Az engedelmesség iskolája

Ölünkben jegyzetfüzettel, kezünkben tollal gyakran ültünk a budai Szent Imre- vagy a városmajori plébánia vasárnapi szentmiséjén, ahol kortársunk, a nagy tudású filozófus, a Hittudományi Akadémia többszörösen kinevezett dékánja, egyetemi tanár úgynevezett konferenciamiséjét követtük teljes figyelemmel, igyekezve lejegyezni gondolatait, okfejtéseit.

S mit tudtunk még róla? Azt, hogy munkásságáért Széchenyi-díjjal tüntették ki – és persze megannyi más érdemrenddel is –, magas pozíciót viselt például a Szuverén Máltai Lovagrendben és a Magyar Kolping Szövetségben. Lelkipásztori tevékenysége a fiatalok irányában mutatkozott meg leginkább: a lenyűgöző hitoktató nemcsak mélyen hívő pap volt, hanem a világban otthonosan mozgó, széles tájékozottsággal bíró, művészetkedvelő ember is, akit szinte pihenni sem hagytak. Meghívások százaival volt tele a naptárja, mindenütt meg kellett szólalnia, meg kellett jelennie könyveinek dedikálása alkalmával, és cseppet sem mellőzni a fő hivatást, amiért a világra jött: az isteni igazságot és az egyház egyértelmű tanítását felelősséggel és hűséggel közvetíteni. Csoda-e, ha az évek folyamán feltorlódó közéleti szerepléseit ritkítani próbálta, kicsit elrejtőzve, csendet teremtve maga körül a telefon kikapcsolásával és az őt rajongva szeretők időnkénti távoltartásával? Mi, akik érettebb korában kerültünk a közelébe, ilyennek ismertük a filozófusprofesszort, Bolberitz Pál atyát.

S most, hogy – bizton reméljük – ő már az örökkévalóság lakója, az isteni béke és igazság dédelgető közegéből hírt kapunk róla, a fiatalemberről, akinek ars poeticája így hangzik: „Az elveszett bárányokért, akik maguktól nem jönnek, akiknek utána kell menni – ezekért áldozom életem.” Vállalását teljesítette. Mindezért a papságra készülő fiatalember nagyon sokat tett, s mi a halála után néhány évvel személyes ismerősei lehetünk, csak végig kell lapoznunk egy minap megjelent kötetet, amelyben szemináriumi éveiről, a kispap fiatalember lelki-szellemi töltekezéséről közeli képet kapunk. 

Mielőtt azonban az esztergomi papnevelő intézet lakója lett volna, kis kitérőt kellett tennie. A Toldy Ferenc Gimnázium egyik érettségiző osztályát (az övét) eltiltották a továbbtanulástól politikai okból (1956), s a fiatal Bolberitz autókarosszéria-lakatos szakmát tanult, s művelte is egy darabig. Megállta a helyét, a hírek szerint feltűnés nélkül imádkozva végezte munkáját.

Az új élet 1963-ban kezdődött, naplója rögtön a tanév elején, szeptember 14-én egy idézett, magára nézve különösen megszívlelt mondattal indul: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben és a földön…(Fil 2,10)”. 

A naplóba nem mindennap kerültek jegyzetek, gondolatok, ám a tanév elején máris igyekezett megfogalmazni céljait, a legfőbbet: „propagandát csinálni Krisztus ügyének, megmutatni, miben különbözik egy keresztény más emberektől. Vegyék észre, hogy keresztény és hogy pap vagyok” – írja.

A szemináriumi események, a lelkigyakorlatok, amelyek alkalmával „jófeltételt” fogalmaz meg a maga számára, visszatérő szellemi feladatok. Például egy alkalommal az alázatosság erényének gyakorlását tűzi ki célul, amely a türelmet is magával vonzza, a keresztek és a lelki szenvedések zúgolódás nélküli elfogadását. 

Olvasmányait nemcsak a szentek által írt könyvek képezik, hanem a kortárs teológusoké, filozófusoké és keresztény íróké is. Felsorolni nem is lehet, mekkora választékból merít, de úgy tűnik, különösen kedveli a jezsuita szerzőket és tanul tőlük (Loyolai Szt. Ignác, Peter Lippert, Teilhard de Chardin, Karl Rahner). Emellett persze másoktól is követendő gondolatokat őriz (F. Mauriac, Th. Merton), amelyeknek summáját lejegyzi. És ne felejtsük el azt sem, hogy „tanuló”: hallgatja a szemináriumi órákat (Budai Jánost, a szeminárium rektorát, Nyíri Tamást, Halász Piuszt, Bartl Lőrincet, Gál Ferencet és másokat), reflexióit gondolatban rendezi, s csak aztán veti papírra).

Rondószerűen újra és újra felbukkanó témák töltik el szívét lelkét, s ahogy múlnak a hónapok és évek, a körüljárt kérdések egyre érettebbé válnak. Kötelességként írja elő magának: „Kérdést feltenni mindennap!” 

Az első és legfontosabb az engedelmesség Istennek és az egyháznak: „A lelkület a fontos. Milyen lelkülettel engedelmeskedsz, Isten ezt nézi.” Úgy tartja az engedelmességről, hogy „az igazi nem nyűg, nem megalázó, hanem szabaddá tesz – ha akarom (és kell is akarnom) azt, amit parancsolnak”.

Ugyanilyen súlyú követelmény számára a hűség. „A hűség ragaszkodást jelent. Ragaszkodás valamihez, ami vagy aki számomra oly nagy érték, hogy nélkülözhetetlen. Nélküle hiány van az életemben. A hűséghez az kell, hogy amihez hűséges vagyok, abban tényleg higgyek, az valóban fontos legyen számomra” – vallja az elmélkedő kispap. 

Sokat foglalkoztatja a cölibátus és a szüzesség problémája: „Mikor ezt vállalom, csak Isten irgalmában és hűségében bízva vállalom, aki kitart és segít. Isten országáért vállalom! (…) A keresztény házasság és szüzesség egy tőről fakad. Azért kellenek szűzi papok, hogy megmutassák: ha lehet szűzi életet élni, akkor lehet a keresztény házasságot is tiszta lelkülettel élni. A keresztény szüzességnek semmi értelme, ha nem lelki atyaság fakad belőle.”

Az esztergomi tartózkodás a vége felé közeledik, 1966. március eleje a diakonátus kezdete: „A diakonátus új élet kapuja, új napnak hajnala. Szentséget, karaktert közöl – nem más, mint a léleknek komoly, végleges, természetfeletti lefoglalása (…), a diakónus összekötő a világ és az oltár között. A diakonátus »tavaszi szentség«. A klerikusok »bérmálkozása«.”

S jönnek a feladatok, a legelsők, 1966. március 12.: „Szent József–litániát mondok. Először nyitom ki a tabernákulumot, először helyezem ki a cibóriumot.” Majd egymás után: asszisztálás diakónusként a bazilikában, első áldoztatás.

S további elmélkedések a helyes prédikációról, a gyóntatásról és az imádságról. Majd az első hivatalos prédikáció (Mária-lelkiség), megelőző vonzó elmélkedés erről: „Mária, a világ királynéja. Asszonyunk, Szűz Mária – Sancta Maria helyett. A régi magyar az „Asszony”-on a királynét értette, a király feleségét, aki maga a jóság, akihez bizalommal fordulhat az alattvaló mert ő tud legjobban hatni a királyra, ő a kegyelmek szétosztója. – Ilyen királynénk a Szűzanya.”

S eközben közeledik a nagy nap, 1966. június 19.: áldozópappá szentelik az esztergomi főszékesegyházban unokatestvérével, Csordás Eörssel együtt. Újmiséjének dátuma június 26. Intenciói közül csak egyet idézünk: „Magamért – Hála az összes kegyelmekért, a Jóisten meghívásáért. A halálig való hűségért. Hogy a bezárt lelkeket meg tudjam nyitni, hogy a kegyelem akadályát el tudjam gördíteni az útból. A bátorság és hitvallás kegyelméért – a Szentlélekhez!”

Erre az ünnepi alkalomra hosszú levél érkezik, aláírója így jelöli magát: „Őszinte szavú barátod, Antall József”. A levél teljes egészében olvasható a kötetben. Amikor néhai miniszterelnökünk búcsúzott a földi élettől, akkor viszont egykori diákja sietett, hogy szentségekkel lássa el az utolsó útra. A haldokló azt is megvallja, hogy keresztény Magyarországot akart, mert csak annak van értelme. A tanítvány jól megjegyezte e szavakat, s volt gondja rá, hogy továbbítsa a megfelelő személynek (Orbán Viktor) a megfelelő időben. 

1966. augusztus végén a napló felemelő mozzanatról számol be: az újdonsült pap első keresztelése egy kislány, a szentelt vizet és a krizmát tőle kapja a gyermek. Az idő halad, s elérkezik a tanévkezdet, amelynek helyszíne már a budapesti központi szeminárium. Felidézi első esketését és első temetését. Elmélkedései tovább folytatódnak, kissé rövidebben már, mint hallgató korában, miközben lelkigyakorlatokon vesz részt, az egyház működése, az apostoli küldetés lényege foglalkoztatja: „Benne élni a világban, de nem a világ szerint élni”. Jeles napok, zuglói helyettesítés, prédikálás a hit fontosságáról az Egyetemi templomban, s a napló befejezése 1968. február 27-én egy csokorra való „princípium” megfogalmazásával, amelyet nevezhetnénk a papi élet gyakorlati teendőinek is. Az egyik legszebb, ami rímel az e kötetbe rendezett írás címéhez: „Ne akarjon senki csupán azért plébános lenni vagy nagy beosztásra jutni, mert akkor nem parancsolgathatnak neki. Ha ez a szándék vezet – úgy is fog kinézni az munka. Jézus Názáretben az engedelmesség iskoláját járta – 30 évig.”

A kötet ezzel nem fejeződik be. Szerkesztője, Szerdahelyi Csongor olyan visszaemlékezéseket csatol a naplóhoz, amelyek eredendően szóban hangzottak el (interjúk a Katolikus Rádió Keresztény Közéleti Akadémia és Templomtérkép című műsorában), de szerkesztett változatuk itt olvasható, s gazdagítják megidézett kispapunk arcképét.

Az első mindjárt a testvér, Bolberitz Henrik: neki köszönhető a kézzel írott napló „felfedezése” (amelyből néhány oldalt bemásoltak a kötetbe), feleségének pedig a digitalizálása. Henrik visszaemlékezése a gyermekkorba vezet bennünket, bátyja kedvteléseit, rajztehetségét és a családot hozza közel hozzánk. Kiváló olvasmány!

A visszaemlékezők sors- és évfolyamtársak, a papi életre készülők. Mennyi információt tudnánk nyerni az ő életükről is, ám a jelen főszereplő lelki életének ismertetése volt fő célunk. Nevüket megjegyezve azonban nyitva áll a lehetőség, hogy a kötet olvasását folytassuk! Íme az emlékezők, akik valamilyen úton-módon a papi szeminárium berkein belül közös élmények birtokosai lehettek, s egytől-egyik emléket őriznek a kispap Bolberitz Pálról: Beer Miklós, Lambert Zoltán, Bajzáth Ferenc, Györgydeák Márton, Bajcsy Lajos, és az azóta már elhunyt Kozma Imre OH.

Végül a kötet kiadásának apropóján megszólal a tanítvány, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki civil hallgatóként ismerte meg és éveken keresztül járt a szeretett filozófus, Bolberitz Pál előadásaira a Hittudományi Akadémián. 

(Az engedelmesség iskolája. A kispap Bolberitz Pál lelki naplója 1963–1968. * Pályatársak, barátok visszaemlékezései – Szent István Társulat, Budapest 2025.)