JEL újság

Az órás

Simon István2024.04.30

A barátai csak Bandinak hívták, ha egyáltalán szóhoz jutottak mellette, mivel szenvedélyesen szeretett beszélni. Másik nagy szenvedélye a szakmája volt, amit szinte gyerekkorától fogva gyakorolt. Egészen pontosan hat éves korától, ugyanis ennyi idős volt akkor, amikor atyjának kedvenc vekkerét, amely időtlen idők óta az éjjeli szekrényen ketyegve szolgálta a család apraját és nagyját, egy esős vasárnap délután sikerült ízekre, azaz fogaskerekekre szednie. A bűnt bűnhődésnek kellett követnie, melynek mértékét az atyai szigor szabta meg. Az érdeklődő, bár zabolátlan gyermek huszonnégy órát kapott arra, hogy a diribdarabokra szedett óraművet újra eggyé varázsolja. Bandi nem riadt vissza a büntetésnek szánt feladattól, sőt kihívásnak tekintette. 

Némi habozás után nekifogott a munkának és csodák csodája, a szanaszét heverő fogaskerekek előbb-utóbb a helyükre kerültek, a halottnak hitt vekker lassan kezdett magához térni, és mire lejárt a türelmi idő, hangos csörömpöléssel jelezte, hogy föltámadt halottaiból. Hát így kezdődött, legalábbis a családi legendárium szerint innen datálódik Bandi szakmai karrierje. Nem esett messze az alma a fájától, mormolta büszkén a szigorú atya, aki lerobbant karórák, vekkerek és faliórák társaságában töltötte mindennapjait, hiszen órás volt. Eztán még szívesebben engedte, hogy fiacskája kíváncsiskodva nézelődjön vagy kérdezősködjön egy műhelynek kinevezett, különböző időmérő szerkezetektől roskadozó, tenyérnyi helyiségben. 

Bandi élt a lehetőséggel, ha tehette, máris a műhelyben termett, és önfeledten hallgatta a karórák, faliórák ketyegő beszélgetését, feleselését, miközben atyja fél szemmel való hunyorgását, apró finom mozdulatait igyekezett rendre ellesni. Leginkább csak itt érezte jól magát, szerette a műhely otthonos hangulatát, az órák zümmögő kórusát, olykor még álmában is babrálta valamelyiket. Kisebb-nagyobb munkákat már rá lehetett bízni. Aztán egyre több ilyet vállalt, és egyre jobban szerette, amit csinált. Így nem kellett rágódnia azon, milyen pályát is válasszon, nem volt kérdés számára többé, hogy mivel töltse élete hátralevő hatvan-hetven esztendejét. Ez az egyetlen egy szakma érdekelte úgy istenigazából, melyben már némi jártasságot is szerzett. 

Az évek szálltak, mint a percek, és Bandi órás inasból néhány esztendő leforgása alatt órás mesterré avanzsált. Egy ideig szerényen meghúzódott apja árnyékában, később azonban önállósította magát, üzletet nyitott az egyik előkelő városnegyedben. Eközben az órák iránti rajongása egyre nőtt, igazi kaland volt számára minden megjavított karóra, vekker vagy falióra. Örömmel töltötte el minden óra, sőt perc, amit kedvencei között töltött, csakhogy az örömbe üröm is vegyült. Nehezen tudott megválni az óráktól, amiket megjavított, amikkel foglalatoskodott, rossz érzés fogta el, amikor vissza kellett adnia a rábízott “kincset”, úgy érezte, hogy szegényebb lett, mint volt.

Előfordult, hogy az óra gazdáját megkérte, jöjjön vissza holnap vagy a jövő héten, mert a javítással még nem készült el. Aki időt nyer, életet nyer, gondolta magában ilyenkor. Így egyre több törzsvendégre tett szert, akik hetekig jártak az órájukért, míg végre visszakapták jogos tulajdonukat. Némelyekkel úgy összebarátkozott, hogy rendszeresen betértek hozzá egy kis beszélgetésre, ami többnyire egy végeláthatatlan monológból állott, ugyanis Bandi nem ismerte a bibliai bölcsességet, miszerint jó, ha az ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra. Ő sose késlekedett a szólással, ha tehette, ha volt hallgatósága, ki nem fogyott a szóból, a hosszabbnál hosszabb történetekből. Azonban egy hideg őszi napon úgy megfázott, hogy teljesen berekedt, némaságra ítéltetett, így kénytelen volt meghallgatni mindazokat, akik eddig őt hallgatták. 

Érdekesnél érdekesebb történeteket osztottak meg vele, ő pedig érdeklődéssel hallgatta azokat, igaz, mást nem is tehetett. Napokon át tartott a csendkúra, a kényszerű hallgatás ideje, közben Bandi megízlelte a hallgatás jó ízét, élvezte egy-egy ember regénybe illő történetét, fájdalmas őszinteségét, de leginkább a hála hatotta meg: hálásak voltak azért, hogy valaki őket is meghallgatta. 

Miután meggyógyult és kiléphetett a csend világából, meglepődve tapasztalta, hogy már nem akar mindenáron beszélni, szívesen hallgat, ha kell, ha valakinek mondandója van számára. Nem ment olyan könnyen a hallgatás, néha megszólalt, tanácsot is adott valakinek, de mindhiába, nem figyelt rá senki. Egy idő múlva rájött, hogy az embereknek csak arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket. Most már nemcsak a gyengélkedő órák sorsa, de az emberek lelke is kezdte érdekelni. Egyre többen és egyre szívesebben látogatták Bandit, sokszor meg se kérdezték, hogy mi van az órájukkal, mikor lesz kész, kész lesz-e egyáltalán, csak leültek a műhely sarkában árválkodó, rozoga székre, és máris elkezdték sorolni az örömüket, bánatukat, mert tudták, hogy csendesen és figyelmesen végig fogják hallgatni őket. Bandi egy-egy óra fölé hajolva, nagyítóval a szemén hallgatta a klienseit, időnként fölnézett, buzgón bólogatott, de nem szólt egy árva szót sem, csak figyelt. Néha úgy belemerült a hallgatásba, hogy a keze ügyében lévő óráról egészen megfeledkezett, így egyre több javításra váró, a pontos idővel hadilábon álló karóra és vekker vette körül a kicsiny műhely szorgos napszámosát. Azonban a gazdáik nem reklamáltak, örültek, hogy újra meg újra eljöhettek és elmondhatták Bandinak mindazt, ami a szívüket nyomta.

Volt, aki évek óta idejárt már, és egyszer eszébe jutott az órája, ami valamikor régen javításra szorult. Bandi ugyan buzgó keresésbe kezdett, de az inkriminált órát nem találta sehol, így fogta magát, és adott helyette egy másikat. A hallgatás művészetét immár olyan lelkesen gyakorolta, hogy az elmaradt munkái, a restanciái miatt kénytelen volt hajnalban kelni és késő estig munkálkodni, ha az órás mesterséget is gyakorolni akarta. Minden este megfáradt vándorként tért nyugovóra, de ez a fáradság mindig jóleső érzéssel töltötte el. Sokszor maga sem tudta, miért, hiszen segíteni senkin sem tudott, tanácsot sem adott, mert jól ismerte a mondást: „kalácsot adj, ne tanácsot”, mégis úgy érezte, valami jó dolog történik velük, amíg ő hallgat és a másik beszél. 
Való igaz, hogy úgy tudott hallgatni, mint senki más, a csendje tele volt érdeklődéssel, megértéssel, együttérzéssel, tehát szeretettel. Mintha csak ezt üzente volna hallgatásával a másiknak: „beszélj csak, én figyelek rád, fontos vagy nekem és az is fontos, amit mondasz, ne habozz hát elmondani mindazt, ami a szívedet nyomja, senki más nem hall most téged, csak én meg az Isten.”

Az emberek úgy érezték, hogy már nem is egy órással van dolguk, hanem egy pappal vagy egy lámával, valami szent emberrel, aki a hallgatásával szóra bírta egyaránt „a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget” (József Attila). Szinte nem is akadt olyan eset, hogy ne nyílt volna meg a szív és a száj abban a parányi szentélyben, amely alapjában véve csak egy műhelyecske volt, ispotály és halottasház tele tehetetlen, mozdulatlanságra kárhoztatott karórákkal, vekkerekkel, faliórákkal és egy elnémult kakukkos órával, melyek mind feltámadásra vártak. Ez a kézzelfogható kis mikrovilág szinte átitatódott lélekkel, a szeretet lelkével, leheletkönnyű spiritualitással, amely otthonossá, meghitté, kimondottan kedvessé tette a kicsi helyiséget. 

Bandi mindaddig az órák bűvöletében élt, amíg az emberi lélek mélységesen mély, mondhatni feneketlen kútjából nem merített magának elég csendet ahhoz, hogy hallgatásával a szomjazókat megitassa, az éhezőket jóllakassa, a hozzá folyamodó árva lelkű embereket a szívébe fogadja.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!