Az irgalmas szamaritánus

Míg a vasárnap délelőtti szentmise után a templom kijárata felé sodródtam a tömeggel, eltöprengtem Jézus evangéliumi példabeszédén. Mint minden parabolája, ez is lényegre törő, világos, plasztikus és szívbemarkolóan szép. Sírni lett volna kedvem a szamaritánus mélyen emberi, fáradságot és anyagiakat nem kímélő magatartását mélyen átérezve.

A közelben parkoló kocsim felé tartva, lopva jobbra-balra néztem, nem látok-e az útszélen fekvő, sebekkel borított és kifosztott embertársat, hogy segítségére siethetnék. A borral és olajjal kezelt, majd bekötözött sebek irodalmi képe még azt is elfeledtette, hogy mai tudásunk és lehetőségeink szerint inkább patikában vásárolt fertőtlenítő szereket és ultraseptyl port használnék. Mire a nyári naptól átmelegedett kocsiba beültem, már néhány könnycseppet is elmorzsoltam szemem sarkában, ahogy elképzeltem az elsősegélyben részesített ember szamárháton fogadóba történő szállítását, a fogadóssal való egyezkedést, az ápolási és szállásköltségek nagylelkű vállalását. Természetesen a fogadót a sürgősségi ügyelet és a fogadóst az orvos helyettesítette képzeletemben.

Alig gurultam néhány kilométert az autópályán, amikor az útszélen kétségbeesetten integető férfit vettem észre egy vélhetően lerobbant tragacs oldalában. Meg kéne állni – gondoltam –, de aztán átvillant az agyamon a hírekben sulykolt, óvatosságra intő történet a „kamu” segélykérésekről, melyek örvén a gyanútlan segítségnyújtót kirabolják, vagy éppenséggel ellopják a kocsiját. Fékezés nélkül továbbhajtottam hát, és kényelmesen elnyújtóztam a légkondicionáló által immár kellemessé hűlt kocsiban.

Rövid autózást követően megálltam egy üzletközpont parkolójában. Vasárnap nem szokásom vásárolni, de a feleségem megkért, hogy a szomszédunktól váratlanul kapott ajándék gyümölcs eltevéséhez vegyek tartósítószert. Az áruházból kijövet épp lehuppantam a kocsiülésre, amikor szegényesen öltözött asszony, karján maszatos kisgyerekkel megkopogtatta a szélvédőm. Az óvatosságból csak ujjnyira leengedett ablaküveg mögül megkérdeztem, hogy mit akar. Persze kérdés nélkül is tudhattam volna, hogy pénzt, miközben hosszasan ecseteli nyomorúságos sorsát, és éhező gyermekére mutogatva próbál lelkiismeret-furdalást ébreszteni bennem.

Eszembe jutottak a kéregetőkről és álkoldusokról a neten kerengő elképesztő történetek, elképzeltem, amint esetleges bőkezű adományomról mobil telefonon beszámol a két sarokkal arrébb várakozó társainak. Így azután ütközésig húztam az ablakot és gyorsan kifaroltam a parkolóból.

Hazáig már nem történt említésre méltó esemény, csak azt sajnáltam, hogy útközben továbbra sem találkoztam olyan embertársakkal, akiken irgalmas szamaritánusként segíthettem volna.

Karner András

2019-08-08