnak a négy történelmi egyházzal folytatott magas szintű tárgyalásán mindössze két nő lehetett jelen, mindketten a katolikus egyház képviseletében.

A mennyországot választom

   Helen Schüngel-Straumann svájci teológusnő kezdeményezésére európai és észak-amerikai katolikus hittudósok petíciót írtak alá, melyben arra kérik Ferenc pápát, hogy tegye lehetővé az eddig tárgyként kezelt nők aktív részvételét az egyház központi döntéshozatalában. Ennek jeléül nőket is kinevezhetnének bíborosokká. A katolikus egyház egyre több szakavatott és elkötelezett nőt fog elveszíteni, ha a fontos döntésekbe nem vonja be őket (Mérleg Online 2013. 09. 15.) .

   „Az egyházban a nőket értékelni kell, nem klerikalizálni. Aki női bíborosokat szeretne, kissé klerikalizmusban szenved” – volt Ferenc pápa válasza arra a kérdésre, lesznek-e női bíborosaink? (La Stampa 2013. 12. 15.)

   „Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar, aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik, aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál” – mondta Néri Szent Fülöp, akit kétszer akartak bíborossá kreálni, a bíborosi kalapot azonban visszautasította azzal, hogy ő inkább a mennyországot választja.

Tükörré válni, tükröt tartani

   „Mária tükröt tart az egyház elé, és hívja: e tükörben ismerje föl a maga mivoltát és azt, hogy Isten milyen szívbéli készségeket, magatartásformákat és cselekedeteket vár tőle. (…) Az egyház Máriától tanulja Krisztus benső életének megismerését (…) a győzelmes szerelem titkát (A férfi és nő együttműködéséről az egyházban és a világban, 15 – Hittani Kongregáció, 2004.).

   Az egyház tagjait, nőket és férfiakat egyaránt meghív arra, hogy nézzen bele ebbe a tükörbe. Máriát s rajta keresztül Krisztust szemlélve ismerje föl saját maga igazi valóját, Krisztus és Mária arcát magán átragyogtatva váljék maga is tükörré, visszatükrözve ezt az arcot, az egyháznak, Krisztus menyasszonyának és a hívők anyjának igazi arcát a világnak.

Németh Emma SSS