Az együttérzés ereje

Elegáns autó úszik a kavargó, szürke hullámokon, divatos megjelenésű házak között. „Eddig azt hittem, hogy ilyen csak külföldön van” – mutat egy videót egy károsult, amikor a november 4-i árvízről beszélgetünk. (1) „Ez volt az én autóm. Spóroltam rá, most pedig mindenestül elvitte a víz! A garázsban állt, az árvíz után tőlünk nagyon messze találták meg. Totálkár! A házam földszintjét teljesen átjárta a víz, az emeleten derékig ért. A háztetőre másztunk fel, onnan csónakkal mentettek ki.”

Kiszámíthatatlan katasztrófák

A film a Villa de Rio nevű takaros, középosztálybeli lakóparkban készült itt, Cebuban (Fülöp-szigetek), ahol több személyes ismerősöm is lakott. Míg régebben szinte kizárólag a szegény néprétegek kunyhói estek a természeti katasztrófák áldozatául, most az ő házaik is. Otthonaikat mérnök tervezte, jóváhagyta az építési hatóság, ingatlanfejlesztő építette. Így nemcsak házuk omlott össze, hanem a fejlesztők, a mérnökök és a helyi önkormányzati tisztviselők szakértelmébe vetett hit is. Ilyen még nem volt! Alaposan megleptek bennünket az utóbbi hónapok természeti csapásai. Először a szeptember 30-i, 6,9-es erősségű földrengés, amely környékünkön az utóbbi évtizedek legnagyobbja volt. Követték az utórengések, amelyek miatt sokan lefeküdni sem mertek otthonaikban. Majd november 4-én a tájfun, amely ezúttal nem a szél erejével, hanem a betörő víz soha nem tapasztalt mennyiségével okozott irtózatos károkat. Nemcsak a klíma változik. A gazdagodó lakosság építési lázában eltűnnek a fák, elvész a természeti környezet. Bár a 21. században sok mindent tudunk előre, sokszor a kiszámíthatatlannal is találkozik az észszerűen gondolkodó ember.

Hősies tettek

A tájfun sok hétköznapi embert változtatott hőssé. A legmeghatóbb történet a 15 éves Jayboy-ról szól, aki bátran kiment a veszélyes árvízbe, hogy segítsen a rászoruló szomszédjain. Egy kis csónak és egy mentőgyűrű segítségével több mint ötven olyan embert mentett ki, akiket a gyorsan emelkedő víz csapdába ejtett – köztük gyerekeket, várandós nőket, időseket és egész családokat. Emmanuel Llenos, az említett Villa del Rio lakosa 2025. november 4-én, kedd reggel egy nőt mentett ki, aki egy oszlopba kapaszkodott a nyakig érő árvízben. Amikor meglátta a nőt, azonnal a segítségére sietett. Sokan megosztották ruháikat, hajlékaikat, ételeiket a károsultakkal. Az egész világon elterjedtek a mindenüket elvesztett, mégis viccelődő Fülöp-szigeteki családokat bemutató képek, videók. Van összetartás, van hit – ezért tud egy-egy nincstelenné vált család vidáman tréfálkozni. Megértették, hogy nem örökös gyász következik egy-egy katasztrófa után, hanem talpra kell állni – összetartó családjaik segítségével.

Online visszhang

A Fülöp-szigetek a világ egyik legaktívabb országa, ha az online térről beszélünk. A közösségi média tájékoztatta a közvéleményt az árvízről, ami felgyorsította a segítségnyújtást. A netezők azonban megírták a véleményüket arról, hogy a helyi lapok miről tudósítottak és szerintük mit hallgattak el. Beszámoltak arról, hogy kiket okol a közvélemény, hogy az áradat eddig soha nem látott mértékben pusztított. Amíg nem jött az árvíz, nem sokan foglalkoztak a többmilliárdos árvízvédelmi „kísértetprojektekkel”, melyekért állami tisztviselők és kivitelező vállalatok felvették a pénzt, de nem építettek semmit. A hatóságok – engedve a korrupció nyomásának – olyan engedélyeket adtak ki, amelyek a baj idején veszélybe sodorták a lakosságot. A filippínó gondolkodás kerüli a konfrontációt, és szinte mindenki hallgatott is, amíg el nem jött a pusztító árvíz. Akkor azonban gyorsan elterjedtek a vádak, különösen a szociális médiában (2). Pablo Virgilio David bíboros, a Fülöp-szigeteki Katolikus Püspöki Konferencia elnöke már 2025 júliusában körlevélben okolta a kormányzati korrupciót a Fülöp-szigetek egyes részeit megsemmisítő áradásokért (3). Az állami sajtó arról igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy a vádaskodások alaptalanok. És ha mégis vannak felelősök, azok nem fogják elkerülni a szigorú büntetést. Drámai képeket és videókat láttunk, a legkülönbözőbb kommentárokkal. A mentőcsapatok és más csoportok bejegyzései több ezer megtekintést és reakciót váltottak ki. Erős együttérzés éledt fel: sürgősen segíteni kell! 

Erre a médiavisszhangra már a kormányzatnak is reagálnia kellett. Ferdinand Marcos elnök személyesen felügyelte a segélynyújtást. Más tartományok és szervezetek is felajánlották támogatásukat, amikor megtudták, mi történt. Órákon belül elindították a segélyszállítmányokat. Magyarország is gyorsan segített (4). A közösségi média tehát támogató volt, de gondot is okoz: egyre többen vannak ugyanis olyanok, akik a katasztrófákat inkább alkalomnak tekintik arra, hogy újabb lájkokat szerezzenek. Ezekben a megosztásokban a kamera helyzete, a feliratok és a hangnem inkább a tartalom különlegességét hangsúlyozzák – együttérzés helyett. Egy biztos: az áldozatok nemcsak nyilvánosságot és segélycsomagokat kérnek, hanem személyes, emberi szót, támogató beszélgetést is.

Politikai norma

Az együttérzés társadalmi, sőt politikai norma. A verbita egyetemünkkel kapcsolatban álló Tabok kerület (Mandaue City, Cebu sziget) egyike volt a legnagyobb károkat szenvedő városrészeknek. Még e kerület önkormányzatának is erőfeszítéseket kellett tenni, hogy gyorsan megérkezzen a segítség. Ismeretségek és politikai szimpátia legalább annyit nyomnak a latba, mint a szükség ereje, ha központi segélyekről van szó. Ilyesmiről lehet olvasni a szociális médiában. Tabok önkormányzata jól vizsgázott, amikor megszervezték az ország különböző részeiről érkező segélycsomagok hathatós kiosztását. Részt vettek a helyi rádiót és civil csoportokat magában foglaló szélesebb katasztrófavédelmi hálózatokban. Tudósítottak közösségi oldalaikon a támogató szervezetek helyszíni látogatásáról. A legkülönbözőbb pártokhoz tartozó országos politikusok is megjelentek a katasztrófák helyszínein. Ez növeli támogatottságukat. Viszont az arcaikkal, jelmondataikkal díszített segélycsomagok inkább lekötelezni szeretnék az áldozatokat, akiknek inkább igaz, emberi odafordulásra lenne szükségük.

Akik belefásultak

A Fülöp-szigetekiekre jellemző erős közösségi szellem (bayanihan) azokat is a segítés folytatására biztatja, akik már belefáradtak, sőt bele is fásultak a folytonos készenlétbe. Az „együttérzés elfáradása” (compassion fatigue) azokra jellemző, akik már gyakran gondoskodtak másokról, és emiatt sok stresszt éltek át. Úgy érzik, hogy nincs értelme a segítésnek. „Már annyit segítettünk, és megint kell…” A „túlélő bűntudata” (survivor’s guilt) ugyanilyen gátlást okozó tényező. Aki megmenekült, az rosszul érzi magát mások nyilvánvaló szenvedése láttán. Ez a bűntudat azonban nem együttérzéshez, hanem bezárkózáshoz vezet. Egy cebui nő így osztja meg érzéseit. „Amikor a Tino tájfun 2025. november 4-én, hajnali négy óra után nem sokkal elérte Cebu szigetét, első kézből tapasztaltam meg, milyen érzés biztonságban lenni, miközben mások, különösen az önkéntesek, küzdenek az árral. Ha valaha is sértetlenül kerültél ki egy krízisből, és azon tűnődtél, miért maradtál meg, az én élményem ismerős lehet. A jógacsoportunk egyik tagja segítségért könyörgött, mert a víz olyan gyorsan emelkedett, hogy fel kellett mászniuk a házuk tetejére. Órákig maradtak ott, és nézték, ahogy az árvíz emeletről emeletre elnyeli a házukat. Ekkor ütött belém a túlélő bűntudata. Miért voltunk mi biztonságban, miközben mások a túlélésért küzdöttek?” Az érzelmi kimerültség, a kiégés és a tehetetlenség érzése sok egyébként önzetlen segítőt akadályoz. 

Igen, a bajok újra és újra jönnek, de jobban, hatékonyabban készülhetne a társadalom, még akkor is, ha a kihívások sokszor teljesen újak. A filippínók következetesen hihetetlen egységet és önzetlenséget mutatnak az azonnali segítségnyújtásban (élelmiszer, segélycsomagok). A közvetlen válság és segítség után azonban ez a fiatal társadalom hajlamos elfelejteni a katasztrófákat – különösen azokat a társadalmi szintű problémákat, amelyek a természeti csapások hatásait felerősítik. Pedig emlékezhetnének, hiszen a Fülöp-szigetek mindig is a világ egyik legveszélyeztetettebb országa volt, különösen földrengések, tájfunok és vulkánkitörések szempontjából.

Az együttérzés ereje

Az együttérzés gyökerei sokszor a családhoz, a neveléshez vezetnek. Aki tud együttérezni, az általában olyan otthonban nőtt fel, ahol a közösségben való aktív jelenlétre nevelték. Ez több, mint a közösségi médiában történő szereplés. Mások távolról látják az életet. Védőburokkal veszik őket körül szüleik, gondviselőik. Tudják, hogyan néznek ki az élet küzdelmei, de nem tudják, milyen érzés megélni azokat. Ez a távolság formálja az ő világukat, melyet inkább feszültség és verseny ural. Aki azonban képes kifejleszteni magában az együttérzés erejét és segít másoknak, az saját magát is jobban megérti. Az együttérzés ereje, a sikeres segítséghez szükséges mély érzelmi megalapozottság teszi lehetővé az eredményes segítséget katasztrófák idején. Ha az együttérzés gyakorlatiassággal párosul, akkor a jó szándékokból tervek lesznek, azokból pedig tettek. Ha pedig a tettek hiten alapulnak, akkor hegyeket mozgatnak meg.

(1) https://www.facebook.com/reel/1127419079377220
(2) https://en.wikipedia.org/wiki/Flood_control_projects_scandal_in_the_Philippines
(3) https://www.maryknollmagazine.org/2025/07/philippine-cardinal-links-flood-disaster-to-political-corruption/
(4) https://pco.gov.ph/news_releases/president-marcos-thanks-hungary-for-assistance-to-earthquake-victims/