Az üdvösség útja

Ahhoz, hogy a magunk belső életét, valamint a körülöttünk levő világ arculatát maradandóan a jó irányba, azaz eredeti rendeltetésével összhangban tudjuk alakítani, elengedhetetlenül szükséges az emberi élet végső céljának felismerése és az irányába való szüntelen törekvés. Jelen munka az üdvösségre vezető utakból ad összefoglalót, a teljesség igénye nélkül, az egyház szükségességét és a bűnbánat szentségét kiemelten elemezve.

Az üdvözülés rendes és rendkívüli módjai

     Caro est salutis cardo – a testünkön múlik az üdvösségünk (Mt 25,31-46).¹ Az Isten mindenséget teremtő terve az anyagi és a szellemi világ létrehozására irányult. A szellemi lények közül az ember testtel és szellemi lélekkel (azaz értelemmel és szabad akarattal, halhatatlan mivolttal) rendelkezik. Az értelmes, szabad döntések a test segítségével mennek végbe. Ha ezek a döntések a másik ember javára, illetve az anyagi világ céljainak megvalósulásáért történnek, akkor érdemszerzők lehetnek. Tehát az Isten által az emberbe oltott természettörvény (a lelkiismeret törvénye), illetve a kinyilatkoztatott törvény (tízparancsolat) az iránymutató az emberi élet földi boldogsága, valamint végső célja felé. A vallás Isten megismerése és akaratának teljesítése. Tehát nem vallásos az, aki csak ismeri az Isten akaratát, de nem teljesíti, illetve az sem vallásos, aki nem ismeri az Isten akaratát, csupán csak természetes jósággal teljesíti.² A vallásos hit adomány, de „nem jön magától”: a hit kiindulópontja az Isten természetfeletti kegyelme, és annak szabad akarati döntéssel való elfogadása. Erkölcsnek (éthosz, mores) azt a készséget nevezzük, amelynek alapján magatartásunkat a közvetlen hasznosság igényén túl az emberi élet egészének szempontjából tudjuk megítélni. A theologia moralis, a (katolikus) erkölcstan pedig arra tanít, hogy mi az Isten akarata, illetve az miképpen teljesíthető. Az igazság olyan állítás, amely megegyezik a tényállással, a dolgok és az értelem egybevágósága (adequatio rei et intellectus). Tehát féligazság nem létezik, mert az igazság csak teljes lehet. Ugyanígy relatív igazság sem létezik, az igazság csak abszolút lehet. Az igazság keresése minden ember alapfeladata. Ha valaki nem jut el a fizikai világ megismeréséből, illetve a kinyilatkoztatásból a teremtő Isten felismerésére, akkor hitetlenségéért csak annyiban felelős, amennyire tehet róla. Ilyen esetben is a belső meggyőződés a döntő, amit viszont alakítani kell. Jónak nevezzük azt, amikor valami megfelel a céljának. Az emberi élet végső céljának eléréséhez az erkölcsi értelemben vett „jó” szükséges.

     Manapság igen sok vallási társaság magát igaz vallásúnak, kereszténynek tekinti. Ám ezek nem lehetnek mind a Jézus Krisztus által alapított egyház, mivel egymásnak lényeges dolgokban ellentmondanak, az igazság pedig csak egy lehet. Jézus Krisztus egy egyházat akart alapítani, amelynek vezetőjévé csak egy főt rendelt, a mindenkori római püspököt. Az üdvözülést is az ide tartozáshoz kötötte. Hogyan kell ezt értelmezni?

     A legnagyobb igazságtalanság lenne Isten részéről, hogyha valaki önhibáján kívül nem tartozik az általa alapított egyházhoz, akkor nem üdvözülhet. Így tehát definiálni kell ezt az egyházat. Jézus Krisztus az apostoli hitvallásban is megvallott négy fő ismertetőjeggyel látta el az általa alapított közösséget: egy, szent, katolikus és apostoli, és az egyháznak hármas hatalmat adott: tanítói, papi és kormányzói hatalmat. Az egység az egy fős vezetésben, az egy igazság hirdetésében, az egyféle üdvrend meghatározásában (szentségek) nyer megvalósulást (Ef 4,5). Az egyház szent, mert szent a tanítása, amelyet az apostoli időkből sértetlenül őriz.

     Az apostoli idők óta való változatlanság igazolását hogyan lehet megoldani? Magából a Szentírásból annak hitelességét nem lehet igazolni. Történeti módszerekkel meg kell vizsgálni, mit ír az Újszövetség. Kétféle nem keresztény forrás létezik: a pogány források és szerzők (Tacitus, Suetonius, ifjabbik Plinius, Mara Bar Seraphion), valamint a zsidó szerzők (Josephus Flavius), illetve a Talmud. Ezekkel a forrásokkal összevetve az evangéliumokat, annak történeti hitelessége kimutatható. A Szentírás hitelességének igazolásából pedig a benne foglaltak is igazolást nyernek. Az egyház tanítása a Szentíráson alapul, de magát a Szentírást is a Szent Hagyományból ismerjük. Az egyház a szent tanításon kívül birtokában van a szentségre vezető eszközöknek, rendelkezik (a vallási felekezetek esetében csak ő) a célja eléréséhez szükséges valamennyi eszközzel  (úgynevezett tökéletes társaság).

     Az egyház katolicitása, azaz egyetemessége azt jelenti, hogy a világ végezetéig minden nemzet és ember részére közvetíti a Megváltó örökségét. Az egyház apostoli, azaz az apostolok tanítására alapul. Feje a mindenkori római püspök. A püspökök apostolutódok, amely azzal is igazolható, hogy minden püspöknek létezik szentelési családfája, amellyel a folytonosság valamelyik apostolig visszavezethető. A hittani meghatározás szerint a katolikus egyház az egyedül üdvözítő Egyház. „Ebből azonban nem következik, hogy mindenki elkárhozik, aki az Egyházon kívül van. Aki nem önhibájából van az Egyházon kívül, vagyis akinek nem volt semmiképpen sem módja megismerni Krisztus igaz egyházát, emellett azonban híven megtartja a fölismert vallási igazságokat és parancsokat, s kész elfogadni Isten összes tanításait, az hozzátartozik az egyház lelkéhez, s így megszerezheti a megigazulást és vágykeresztség révén üdvözülhet.”³ Ha pedig valaki keresztény hitéért, vagy keresztény erényéért ellenállás nélkül halálos kínokat szenved el, az vértanú és (ha nem is volt megkeresztelve előtte vízkeresztséggel, ami az egyház testéhez kapcsolja) akkor az is üdvözül. Ugyan akkor nem következik ezekből, hogy aki az egyházban van, az mind üdvözül – súlyos bűnnel, megátalkodottsággal elveszít hető a megszentelő kegyelem, az üdvösség egyik feltétele.

     Jogi értelemben azok az egyház tagjai, akik azonos hitet vallanak, ugyanazokkal a szentségekkel élnek, és ugyanazon törvényes vezetők kormányzása alatt állnak. Ebben az értelemben tehát nem tartoznak az egyházhoz a hitetlenek, a hitehagyók, az eretnekek, a szakadárok, a kiközösítettek, a súlyos bűnben élők, valamint a hittanulók (katekumenek). Utóbbiak képességileg és vágyban tagjai az egyháznak, nem pedig ténylegesen. Mindezen személyek lélekben természetesen hozzátartozhatnak az egyházhoz.

     Nem jogi megközelítés szerint viszont különböző lépcsőfokok léteznek az egyházhoz, illetve Istenhez tartozás tekintetében: a római és görög katolikusok a hit- és szervezeti egység szintjén (a papságról és az Oltáriszentségről hasonlóképpen vélekednek); a görögkeletiek a hitegység szintjén, szervezeti egység nélkül; a protestánsok a nem katolikus keresztények szintjén; az izraeliták, a mohamedánok, a buddhisták a nem keresztény egyistenhívők szintjén; például a hinduk a többisten hívők szintjén; és végül a jóakaratú igazságkeresők bármely kultúrkörből.⁴ Egy hasonlattal élve az egyház olyan, mint a Nap: minden a Naptól kapja a fényét, az is, ami az árnyékban van; tehát bárki, aki üdvözül (bármilyen szinten tartozik az egyházhoz), csak az egyház által üdvözül; az egyházon kívül nincsen üdvösség. Jézus Krisztus egyháza egy és az üdvözüléshez szükséges. Ez hittétel, amely elvet mond ki, nem gyakorlati megállapítást tesz.

A szentgyónás szükségessége és kegyelmi hatásai

     Az üdvözülésnek két alapfeltétele van: a parancs szükségessége, és az eszköz szükségessége. Előbbire példa a tízparancsolat ismerete és megtartása, utóbbira pedig a megszentelő kegyelem állapotának szükségessége, vagy az egyházhoz való tartozás, mint az üdvözülés feltétele. A megszentelő kegyelem elnyerésének módja a keresztség szentségében való részesülés, illetve visszanyerésének lehetősége a megkeresztelt ember részére a bűnbocsánat szentsége, ami a személyes bűnök töredelmes megvallása feloldozás végett. Az Üdvözítő az egyháznak bűnbocsátó hatalmat adott (Mt 16,18-19; 18,18; Jn 20,19-23) – először Péternek, feltámadása után pedig az összes apostolnak. Ez joghatósági hatalmat jelent, valamennyi megbánt bűn Isten nevében történő megbocsátását illetően. A bűnbocsátó hatalom gyakorlása szentségi jellegű, kegyelemből és külső jelből áll. A töredelem szentségének kiszolgáltatója az arra jogosított pap. Nyilvánvaló, hogy az Üdvözítő a világ végezetéig adta ezt a hatalmat, ezért az apostolok halála után is fenn kell maradnia ennek a gyakorlatnak. Így az apostolutódok, azaz a püspökök, valamint az általuk érvényesen felszentelt papság szolgáltatja ki ezt a szentséget az arra lélekben felkészülteknek. Bangha Béla, a nagy apologéta Világnézeti válaszok című munkájában a szentgyónással kapcsolatos azon ellenvetésre, hogy „én csak az Istennek gyónok”, a következőket válaszolja: „…te akarod meghatározni, bűnös ember, mi elég a bűnbocsánatra? Nem az Isten határozza-e azt meg, akit te megbántottál? Mióta szokás az, hogy a vétkes szabja meg, hogyan tesz eleget vétkéért? Aki vétkes és bocsánatot óhajt, ne maga akarja megszabni a kegyelem feltételeit, hanem azt keresse, milyen feltételekhez kötötte a megbántott Isten a bűnbocsánatot! Ha Krisztus a papságra bízta a bűnbocsánat osztását, vagy pedig a bűnök megtartását a mennyben is, akkor bizony nem elég, ha csak »az Istennek« akarsz gyónni! Gyónhatsz, de Isten feloldozást nem ad, mert azt az Egyházra bízta.”⁵ „Az egyházi parancs (évente gyónjál és legalább húsvéti időben áldozzál) értelmében nyilvánvalóan mögöttesen húzódik az a feltételezés, hogy évente legalább egy súlyos bűnt elkövet az ember. Ez a dolog »matematikája« és tapasztalata is!” – fogalmaz elmélkedésében Fekete András László ferences szerzetes.

A búcsú elnyerésének lehetőségei

     Isten a bűnbocsánattal és az örök büntetés adósságának eltörlésével nem mindig törli el az ideiglenes büntetések adósságát. Az ember tehát önként vállalt vezeklő cselekedettel tud Istennek elégtételt szolgáltatni. Mindkét megállapítás egyben hittétel is.

     „A búcsú Isten színe előtt, a már megbocsátott bűnökért járó, ideig tartó büntetések elengedése részben vagy teljesen, melyet a katolikus hívő, aki megfelelően felkészült, és teljesítette a kiszabott feltételeket, elnyer az egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesítheti tagjait.”⁶ Az Egyház oldó- és kötő hatalma lehetőséget ad arra, hogy a bűnbocsánat után fennmaradó bizonyos mennyiségű büntetés elengedését (amelyet az embernek a tisztítótűzben vagy ritkábban földi élete folyamán kell lerónia) ajándékként elengedje. Ez az ajándék a búcsú, amelyet először Szent Pál gyakorolt Korintusban (1Kor 5,3-5; 2Kor 2,10). A búcsú nem a földi jogrendbe tartozik, hanem Isten kegyelmi ajándéka az örök életre, ezért csak azok engedélyezhetik, akik az oldás és kötés hatalmának birtokában vannak. Búcsút csak katolikus hívő nyerhet, mivel a búcsú a Péternek és az apostolutódoknak adott oldó és kötő hatalom. A pápa joghatósága alatt viszont csak katolikus hívő lehet, így a búcsúkat is csak nekik engedélyezheti. Nem katolikusok búcsú útján nem nyerhetik el ideig tartó büntetéseik elengedését, de jótetteikkel ők is szerezhetnek érdemeket, amelyek beszámítanak a büntetések törlesztéseként. Ha valaki búcsút nyer, azt továbbadhatja másnak is, de csak a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek. A tisztítótűzben szenvedő lelkeket a pápa viszont nem oldhatja fel büntetésük alól úgy, mint a földön élőket, mivel ők a halállal kiléptek a pápa szorosan vett joghatósága alól. Éppen ezért van nagy jelentősége a tisztítótűzben szenvedőkért történő búcsúk felajánlásának. Az üdvözülteknek búcsú nem ajándékozható, mert nekik már nincs rá szükségük. A földön élő embereknek pedig búcsú azért nem adható át, mert ki-ki maga viseli tetteinek jó és rossz következményeit. Aki a földön él, annak magának is van módja a búcsú elnyerésére, s ha akarja, neki magának kell kérnie. Ha pedig ő nem akarja, akkor a megtéréséért és a hitéért kell imádkozni, mert ahogyan nem lehet más helyett üdvözülni, úgy az illető helyett a földön adósságait sem törlesztheti más. (Az elkárhozottak pedig azért nem részesülhetnek búcsúban, mert nekik a súlyos bűnük még megbocsátva sincsen, és erre már nincs is mód, mivel a kárhozat változtathatatlan állapot.)

Tetteink örök vetülete

     Az üdvösség elnyerésének rendes útja a Jézus Krisztus alapította egy egyházon keresztül történik. „Engedelmességet akarok, nem áldozatot”– olvasható az ószövetségi Szentírásban (1Sám 15,22), Isten ajkára adva a szót. Az egyház által előírt törvények közül a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége, valamint a szentgyónás legalább évenként való elvégzése a minden igazi vallás lényegének, az áldozatnak a tiszta lélekkel történő megvalósulását hivatott elősegíteni.

     Jobb lehetek-e a templomba járástól, a vasárnapi szentmiséktől? – teszik fel sokan a kérdést. Mivel a kegyelmi élet a fizikai világon túl valósul meg, ezért szembeszökő módon nem lehet lemérni annak hatásait. Bárcsak jobb lenne minden egyes ember a szentmiseáldozaton történő részvételtől! A hét szentség hivatott arra, hogy a benne közölt kegyelmekkel segítse az embert végső (és földi) boldogságának elérése felé. Tehát Isten az ember érdekében kívánja meg az engedelmességet olyan módon, ahogyan azt ő határozta meg: nem többet, hanem azt, amit ő rendelt, és nem valamilyen áldozatot, hanem a rendelt módon való áldozathozatalt, tehát engedelmességet. Bár nem adekvát az összehasonlítás, de a tapasztalat azt mutatja, hogy több esetben egy magát vallástalannak tartó ember sokkal több jót tesz (természetes erkölcs alapján), mint egy magát vallásosnak tartó. Baj is volna, ha minden hitetlen rossz lenne. De általában mégiscsak a hívő emberek közül kerülnek ki azok, akik sok esetben az emberi ésszerűségen túl is tudnak áldozatot vállalni, mivel tudják, hogy tetteiknek örök vetülete van. Ezért érdemes tehát lelkileg is bátornak lenni, azaz áldozatok árán is ragaszkodni az igazsághoz. Helytelen tehát a legrosszabb vallásos ember erkölcsét a legjobb nem vallásos ember erkölcsével egy szintre hozni; ehelyett a legszentebb vallásos ember erényét kell a legjobb nem hívő ember erkölcsi életével összehasonlítani. S ebben az esetben a legtöbbször mégiscsak az derül ki, hogy a vallási indíték, a hívő életszemlélet és isteni kegyelem nem csökkenti, hanem épp ellenkezőleg, növeli az erkölcsösség esélyeit. Szabó László Teilhard de Chardinról szóló tanulmányában az alábbiakat írja: „Minden aktivitásunk a humán erőfeszítés megszentelését és a keresztény erőfeszítés humanizációját szolgálja. Aktivitásainkat azonban passzivitásaink sokszorosan felülmúlják. Egy részük növekedésünket és kiteljesedésünket segíti. Más részük viszont gátolja aktivitásunkat, ezért minden erőnkkel harcolnunk kell ellenük, ameddig csak lehet. De a végső passzivitás, a halál mindnyájunk sorsa lesz. Tudjuk azonban, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra (Róm 8,28.), sőt istenivé, vagyis krisztusivá válik. Nem elég Krisztussal egyesülve meghalni, meg kell tanulnunk meghalva vele egyesülni. (…) Az isteni miliő beteljesülését kell várnunk, azt aktivitásainkkal és passzivitásainkkal siettetnünk kell. Ennek legfontosabb eszköze a keresztény szeretet. Lehetetlen Krisztust szeretni a felebarát iránti szeretet nélkül, lehetetlen a felebarátot szeretni anélkül, hogy közelednénk Krisztushoz.” „A kegyelem lehetővé teszi számunkra, hogy beléphessünk a misztérium végtelenségébe, de nem teszi lehetővé, hogy azt úgy ragadjuk meg, úgy öleljük át, hogy teljesen birtokunkba vegyük és úrrá legyünk fölötte. Fantáziánknak minden működését kapcsoljuk ki. Csak annyit tudunk és hiszünk, amennyit Szent Pál mond: »Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívbe nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik.«”⁷

Krajsovszky Gábor

¹ Az üdvösség a teljes és végleges Isten-bírás állapota és helye, az egész embernek az isteni kegyelem által való végleges beteljesülése a természetfeletti rendben. A boldogság tehát jelenti Isten színe-látását, a test feltámadását, Isten végleges uralmát a szentek egyezségében. In: Karl Rahner, Herbert Vorgrimler: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat Budapest, 1980.

² Salamon László katekézisei. Budapest 1989–1992. kézirat

³ Schütz Antal: Katolikus hittan középfokú iskolák számára. 15. kiadás. Szent István Társulat Budapest, 1941. 69.

⁴ Dr. Tarjányi Zoltán: Jegyzetvázlat a Bevezetés Krisztus misztériumába című tantárgyhoz. I. Központi Papnevelő Intézet Budapest 38–39; Schütz Antal: Dogmatika I–II. Szent István Társulat Budapest, 1923. II/167–172.

⁵ Bangha Béla: Világnézeti válaszok. http://mek.niif.hu/05300/05394/ 05394.doc

⁶ Diós István – Szigeti Kerény OSB: A búcsúk imakönyve. Szent István Társulat Budapest, 1985. 11.

⁷ Mindszenty-Pehm József: X. Elmélkedés: A feltámadás és az örök élet. Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Hagyatékok/Mindszenty József hagyatéka, 1. doboz 5. csomó