Az egyház társadalmi tanítása és az emberarcú piacgazdaság

A második világháborút követő európai fejlődés – a 20. században immár sokadszor – újra alapvető változásokat hozott mind a politikai határok, mind az egyes országok társadalmi-gazdasági berendezkedése tekintetében.

     Úgy tűnt, a kialakuló új világrend egyik oldalán igyekeztek a liberális eszmék feltámasztásával meghaladni a két világháború közötti tendenciákat, és elvetni azok autoriter és totalitárius ideológiákban diszkreditált vonásait, míg a másik oldalon éppen nem a liberalizmus megerősítését tűzték a politikai ideológusok zászlajukra. A Vörös Hadsereg által megszállás alatt tartott és a kommunista pártok által diktatórikus eszközökkel irányított közép- és kelet-európai országok fejlődésmenete élesen elvált a hagyományos polgári fejlődés pályájára visszakanyarodó nyugat-európai országokétól. Az államosítás és a központosított tervgazdálkodás körülményei között a centralizált társadalomirányítás nem hagyott kibontakozási lehetőséget az érdekegyeztetési mechanizmusok és a modern társadalmi-gazdasági érdekképviseletek kiépülése számára. Ezáltal ezek az országok, fejlődésükben megakasztva, kiszakadtak a nemzetközi folyamatokból, és izolált körülmények között egy diktatórikus állammodell kísérleti alanyaivá váltak.

     Ezzel szemben – ha a felszíni liberális szólamok mögé nézünk – úgy Nyugat-Európa 1945 utáni társadalmi-gazdasági folyamatainak jellege és iránya esetében kimutathatóak bizonyos kapcsolódási pontok, kitapintható egyfajta folytonosság az 1918–1945 közötti szervezetek és intézmények, valamint az állam és társadalom kapcsolatrendszerében. A magát kifejezetten a két világháború közötti diktatórikus-totalitárius elméletekkel szemben meghatározó, sok elemében liberális indíttatású pluralizmus létrejötte mellett, a kezdetektől megfigyelhető volt az érdekek szervezett megjelenítésének, a társadalmi-szociális feszültségek enyhítésének, a gazdaság állami keretek általi szabályozásának törekvése is. A nyugat-európai társadalmak változásainak eredményeképpen egyre inkább azok az új jelenségek kerültek a tudományos vizsgálódás középpontjába, melyek valamilyen formában kötődtek a gazdasági-társadalmi interakció növekvő szervezettségéhez, az állami beavatkozás kérdéséhez, illetve az érdekközvetítés és érdekkiegyenlítés új módszereihez. A pluralizmussal vitába szálló elméletek egyik legfontosabb alaptétele az volt, hogy a korábbi állításokkal ellentétben a második világháború utáni Európában sem a politikában, sem pedig a gazdaság rendszerében nem jelent meg „univerzális valóságként”, illetve a fejlődés végeredményeként a liberális pluralizmus. Az empirikus kutatás emellett arra is rámutatott, hogy a liberális-pluralista elképzeléseket leginkább követő országok fejlődésükben gyakran elmaradtak azok mögött, amelyek teret engedtek a különböző társadalmi érdekcsoportok kollektív (megszervezett, korporatív) fellépésének.

     A liberális eszmerendszer számos vezető gondolkodója eltávolodott a libertárius szabadelvűség vadhajtásait jelentő jelenségektől és közeledett mind a szocialista eszmék társadalmi érzékenységéhez, mind a konzervatív körök közösségpártiságához. A baloldali táborban – a szovjet fejlődés egyre nyilvánvalóbb embertelensége által megerősítve – előtérbe került egy a piacgazdaságot, a magántulajdont és az emberi méltóságot is elfogadó balközép szociáldemokrácia, míg a konzervatív oldal is alaptézisként fogadta el a liberális szabadságjogok kánonját. Sőt a korábbi korszak pápai enciklikái (különösen a Rerum novarum, 1891 és a Quadragesimo anno, 1931) az egyház modern társadalmi tanításának kidolgozásával az emberi szabadság új katolikus felfogását alapozták meg. Ezzel lehetővé tették az emberi szabadság önrendelkezésként való meghatározását és ennek alapvető következménye lett a demokratikus politikai rendszer szükségességének levezetése. Ez végérvényesen a második világháború végére került megfogalmazásra: „XII. Pius pápa 1944-es karácsonyi beszédében kifejezésre juttatta, hogy kellő szellemi és erkölcsi alkattal a demokrácia eszközrendszere megfelelően működtethető. Jacques Maritain neotomista filozófus, az emberi jogok élharcosa, 1943-ban New Yorkban megjelent könyvében hitet tett a keresztény demokrácia mellett. »Kereszténység és demokrácia« című tanulmányát magyarul a Vigilia 1946-os és 1947-es évfolyamai közölték. Maritain munkáját azután New Yorkban magyarul éppen Barankovics István jelentette meg. A magyar viszonyokra világít rá, hogy az ehhez az uralkodó eszméhez kapcsolódó Barankovics Párt taktikai okokból a »keresztény« jelzőt kiiktatta a nevéből.”¹

     A korszakban a liberális személyi szabadságjogok és demokratikus alapelvek iránti nyitás azért is tűnt könnyebbnek, mert a „neoliberalizmust” nem terhelte a ma ismert fogalom körüli negatív konnotáció. A liberális gondolat megújításában érdekeltek elsősorban a német nyelvterület liberális gondolkodói köréből kerültek ki, különösen a Freiburgi Iskola, valamint az emigrációba kényszerült Alexander Rüstow és mindenekelőtt Wilhelm Röpke sorolhatók abba a körbe, akik a történelmi tapasztalatok alapján egy új, liberális, ám szociálisan elkötelezett és a társadalmi érdekkiegyenlítést zászlajára tűző gazdasági, társadalmi, állami szféra kialakítását óhajtották. A Walter Eucken (1891–1950) által a nemzetiszocialista diktatúra éveiben elindított értelmiségi diskurzus résztvevői felismerték, hogy az emberi hatalomvágy és a monopóliumok uralma okozta többek között a manchesteri kapitalizmus első jelentős válságát.² A német történelmi iskolával szembeni kritika alapján dolgozták ki a működőképes és egyben emberhez méltó gazdasági rend elméletét.³ Ennek a rendnek feltétele a pontosan körülírt állami szabályozás és az állampolgárok fokozott személyes elkötelezettsége. A korabeli közgazdasági felismerések és a két világháború tapasztalata alapján elvetették az átfogó állami beavatkozást, mely korlátozta az egyén döntési és cselekvési szabadságát. Ugyanakkor kritikával viszonyultak a piac korlátlan érvényesülésével szemben is. A keresztény szociális tanítást szem előtt tartva szükségesnek ítélték a hatékony törvényi keretfeltételek meglétét, és lehetőnek tartották az állam korlátozott beavatkozását a piacon – különösen a szociális kiegyenlítés érdekében. Ez az ún. ordoliberális koncepció összekapcsolta a személyes szabadságot a gazdasági hatékonysággal és a társadalmi kötelezettségvállalással. Az ordoliberálisok egyaránt elvetették tehát a gazdaságban működő erők teljesen szabad játékának, valamint a semmivel sem törődő államnak a hagyományos libertárius elképzelését, továbbá a túl hatalmas és mindenbe beleszóló, a polgárok szabadságát és felelősségét korlátozó állam etatista-szocialista elképzelését.⁴ Olyan, a szabadságon alapuló gazdaságot akartak, amely az önállóan és önmagával szemben felelősségteljesen cselekvő ember működése révén bontakozhat ki. A cél az volt, hogy az ember szabadon valósíthassa meg önmagát, és alkotó képességeivel értéket teremtsen az állam által meghatározott gazdasági rend keretén belül. Az ordoliberális közgazdászok és államfilozófusok célja tehát egy olyan társadalmi-gazdasági alkotmány létrehozása volt, amelynek középpontjában újra maga az ember áll teljes szabadságával és egyben felelősségével, másrészt pedig a dinamikusan fejlődő gazdaság, mint ennek kibontakozásának terepe.⁵ „A második világháború után az eltorzult eszmékkel együtt a hivatásrendi gondolat is a lomtárba került. A lényege azonban, a munkáltatók és munkavállalók érdekharmonizálása a gazdaságban, továbbra is megmaradt, s a jellegzetesen kontinentális kapitalista modelljének fontos tényezője lett.⁶

     Mindezek az elméletek számos nyugat-európai országban elősegítették egy jelentős, aktív mezoszféra kialakulását; az ilyen típusú államokban mind a mai napig megfigyelhető azoknak a gondolkodóknak a hatása, akik a két világháború közötti társadalmi-gazdasági megújulás (hivatásrendi) elméletei mögött álltak. Összességében elmondható: a társadalmi béke, a gazdasági stabilitás Európa nyugati részében a második világháború után szorosan összekapcsolódott a szervezett érdekek megjelenésével, a piac jogszabályok közé szorításával, az intézményesített érdekegyeztetési folyamatokkal. Ezek a pillanatnyi csoport- és pártérdekektől függetlenül a konkordanciát, a partikuláris osztályérdekek helyett a közjót helyezték előtérbe. Emellett megjelent a szubszidiaritás, mely révén az egyes társadalmi csoportok önkormányzatiságát teremtették meg, illetve, mely a szabad versenyt egy erkölcsi normarendszer keretein belül tartotta megvalósítandónak. A francia, német és olasz kereszténydemokrácia nem tudott elvonatkoztatni a pápai tanítástól, még ha azt igyekezett is felekezetek feletti jelleggel és elsősorban szekularizált társadalmi-gazdasági értékekkel felruházni. Ezek nélkül az alapértékek nélkül elképzelhetetlen a modern Európa működése és feldolgozhatatlan a szociális piacgazdaság modelljének megjelenése a nyugat-európai országokban. Az osztrák államban a politikai elit tagjai között több a hivatásrendi modellben komoly szerepet betöltő értelmiségit találunk, akik az érdekképviseletek együttműködésével kívántak új lendületet adni az 1955-ben újjászülető független államnak. Emellett az ibériai félszigeten – szinte változatlan formában – továbbéltek a két világháború közötti időszak modelljei és csak az 1970-es évek közepétől indult meg demokratizálódásuk és a társadalmi-gazdasági struktúrák átalakítása az akkor már tetőpontjára jutó „neokorporatív modell” szellemében.

     Az első szintézis-kísérlet az ordoliberálisok és a rendi gondolat hívei között ugyan mind Otto Veit (1898–1984) munkásságába⁷, mind Karl Paul Hensel (1907–1975) gazdaságfilozófiai tanulmányaiban⁸, mind a másik oldalon Oswald von Nell-Breuning gondolataiban⁹ nagyon távolinak tűnt. A hidat azonban különösen az olyan konzervatív liberálisok tudták a két fél között létrehozni, mint Alfred Müller-Armack vagy éppen Wilhelm Röpke (1899–1966)¹⁰, akik mélységeiben is ismerték a katolikus szerzők, különösen Johannes Messner paritásos érdekegyeztetésről vallott álláspontját. Röpke már az 1930-as években tanulmányozta az egyházi írókat, és a gazdasági válság, a totalitárius állam, valamint az individualizmus túlkapásai láttán kereste a kapcsolatot a szolidarizmus és a liberalizmus között. Saját formálódó nézetei során „sorra vette, s keserű hangon elutasította az akkori gazdasági, társadalmi, szellemi élet számos jelenségét. A gazdasági növekedés és a termelékenység kultuszát, a bulvársajtót, a diszkréció, a tapintat és a magánszféra hiányát; a táj, a természet és a környezet lerombolását a technizálás és anyagi haladás jegyében; a pesszimizmust, a relativizmust, a jakobinus jellegű abszolút demokráciát, a morális normák korlátai nélkül értelmetlenné, sőt perverzzé váló szabadságot; az oktatás doktriner egalitarizmusát, amely nem veszi tudomásul, hogy a tehetség ritka, és öngyilkos módon túlhajtja a demokratikus doktrínát, a képzés egyoldalúságát, specializáltságát…”¹¹ Vizsgálódásai nyomán az ordoliberálisok és a rendiség hívei között a moralitás, az etikai megfontolások, a személyes felelősségvállalás, a monopóliumok felszámolása, az elszegényedett társadalmi csoportok felkarolása és a paritásos érdekegyeztetés közös pontokként körvonalazódtak.¹² Mindebben annak is szerepe volt, hogy a katolikus egyház az előző rezsimben a legkevésbé kompromittálódott intézmények közé számított, hisz annak maga is sokat szenvedett üldözöttje volt…¹³

     Miután az új társadalmi-gazdasági berendezkedés gyakorlati megvalósítása a „német gazdasági csoda” atyjának, Ludwig Erhard gazdasági miniszternek a munkájával és Konrad Adenauer akkori kancellárnak a támogatásával megindult¹⁴, valamint a minta további kereszténydemokrata vezetésű államokban is követésre talált, egyre nyilvánvalóbbá vált az új berendezkedés pozitív tartalmi oldala. Magát az új koncepció elnevezését, a „szociális piacgazdaság” kifejezést írásban, első ízben Alfred Müller-Armack (1901–1978) hozta a nyilvánosság tudtára. Müller-Armack volt az, aki egyértelműen kifejtette: a liberalizmus túl szűk gazdasági világszemléletet jelentett és mindösszesen a gazdasági aspektusra koncentrált. Valójában az általa propagált piacgazdasági berendezkedés nem a mindenekfölötti cél, hanem mindösszesen csak egy hatékony eszköz volt a társadalom megszervezéséhez.

     Az ordoliberálisok több fontos tapasztalat miatt is elvetették a korlátlan szabadversenyes piacgazdasághoz való visszatérést. Egyfelől úgy látták, hogy ennek keretein belül a spontán alakuló monetáris és reálgazdasági folyamatok esetén elkerülhetetlenek a nagyarányú ingadozások a gazdaságban; emellett szintén történelmi tapasztalatként érzékelték, hogy a liberális piacgazdaságban könnyen alakulnak ki monopóliumok; valamint a manchesteri kapitalizmus körülményei között nemkívánatos mértékű jövedelmi differenciálódás indult meg a 19. század utolsó harmadában. Ennek megfelelően két irányból igyekeztek „rendet” vinni a piacgazdaságba: Walter Eucken és Franz Böhm mindenekelőtt a gazdasági hatalomkoncentrációt és a monopolképződést, valamint a kartellesedést igyekezett megakadályozni. Wilhelm Röpke és Alfred Müller-Armack pedig a szociálpolitikai kiegyenlítést tartotta fontosnak – de csak abban az esetben, ha az érintettek már minden tőlük telhető lehetőséget kihasználtak sorsuk javítására.

     Ezek a kérdések rendkívül fontos kapcsolódási pontot jelentettek az egyház társadalmi tanításához. Az ordoliberális gondolkodó szerint nem lehetett a piac automatizmusaira bízni a teljes társadalmi rend megvalósítását, mivel a gazdaság nem fogja önmaga figyelembe venni az állami és kulturális élet szükségszerűségeit. „A piacgazdasági rendet tudatosan az átfogó életrendben kell elhelyezni, mely képes végrehajtani azokat a szükséges korrekciókat és kiegészítéseket, melyek az árutermelés csupán technikai folyamataiban nem jelennek meg.”¹⁵ Müller-Armack és társai az új piacgazdaság definíciója során „két alapvetően erkölcsi célt” állítottak fel: a szabadság és a szociális igazságosság eszméjét. A szabadság megkövetelte a természetes árképzést, az egészséges versenyfeltételeket, a gazdálkodó emberek (mind a munkaadók, mind a munkavállalók) alkotóerejének szabad játékát. De a szabadság önmagában nem volt elég, hiszen a szociális igazságosság nélkül csak egy kiüresedett fogalomnak bizonyult. „Ezért a szociális igazságosságot a szabadsággal együtt és a szabadság mellett a jövendő gazdasági rend integráns részévé kell tenni.”¹⁶ Ehhez azonban csak az állam megfelelő szabályozói tudnak garanciát jelenteni.

     A gazdaságpolitika új iránya tehát alapvetően három fontos elemből állt össze: 1. a piac szilárd kereteket igényelt, így az államra jelentős feladatok hárultak (megfelelő gazdaságpolitikai keretek megteremtése az egészséges pénzrendszer és okos hitelpolitika révén); 2. jól átgondolt jogrendszer kialakítása, mely kizárta a piaci szabadsággal való visszaélést, valamint 3. a piacgazdaság számos tökéletlenségének mérséklését szolgáló intézkedések bevezetése. Ez utóbbival függött össze a piacgazdasági működés eredményezte elosztás bizonyos korrekciója a szociálpolitika révén: biztonsági garanciák és a gyengék védelmének beépítése a rendszerbe.

     Ennek a gondolatnak a gyakorlati kibontakozását végül a szolidarizmus második generációjának mértékadó gondolkodói is el tudták fogadni, mint az általuk is preferált modern társadalmi-gazdasági berendezkedés, sőt az egyház társadalmi tanításának egyik lehetséges megvalósulását jelentették. A hivatásrendi gondolat fő ideológusai, Oswald von Nell-Breuning (1890–1991), Gustav Gundlach (1892–1963) és Johannes Messner (1891–1984) egészen a 60-as évekig propagálták ugyan elképzeléseiket, de a gyakorlatban a szervezett társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés (neokorporatív) mintáit a szolidaritás és szubszidiaritás egyik megvalósulási lehetőségeként értelmezték.¹⁷ A német gondolkodók végül 1963-tól egyértelműen hitet tettek az új rendszer mellett: egy augsburgi titkos találkozón Alexander Rüstow és Wilhelm Röpke, valamint Oswald von Nell-Breuning és Gustav Gundlach tisztázták érvrendszerüket és a Ludwig Erhardnak közösen írt feljegyzésben kijelentették, hogy „az adott körülmények közepette Németországban a katolikus társadalmi tanítás alapelveinek leginkább a szociális piacgazdaság felel meg”.¹⁸ Ezt a folyamatot elősegítette a liberális közgazdaságtan és az egyházi társadalmi tanítás egymásra találásának európai jelentőségű lenyomata, az egyházi tanításban 1945 után meghatározóvá váló Mater et magistra pápai enciklika (1961) mondandója is. A XXIII. János pontifikátusában kulcsszerepet betöltő pápai megnyilatkozás nemcsak értékelte a Rerum novarum és a Quadragesimo anno időtállónak bizonyult megfogalmazásait a szolidaritásról és szubszidiaritásról, de egyben ki is egészítette azt a kor szellemében. Rámutatott a korlátlan állami beavatkozás veszélyeire, hangsúlyozta az autonóm ember fontosságát. A „szociális piacgazdaságban” az enciklika a barbár világ humanizálására tett gazdaságetikai kísérletet látott.¹⁹

     Müller-Armack definíciója mellett egy másik kifejezés is egyre inkább teret nyert az új államrend leírására. Ez nem a szociális dimenziót, hanem a szervezettséget állította előtérbe és igyekezett magát a leíró fogalmat elszakítani a korábbi diszkreditáló elméletektől, a fasiszta olasz államrendszertől és a marxista filozófiatudomány vádjaitól; elvonatkoztatva olyan iparosodott kapitalista rendszerek és társadalmak leírására használta fel az egyre jobban terjedő „neokorporatív” jelzőt, melyekben a gazdasági, szociális és politikai interakciókban a szervezettség mechanizmusai átfedték és/vagy helyettesítették a piac mechanizmusait. „Az állam és társadalom közötti dinamika, a folytonos feszültség és küzdelem, a korporatizmus elméletének középpontját adja, ahogy a személyes szabadság a liberalizmus és az osztályharc a marxizmus központi eleme.”²⁰

     A megfigyelt tény nem más volt, mint hogy a kapitalista ipari országokban már idejekorán kialakultak a kooperatív politika bizonyos formái. Az állami döntéshozók felismerése, hogy a politikai és gazdasági stabilitás a nagy érdekképviseletek (gazdaság)politikai döntési folyamatokba történő bevonásával és a felelősség legalább egy részének rájuk történő áthelyezésével érhető el, ahhoz vezetett, hogy az állami fórumok és a reprezentatív, kisszámú szövetségi képviselők között egy részben intézményesült, részben spontán kapcsolati háló alakult ki, mely lehetővé tette, hogy növekvő munkamegosztás jöjjön létre e két csoport között. A tudományos elméletek egy fontos része így nem látott ellentétet pluralizmus és korporatizmus között. A korporatív politika nem a pluralizmus ellenpólusa, hanem annak egyik továbbfejlesztett megjelenési formája. Ennek meghatározó elemei a funkcionális érdekképviselet és a politikai liberalizmus is, ami által az érdekpolitika új variánsa jött létre.²¹ A közös politikaformálás (concertation), mely a gazdaságpolitikai érdekkiegyenlítést öleli fel és a társadalom, valamint az állam divergáló érdekeit hivatott összhangba hozni, továbbá a megegyezés (konkordancia) is a rendszer jellemzőivé váltak. Így az érdekszervezetek, különösen a munkavállalói szervezetek, meghatározó szerepet játszanak a gazdasági tevékenység megszervezése és az ország gazdasági teljesítőképessége szempontjából, miáltal a politikai rendszer összességében nagyobb problémamegoldó képességre tesz szert.²² Az érdekközvetítés szempontja nem válik el a politika-megfogalmazás szempontjától, ezért a korporatív viselkedés jelentős elemeként tekint a kormány, a parlament, a pártok és a közigazgatás szoros összefonódására. E szempontból döntő egyfajta formális vagy informális tripartizmus megléte (állam – tőke – munka), mely adott esetben korlátozódhat csak gazdasági kérdésekre.²³ E rendszerben minden résztvevő számára racionális megoldást jelenthet az együttműködés (szemben a marxi állásponttal és a laissez-faire liberalizmussal, melyek egyike sem látott történelmileg lehetséges kapcsolódási pontokat és egyetértésből fakadó megoldásokat).²⁴ E tekintetben rendkívül sokatmondónak tartjuk az új társadalmi-gazdasági rendszer egyik, ha nem legjelentősebb „atyjának”, Wilhelm Röpkének sokszor és sok helyütt idézett gondolatait: „E keretekhez nem kevésbé hozzátartozik a jog, az állam, az erkölcs, a szilárd normák és az értékmeggyőződés, mint az a gazdaság-, szociál- és pénzügypolitika, amely a piacon kívül egyezteti az érdekeket, védi a gyengéket, a gátlástalanokat kordában tartja, lenyesi a kinövéseket, korlátozza a hatalmat, meghatározza a játékszabályokat és betartásukat ellenőrzi. [... ] A piacgazdaság szükséges, de nem elégséges feltétele a szabad, boldog, gazdaságos, igazságos és rendezett társadalomnak. [...] A piacgazdaság sorsa végső soron [...] a keresleten és kínálaton túl dől el.”²⁵ Ez a megközelítés nagymértékben elősegítette a modern társadalmi-gazdasági érdekképviselet és érdekérvényesítés elfogadottá tételét és a tudományos diskurzus deskriptív elemzései hozzájárultak a neokorporatív minták Európán belüli terjedéséhez is.

     Az új koncepció kereteiben egy „megszelídített” piacgazdaság létrehozásában gondolkodtak, ahol egyfelől az ember személyes szabadsága és felelősségvállalása, továbbá a kis- és középtulajdonosok széles köre biztosítja az erős középosztályt és a politikai részvétel lehetőségét a polgári demokrácia intézményi keretei között. Ez a felfogás – mely elsősorban a kereszténydemokrata politikai elit köreiben fogalmazódott meg – egyszerre fordult szembe a korábbi kapitalizmusban jellemző, nagyvállalati magánszféra egyoldalú dominanciájával és a marxista, államkapitalista koncepciókból kinövő túlzott államosítás szocialista programjával.²⁶ Ahogy azt a keresztény gondolkodók mindig is hirdették, 1945 után egyértelműen rögzítésre kerül: az állam nem csupán jogállam és nem csak a törvényes rend őre, hanem kötelessége a köz- és magánjólét elősegítése is. Ez viszont nem valósulhat meg az érdekeltek önsegélyezése nélkül, amiben központi szerepet kell kapniuk az alulról építkező érdekképviseleteknek.²⁷ „A kialakult keresztény társadalomfilozófia és gazdaságetika a perszonalista társadalom kívánalmát tartalmazza. Múlhatatlanul szükséges a gazdaság visszavétele a társadalomba, ennek társadalmi ellenőrzése erkölcsi és jogi keretekben. Kívánatos a sok kis- és középtulajdonos, kisegzisztencia (a középosztály) megteremtése, amely a személy méltóságának és függetlenségének biztosítéka. Ekkor a személy nem függ sem a magántulajdonos munkaadótól, sem az államtól, hanem fizikai, politikai és erkölcsi önállóságra tesz szert.”²⁸ Mindebben érhetjük tetten leginkább a két világháború közötti korszak egyházi tanításának hagyományát és lényegi örökségét 1945 után.

Zachar Péter Krisztián