Az élő hit és a tevékeny szeretet

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, a hagyományokhoz híven, idén is meghirdette a nagyböjti élelmiszergyűjtést az ország katolikus templomaiban. Amikor a gyűjtés lezárása után önkéntes munkatársaimmal beszállítjuk a csomagokat a karitász raktárunkba, mindig elérzékenyülök, örül a lelkem, mert kézzel fogható, tapintható a szeretet.

A csomagok közt most is több olyan készült, melyet nagy műgonddal kötöttek át, szép csomagolópapírral borítottak be, egynémelyre jókívánságot is írtak az ismeretlen családnak, szegénynek, akihez végül eljut majd. Ez a tanúságtétel azoktól, akik az élelmen túl a szívüket is odaajándékozták, bizonyítja, hogy a hit és a szeretet mennyire összetartozó fogalmak, és messze túlmutatnak a tárgyi, a látható világon. Megmutatnak valamit az örök szeretetből, ami megmarad a halálon és a világvégén túl is. Sőt tulajdonképpen csak az marad meg, erre utal a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása, hogy az egész világ elmúlik, csak a szeretet és a művei nem múlnak el. Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2 Kor 4,18)

Ez a fajta adakozás, amikor a szívünk is benne van az ajándékban, és az ajándékot az átadásig az egész folyamaton át személyes szeretettel kísérjük, sokszor többet mond el Isten szeretetéről, mint sok-sok prédikáció. Az egyház szívből fakadó szeretetszolgálatával támasztja meg, teszi hitelessé, adja az „aranyfedezetet” az igehirdetők szavához. Lényeges tehát, hogy a kettő egymást kiegészítse, egymásnak fedezetül szolgáljon. Lelkipásztoroktól hallottam többször, hogy az a jó prédikáció, mely mögött a hiteles élet áll. A jótetteket nem kell magyarázni, azok önmagukért beszélnek, mindenki megérti őket, sőt a szeretet forrásához vezetik azokat, akik azt megtapasztalják. XVI. Benedek pápa idei nagyböjti üzenetében központi gondolatként kerül elénk tanítása: „A legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz »az Ige szolgálata«. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba.”

A fentiek miatt szükséges, hogy a mai szekularizált világban az egyház ilyen, mindenki számára érthető, le nem tagadható módon tegyen tanúságot az Igazságról és a Szeretetről, azaz magáról Istenről. Éppen emiatt áll a karitásztevékenység a misszió és az evangelizáció frontvonalában. A személyesség, a személyes szeretet az az evangelizációs erő, mely a szépen csomagoló testvértől a csomagokat átadó munkatársak kedvességében, őszinte, szolidáris mosolyában nyilvánul meg, lágyíthatja meg a sok tévúton járó, a különböző trendi ideológiáknak, maszlagoknak bedőlő embertársaink megkövesedett szívét. A szeretet cselekedeteiben ugyanis a szív a szívvel találkozik, átlépi a szavak korlátait. Jézus szíve a szeretet lángoló tűzhelye, a jósággal és szeretettel teljes szív találkozik a mi gyarló, bűnre hajló szívünkkel, és ebből a találkozásból erőt merítve leszünk csak képesek arra, hogy valóban jézusi lelkülettel forduljunk embertársainkhoz. „A szeretet soha nincs »készen«, nincs befejezve. Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban” – írja XVI. Benedek pápa a Hit évében.

A Jézussal való találkozás, főleg az imádságban és a szentségek vételében, növeli hitünket, kitágítja a szívünket, és bátrakká tesz minket, hogy következetesen tanúságot tegyünk a Szeretetről, amire valójában minden ember vágyakozik, szomjúhozik. Így tud a karitásztevékenység több lenni a szociális ellátásnál, és így szolgálhatunk boldogan, így lelhetjük örömünket a szeretetszolgálatban, akár szervezett formában, akár a környezetünkben, családunkban.

Legyünk hát bátrak, türelmesek és nagyvonalúak, így hasonlíthatunk az Úrhoz, így követhetjük az Urat és maradhatunk az Isten gyermekei.

Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke