Az emberiség szakadéka

A párizsi kommüntől a rendszerváltozásig ível Kahler Frigyes jogtörténész legújabb, Szakadék című kötete, ami nemes egyszerűséggel a Tanulmányok a kommunizmusról alcímet viseli, és a jogtiprások és a törvénytelenségek szemüvegén keresztül szakszerűen és jogászi logika mentén mutatja be a kommunizmus bűneit. A kötet az 1956 utáni „jogon kívüliségre” és a bírósági felelősségre vonásokra koncentrál, de találhatunk benne a magyarországi büntető jogalkotás és ítélkezés 1945–1956 közötti történetéről szóló részt is.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága kötetének bevezető fejezete a párizsi kommün tevékenységét is összefoglalja, rámutatva, hogy 1871-ben a világ időrendben elsőnek tekintett proletárdiktatúrája 72 napon át volt hatalmon, felszámolva mindenféle demokratikus intézményt, a törvényhozó és végrehajtó hatalmi ágakat egybemosta, amivel a monolit hatalmat szerette volna megszilárdítani. Még magyar vonatkozása is volt ennek az igencsak kétes dicsőségű puccsista hatalomátvételnek: Frankel Leó (akiről arcpirító és szégyenteljes módon még ma is egy meglehetősen forgalmas utca van elnevezve a főváros II. kerületében) munka- és kereskedelemügyi miniszterként szolgálta ki a szélsőbaloldali hatalmi túlkapásokat, törvénytelenségeket, végül a kommün bukása után távollétében halálra ítélték, de ezt végrehajtani sohasem sikerült – jól érezte magát ez a világpolgár Bécstől Londonon át végül paradox módon még Párizsban is, és közben Magyarországon is letette a névjegyét, ahol egy sajtóper miatt másfél éves börtönbüntetést kellett letöltenie. Kahler Frigyes ragyogóan összefoglalta a párizsi kommün kapcsán a majdani kommunista intézkedéseket: „A magántulajdon tisztelete megszűnt, számos üzemet államosítottak, egyes adósságokat töröltek, magántulajdonban lévő lakásokat államilag utaltak ki, eltörölték a bérleti díjakat, és számos egyéb, a magántulajdon elvével szembenálló intézkedést hoztak.

Az egyházat kiszorították az oktatás és a közélet területéről. A jogi kereteken kívüli, nyílt erőszak korlátozás nélkül került a hatalom eszköztárába, ahonnan teljesen kiszorította a polgári elemeket. A kommün szakított a nemzeti jelleggel: a trikolor helyére vörös zászló került, valamint ismét bevezették a jakobinus naptárat.” Ez utóbbihoz tegyük hozzá: a világ teremtésének alapelvét követi mind a mai napig az emberiség egészének naptára, nem véletlenül van hat munkanap és egy pihenőnap egy hét folyamán, hiszen Isten erre az időbeli periodicitásra alkotta meg saját képmására az embert. A párizsi forradalom ezzel is szembement, tíznapos heteket alkottak, amelynek következtében az embereken a végkimerültség jelei mutatkoztak (csak kilenc munkanap után következett egyetlen pihenőnap), de még az igáslovak sem bírták a terhelést, szó szerint sorra dőltek ki a kocsik elől, így legvégül vissza kellett térni a jól bevált hat plusz egy napos rendszerre, amihez később az akkori tapasztalatok miatt senki nem mert nyúlni – csak 1871-ben a kommunisták. Ahogy Kahler Frigyes rámutat: furcsa fintora a sorsnak, hogy a szégyenteljes bukásuk után Új-Kaledóniába száműzött kommünárok későbbi leszármazottai a XX. század közepén a francia gyarmatbirodalom megszüntetésének legelszántabb fegyveres ellenzékéhez tartoztak.

A kötetben természetesen hangsúlyos helyet kap a minden későbbi szélsőbaloldali államalakulat számára mintául szolgáló szovjet típusú államberendezkedés, amelynek során soha nem árt tisztázni, hogy a kommunisták a szó hagyományos értelmében eredetileg nem is tekinthetők pártnak. Ez a politikai tömörülés arra szövetkezett, hogy erőszakos úton megszerezze a hatalmat, és ha kell, törvénytelenségek árán is, de hosszú távon megtartsa azt. Ennek ékes bizonyítéka, hogy „uralomra kerülve minden más politikai erő megsemmisítésével egypártrendszert hozott létre” – mutat rá Kahler Frigyes. A kommunista párt közvetlen irányítása alatt álló politikai rendőrség, a titkosszolgálatokat is magában foglaló Cseka számára a pártvezetés egyetlen célt fogalmazott meg: ki kell irtani a burzsoáziát, még az írmagjuk se maradjon, ennek következtében a velük szemben indított büntetőeljárásoknak nem az igazságot kellett feltárniuk, csupán azt kellett megvalósítaniuk, hogy ha valaki ehhez a társadalmi réteghez tartozott, akkor lehetőleg minél jobban meglakoljon a vagyonosodásáért. Ahogy a szerző rávilágított: az 1917-es októberi államcsíny után „a bolsevikok gyors ütemben számolták fel a polgári állam és társadalom intézményeit”. Megszüntették a hatalmi ágak szétválasztását, ahogy a független bíróságokat is, még az érdemi védekezés lehetőségét sem adták meg. Büntetőeljárásokkal erőszakosan avatkoztak be a tulajdonviszonyokba, politikai ellenfeleiket megsemmisítették, ezzel felszámolták a jogállamot. Kahler Frigyes jogászhoz méltóan jogtörténeti precizitással fejti ki, hogyan is épült le a jogállam a Szovjetunióban, milyen lépéseken keresztül volt nyomon követhető a teljes – nemcsak anyagi értelemben vett – létbizonytalanság.

A magyar olvasók számára azonban mégiscsak a Magyarország történetével foglalkozó – egyébként tudományos folyóiratokban és különböző fórumokon már jórészt publikált és a kötet számára kiválogatott – fejezetek a legérdekfeszítőbbek. Többek között olyan, mély igazságtartalommal rendelkező, mégis a mai napig a köztudatban meg nem gyökeresedett megállapításokat olvashatunk, hogy 1918-ban, amikor elveszítettük az első világháborút, „Károlyi Mihály a rá váró, csaknem emberfeletti feladatnak nem felelt meg” (lásd a személyéről szóló, hosszas vitákat, ideértve az utcaelnevezéseket), vagy a Tanácsköztársaság idején „a kormányhatalomnak semmi köze nem volt a »proletársághoz«”. Utóbbi vezetője, a 32 éves korábbi újságíró és szakszervezeti funkcionárius Kun Béla még arra sem vette a fáradságot, hogy a miniszterelnöki pozíciót megszerezze magának, megelégedett a külügyi népbiztosi ranggal (ez a valóságban a külügyminiszterséget jelentette). Ekkor a pártállam legfőbb irányítói az Oroszországból hazatért, a bolsevista forradalom továbbterjesztésének szándékával a szovjet állam által hazaküldött hadifoglyok lettek, akikhez néhány hazai radikális értelmiségi, illetve szociáldemokrata csatlakozott – mutat rá a szerző. Egyszóval a globalizmus már a magyar történelem ezen szakaszában is megmutatkozott, még az is megkérdőjelezhető, hogy magyar érdekeket szolgáltak-e ezek az „államférfiak”.

A jogtörténész kötetének egyik fejezete a magyarországi büntető jogalkotás és ítélkezés 1945–1956 közötti történetébe enged betekintést, de az ezt követő fejezetcím is sokatmondó: Hétköznapi ügyek, hétköznapi (i)gazságszolgáltatás. Utóbbiból kiderül, hogy a pártállam megszüntette a bírói felügyeletet a nyomozásban, a vizsgálóbírói jogköröket a népügyészhez telepítette, amivel tulajdonképpen a nyomozást végző hatóságoké – ÁVO, ÁVH, illetve a Katonapolitikai Osztály, valamint a hozzá kapcsolódó népügyészség – lett a döntő szó, ezek pedig nyilvánvalóan a kommunista párt felügyelete alá tartoztak. Kahler Frigyes részletesen elemzi a Nagy Imre-pert, valamint annak jogi környezetét is „felül- és alulnézetből”, de ugyanígy foglalkozik az ezt időrendben megelőző, általa főpróbának nevezett Földes-perrel is, amelynek során Földes Gábor – a forradalom idején a győri értelmiségi tanács vezetője volt – és társai ellen indítottak büntetőeljárást, álszent módon a mosonmagyaróvári tömeggyilkosságért való felelősséget megállapítandó. A jogtörténész – aki évtizedekig dolgozott bíróságokon, 1991–1994 között pedig az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője volt, továbbá részt vett a második és harmadik semmisségi törvény, valamint a kárpótlási törvény előkészítésében, és 1993–1994-ben a kommunizmus bűneit vizsgáló Történelmi Tényfeltáró Bizottság elnökeként is tevékenykedett –, rávilágított a korai Kádár-rendszer hazugságaira is, amelyek közül a legsúlyosabb bizonyára az volt, miszerint míg Kádár János 1956. november 11-i és 26-i rádióbeszédeiben a félelem és bosszúállás nélküli élet mellett tette le a voksát, addig az 1957. február 26-i MSZMP KB-ülésen azt mondta az általa vezetett rendszer ellenségeiről: „körmenetben kell (őket) bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni”. Ennek a pernek – amely valójában bizonyos szempontból prototípusa lett az utána következőknek – első lépése lett a megtorló hatalom koncepciójának megfelelő vádlottak kiválasztása, aztán a vád megfogalmazása, ami nem lehetett más, mint a mosonmagyaróvári tüntetés megszervezése a „törvényes hatalom” ellen. Ennek során rengeteg hazugságra építettek, a valóságot elferdítve, eltúlozva, vagy akár – és ez volt a legjellemzőbb – tudatosan félremagyarázva és meghamisítva rótták a vádlottak szemére, amit el sem követtek.

Az igazság ezzel szemben – ma már a történészi kutatásoknak köszönhetően tudjuk – az volt, hogy Mosonmagyaróváron 1956. október 26-án, ahogy Kahler Frigyes fogalmaz: „a fegyveres határőrség – az akkor érvényes szolgálati szabályzata semmibevételével – nem a levegőbe lőtt, de »porzó sortűzre« (ez esetben a földre, a lábak elé céloztak) és a térd alatti magasságban irányzott lövésekre sem került sor. A határőrök nyomban a tömegbe lőttek. Az előírásokat és az emberiesség elemi törvényeit semmibe véve a menekülőkre is lövéseket adtak le, a sebesültekre pedig kézigránátokat dobtak.” A per ismertetése az egyéni tragédiák részletezésén túlmenően is minden történettudományok iránt érdeklődő számára érthető, és a kötetet olvasva ahhoz sem kell különösebben fejlett igazságérzet, csak némi emberség, hogy belássuk: 1957. december 21-én, a jogerős ítélet kihirdetésekor hét embert jogtalanul ítéltek halálra, majd végeztek ki. A rend kedvéért és emlékük megőrzése érdekében álljon itt a nevük: Földes Gábor, Tihanyi Árpád, Gulyás Lajos, Weintráger László, Cziffrik Lajos, Zsigmond Imre és Kiss Antal.

A kötet igyekszik a kommunizmus teljes időintervallumát jogtörténeti szempontból áttekinteni, így kerül sor a bíróságok 1963 utáni tevékenységének, az egyházi személyek és keresztény civilek ellen folytatott eljárásoknak, valamint az egyetemi ifjúság és középiskolások elleni ügyeknek a számbavételére. A könyv végén, az időrend logikájának megfelelően a rendszerváltoztatás máig ható és jelenleg is érzékeny témának számító erkölcsi és politikai kérdéseit veti fel a szerző, az egyik erre vonatkozó alcím is sokatmondó: Hatalomátmentési kísérletek a rendszerváltoztatás folyamatában. Ennek a dilemmának az egyik konkrét megnyilvánulási formája volt a Kahler Frigyes által az Alkotmánybíróság „főpróbájának” nevezett fejlemény, nevezetesen a társadalmi elvárás és a valóság összeütköztetése a büntetőbírói gyakorlatban. A kommunizmus szelleme ezek szerint itt élt tovább közöttünk még 1990 után is, még ha alapvetően más köntöst (leplet) is öltött magára. Ez a könyv nagyban segít abban, hogy ne tévesszük össze ezt a fajta, Marx Károlyék által már 1848-ban a Kommunista Kiáltványban felemlegetett kísértetet a segítő szándékú, jóakaratú közéleti emberekkel.