Az egyházművészet dolga, hogy segítsen az embereknek

R. Törley Mária szobrászművésznő a híres pezsgőgyárat alapító fivérek közül az egyiknek dédunokája. Tehetségét és a művészetek iránti fogékonyságát festőművész édesanyjától örökölte. A szobrászat alapjait Andrássy Kurta Jánosnál sajátította el, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Somogyi József volt a mestere.

     Gazdag, termékeny életművének darabjai országszerte fellelhetők, elsősorban templomokban, de köztereken is. A művésznő a KÉSZ egyik alapító tagja. A zene és a művészetek találkozásának adnak helyet a mátyásföldi otthonukban szervezett Törley Szalon estéi. Szakrális műveiről, azok keletkezésének történetéről, hátteréről, a szakrális művészetek mai helyzetéről beszélgettünk otthonában, szobrai között sétálgatva.

     – Miként látja a szakrális művészet helyzetét jelenkorunkban?  Van-e erre igény?

     – Természetesen, amíg hívő ember lesz, lesz rá igény is. Sajnos vannak olyan alkotók is, akik csak pénzügyi okokból foglalkoznak a témával, vagy olyan megrendelők, akik csak azt nézik, hogy melyik művész olcsóbb, tehát sok lélektelen vagy fércmunkával is találkozhatunk.

     – Van-e különbség ebben a tekintetben Magyarország és a külföld között, illetve ha igen, miben nyilvánul meg? Külföldi megrendeléseket is szokott kapni?

     – A Nyugat már szinte vallástalan. Magyarországon ebből a szempontból még sokkal jobb a helyzet. Egyetlen egy külföldi megrendelésem volt szakrális témában. Svájc egyetlen szentjéről Bruder Klausról, azaz Flüei Szent Miklósról kellett egy szobrot készítenem. Egyik leszármazottja keresett meg. Miután látta a vizafogói Szent Márton-templomban a Madonna-szobromat, elhatározta, hogy engem kér meg felmenőjének megmintázására. A szobor, illetve szoborcsoport a kozármislenyi templomban áll. Szent Miklóst ábrázolja, amint elbocsátja őt a felesége Dorothea, akinek szoknyájába az egyik gyermekük csimpaszkodik. A szent ugyanis csak felesége engedélyével akart elvonulni szerzetesi magányba.

     – Vannak-e a művészet történetének korábbi korszakaiból olyan művészek, vagy alkotások, amelyek meghatározó szereppel bírtak pályáján – akár mint alkotóegyéniségek, követendő példák, vagy modellként, inspirációs forrásként szolgáló művészeti alkotások?

     – Több ezer év művészetéből nehéz választani, talán a reneszánsz Donatello és a múlt századi horvát szobrász és építész, Ivan Meštrovic hatottak rám a legjobban, az ókori görögökkel, valamint a román kor és a gótika mestereivel együtt. Négy Korpuszt – kereszten függő Krisztust – készítettem, a talán Meštrovic hatását is éreztető legtragikusabbat tartom közülük a legkiemelkedőbbnek. Egy hívő ember számára ez a téma az egyik legnagyobb kihívás. Igazából azt lehet mondani, hogy rám mint művészre természetesen hatással van az elmúlt ötezer év minden felhalmozódott tudása és kincse, valahol mélyen ott rejtőzik minden művészben ez a gazdag örökség, belénk épül öntudatlanul is. A művészettörténet olyan, mint egy nagy folyó, mi benne a mélyben a kövek, átfolyik rajtunk a víz, csiszol, alakít minket. Hatással van ránk hol ez a kor, hol egy másik, egyik művész, másik művész, de ha van saját egyéniségünk, akkor ez a sok élmény úgyis átalakul bennünk, a saját véleményünk fog megszólalni.

     – A szakrális művei közül melyek azok, amelyeket a legkiemelkedőbbnek tart, vagy amelyek a legkedvesebbek az Ön számára és miért?

     – Madonnáimat – nemcsak a Szűzanya iránti tiszteletemből, hanem azért is, mert én is anya vagyok, és így közelebb állok a témához. Kiemelkedőnek tartom Keresztutamat. Nehéz volt nagy elődökhöz, mesterekhez méltónak lenni. Magdolnát jobban kiemeltem talán, hiszen, ha neki, a bűnösnek jelenik meg először a Feltámadott, akkor nincs okunk félni! Fontos üzenet ez az embernek. A Jézus szíve nagyméretű szobrom Tótszer- dahelyen található, sokak szerint ebben a témában nincs jobb. Szent Gellért erőteljes 5/4-es (egy negyeddel nagyobb mint életnagyság) szobrom szuggesztív hatású Diósdon a templom mellett. A millennium tiszteletére készült emlékművem középen Szent István figurájával szintén a szakrális művekhez sorolható. Egy három- és egy ötméteres ív között áll Szent István, elmélyedő, messzire tekintő arccal. Az íveken pedig azok a nagy magyar szentek, királyok, személyiségek jelennek meg, akik mind különböző módon szolgálták a hazát, és akiknek – többek között – köszönhetjük, hogy megmaradtunk itt, Európa közepén, és nem tűntünk el a történelem viharaiban.

     – Hogyan tudja a szobrászat az anyagot, annak élettelen tömegét szakrális művé, a transzcendensre mutató tárggyá átlényegíteni?

     – Anyag a papír, a festék és a vászon, sőt a freskó is. A lényeg, hogy a művész hívő legyen, és ez sugározzon a művéből, amit létrehoz. Egy hívő embernek tulajdonképpen majdnem minden munkája szakrális. Kényes a szakrális művészet: ha túlcsordul az érzelem, érzelgőssé válhat, ha több az értelem, akkor szárazzá válhat. Számomra a Mennyország kapuja című bronz szobrom jelentette a legnehezebb feladatot. Hogyan ábrázoljam azt, ami láthatatlan? Két üdvözült lélek, karok és lábak helyett lobogó drapériák, két egymásba fonódó lángnyelv vagy virágsziromszerű forma között; hiszen hordoznia is kell e lelkeket valaminek, és keretet kell adni, ami szép is, kifejező és harmonikus is.

     – A megbízások során mennyire kap szabad kezet? Milyen mértékben van beleszólása a megrendelőnek egy adott műalkotásba?

     – Nem nagyon szoktam megengedni a megrendelőnek, hogy kifejezetten ő diktáljon. Ez a mű rovására menne. Természetesen meghallgatom, és ha lehet, teljesítem a kérését, vagy alkalmazkodom, amíg nem megy a szakmai színvonal rovására.

     – Istenes Szent János, Szent Erzsébet, Szent István, Szent Gellért, Szent Ferenc, Keresztelő Szent János, Szent Adalbert, Apor Vilmos, és még folytathatnánk a sort – számos szent szobrát készítette el az évtizedek során. Ezeket elnézve feltűnik, hogy legtöbbjük ikonográfiai szempontból nem nevezhető hagyománykövetőnek, inkább egyfajta személyesebb és emberléptékűbb megfogalmazás, újraértelmezés jellemzi őket. Ezek a szobrok egészen új megvilágításba helyezik egy-egy jól ismert szent alakját. Szent Gellértet például fiatalon ábrázolja, nem idős püspökként.

     – Igen, a Szent Gellért-szobor még azt a fiatal bencés szerzetest ábrázolja, aki Velencéből hozzánk érkezett. Én ereje teljében szeretem ábrázolni a figurákat, nem „a haláluk előtt öt perccel”, hiszen mi, az utókor, az egész életére vagyunk büszkék. Erőteljesen előre lép a figura, ezzel azt mu tatja, hogy bizony nagy erő és el szántság kellett ahhoz az óriási munkához, amit ketten Szent Istvánnal együtt véghezvittek. Gellért alapvetően az egyszerűséget szerette, nem a püspöki süveget. Nincs szakálla, mert a latinok borotválkoztak, és ő velencei származású. Ezt egy nagyon szuggesztív és jó szobornak tartom – nemcsak én, hanem mások is. Az életnagyságnál kicsit nagyobb, de még emberi léptékű. Ha életnagyságú volna, az túl kicsi volna, elveszne a térben, könynyen liliputinak hatna.

     – Igen, így talán közvetlenebb, elérhetőbb, megszólíthatóbb a szemlélő számára.

     – Az ennél nagyobb már olyan „épületszerű” lenne, és akkor már nehéz lenne beszédessé formázni az arcot. A szobor egyébként Diósdon található, mert a hagyomány szerint ezen a településen mondott misét Gellért püspök életében utoljára; az ő tiszteletére szentelt barokk kori kápolna kertjében áll. Eredetileg lett volna mellette egy farkas szobor is, mert a legenda szerint volt egy farkasa, csak sajnos ez már nem fért bele a keretbe. Jól szimbolizálta volna ez az állat a mi népünket is: büszke, bátor, egy kicsit vad. Egy más világot jelenített volna meg ott, a latin ember mellett; de azt hiszem, így önmagában is elég Gellért alakja.

     – Mennyi idő alatt készül el egy ilyen szobor?

     – A tervezéssel és az összes munkafázissal, öntéssel együtt kb. egy fél év alatt készült el.

     – Lenyűgöző az a különleges bensőséges légkör is, amelyet Madonna-szobrai árasztanak. Több helyen kiemelték a legsajátságosabb vonást: a kis Jézus nem a néző, hanem az édesanyja felé fordul.

     – Az, hogy nő vagyok, szobrászként is alapvetően meghatározó tényező. Az anyaként megélt érzéseimet önkéntelenül is beleformáztam a szoborba. Az asszonyoknak más a szerepük a gyermek nevelésében, másfajta a kapcsolatuk a gyerekkel. Egy anya feladata védeni, óvni, babusgatni a gyereket, biztos hátteret nyújtani. A férfi szobrászok kifelé fordítják a gyermek Jézus figuráját, mert egy férfinak, egy apának az a dolga, hogy megmutassa gyermekeinek a világot.

     – Visszajelzéseket szokott-e kapni, hogy az Ön valamelyik alkotása különösen nagy hatással volt valakire?

     – Igen, nagyon sok visszajelzést kaptam idegenektől, meg ismerősöktől is, különösen a keresztúttal és a Ma donnáimmal kapcsolatban. Tulajdonképpen ez is a célja a műveimnek. A szakrális művészet egyfajta szolgálat. Az emberek úgy érzik, hogy ez segít nekik, úgy érzik, mintha ezeket a műalkotásokat nézve meghosszabbodna a karjuk, és el tudnák érni Istent, a mindenséget, vagy az adott szentet. Tehát közelebb tudja vinni őket a művészet Istenhez.

     – Tudna esetleg egy konkrét példát is mondani?

     – Az ember néha elmegy megnézni a szobrát, és volt, hogy a 16. kerületi Államalapítási emlékmű szoborcsoportnál, amelynek – mint már korábban volt róla szó – egy nagyobb méretű Szent István–szobor is a részét képezi, egy idős hölgy állt éppen, aki elmesélte, hogy neki milyen fontos ez a műalkotás, mennyi mindentmond neki. Az Imádkozó angyal szobrom is majdnem mindenkit megérint. Azt mondják, segít elmélyedni az imádságban. Az Angyal (Gábriel) szobrot tulajdonképpen az anyósom síremlékének szántam, mivel őt Gabriellának hívták, de idővel rájöttem, hogy túl nagy, ezért félretettem; és amikor édesapám haldoklott, akkor fejeztem be. Ezt a szobrot tehát két emberért szóló imám megtestesülésének is mondhatnám. Az egyházművészet alapvetően szolgáló művészet, annak az a dolga, hogy segítsen az embereknek.

     – Sok zenemű ihletett már konkrét alkotásokat (Bartók Csodálatos mandarinja, Mozart Varázsfuvolája, Wagnertől a Trisztán és Izolda). Arra még nem gondolt, hogy valamilyen egyházi zeneművet formázzon meg szoborban?

     – Nem, eddig még nem. Hacsak az Angyali üdvözlet nem számít Ave Mariának. Még számos tervem van a jövőre nézve, és remélem, hogy még sok munka áll előttem.

Mészáros Ágnes