Az Úr nagyobb, mint gondoltam

„Én meg, ha majd felmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Az Üdvözítő szavait a halandó különös erővel érzi, ha a Jézus-jelenések városába érkezik.

Jézus Szíve-tisztelet Paray-le-Monialban

   A városmajori Jézus Szíve-plébánia lelkigyakorlatos csoportja ihletett napokat tölthetett a burgundiai kisvárosban, amelyről XIII. Leó pápa így nyilatkozott: „Egy város, amely a mennynek oly kedves.”

Jézus és Marguerite-Marie nővér

   E francia helység neve talán nem, ám a szent vizitációs nővér ismerős: mi Alacoque Szent Margitként (+1690) tiszteljük. Jézus alázatos, szerény apácája révén cáfolta meg a janzenizmus eretnekséget, amely szerint Isten nem tesz semmit az emberek üdvözüléséért, illetve ennek ellentétét: ha valakit üdvözíteni kíván, ahhoz nem kell az egyén erőfeszítése.

   A Szentírás szerint a szív, a lélek, az érzelmek és a szándékok helye, személyiségünk központja. Jézus Szívének tisztelete pedig a szeretet kultusza – ahogy később Lisieux-i Szent Teréz fogalmaz. Marguerite-Marie Jézustól azt az ajándékot kapta, hogy „beszélgethet” vele, miután 1672. november 2-án az Oltáriszentség előtt térdelve felajánlja magát Isten akaratának: „Minden Istentől és semmi tőlem, minden Istennek és semmi nekem, minden Istenért és semmi értem.”

   Az őt körülvevő jézusi jelenlét közül három nagy jelenés az egész emberiségnek szól. 1673. december 27-én, Szent János ünnepén, Jézus a szívébe zárt szeretet kiárasztását ígéri Margitnak, akit kiválasztott arra, hogy üdvözítő kegyelmeiről adjon hírt. A második alkalom az egyik hónap első péntekje. Margit látja a szerető szívet – amely „úgy lángolt, mint a tüzes kemence” –, és megrendülünk beszámolóján: a Megváltó fájdalmasan panaszkodik a kínszenvedéséért cserébe kapott emberi hálátlanság és közöny miatt. Margit vigasztalja, szentségimádást ajánlj fel engesztelésül, s Jézus üzenetét továbbítja: Jézus kilenc első péntek megünneplését kéri jóvátételként szentáldozással, illetve emlékezve agóniájára, amikor tanítványai is magára hagyták, egy „szent órát” imában eltöltve, csütörtök éjjel tizenegy és tizenkettő között. Akkor őt ugyanis megkísértette az a gondolat, hogy szenvedése és halála értünk hiábavaló lesz! Nem a fizikai haláltól félt, amikor azt kérte: „múljék el tőlem e kehely”. De azonnal erőt vett magán: „Atyám legyen meg a Te akaratod.”

   A harmadik nagy találkozás egyetemessé teszi Jézus Szíve tiszteletét, mert a Megváltó Margit közreműködésével, egyházától ünnepet kér: Úrnapja nyolcada után következő első péntek legyen a Szíve tiszteletére szentelt ünnep.

   Az Üdvözítő szíve tisztelőinek értékes ígéreteket is tesz. Őket különös módon oltalmazza, súlyos helyzetükben megsegíti, a szétbomlott családokat egyesíti, és haláluk óráján menedékük lesz.

   Az események olyan rendkívüliek, hogy nemcsak elöljáróit, hanem Margitot magát is személyes vizsgálódásra késztetik. A tények bizonyossá tételében segítségére van Colombiére Kolos jezsuita atya, aki a vizitációs kolostor gyóntatója. Margit életének fő színtere, a Jelenések kápolnája ma is az áhítat temploma, s támogatójának Colombiére Kolosnak tiszteletére is kápolna épült. Margitot 1920-ban, a jezsuita pátert 1992-ben avatták szentté.

A katolikus lelkiség új útjai – az Emmanuel Közösség

   A jelenhez közelítve szólnunk kell korunk lelkiségi mozgalmáról, a katolikus karizmatikus megújulásról, amelynek legfőbb jellemzője az egyházhoz való hűség, ám körükben Isten dicsőítésének és az Eucharisztia középpontba állításának új elemeivel találkozhatunk.

   Kezdetét 1967 februárjától számítják, amikor a Szentlélek Kongregáció által fenntartott pittsburghi Duquesne Egyetem oktatói és hallgatói egyik lelkigyakorlatukon azért imádkoznak, hogy a Szentlélek újítsa meg a keresztség és a bérmálás által kapott kegyelmeket.

   A Szentlélek egy újabb megújulást óhajtó közösséget hív életre  Párizsban Pierre Goursat, Martin Lafitte közös imáit követően. Kérik a Szentlélek kiáradását, s hamarosan egy kisebb baráti kör intenzív imaélete követi a kettőjükét, 1972 májusában pedig az ismerőseiknek szétküldött körlevél nyomán nagyszabású találkozó jön létre – s ez jelenti az Emmanuel Közösség működésének kezdetét.

   Jelen helyzetükből visszatekintve a Szentlélek által vezetett útirány tűnik elő. Pierre, akit „laikus misztikusnak” is tartanak, azt javasolja, hogy 1975-ös találkozójukat Paray-le-Monialban, a csendes kisvárosban tartsák, ahol a régen volt Jézus-jelenéseknek akkor csupán a parazsa pislákol. A 17. századi vizitációs látnok nővér történetét megelőzi a rend megalapítása – Chantal Szent Franciska közreműködésével –, amelynek szellemi atyja Szalézi Szent Ferenc. Ő korának francia kereszténységét a széthullástól félti, s vallja, hogy „lehet az ember szívéhez szólni úgy, hogy megnyerjük őt a vallásnak”. Világi jámborság-eszméje máig a legmegfelelőbb a világban élő keresztények számára. Elveti a pesszimista kereszténységet, „mindenféle gyötrődéstől mentes, derűs vallásosságot hirdet, amely az egész világtörténelmet Krisztus megváltásának fényében szemléli” (Walter Nigg). Megállapítja, hogy a keresztény magatartás érzelem dolga elsősorban, mert „érzelmeink mozgatják lelki életünket”. Úgy tartja, hogy „az öröm keresztényibb, mint a komolyság, mert az igazi vallásos örömöt komolyság járja át”.

   A karizmatikus mozgalmak erre az üzenetre éreznek rá, s századokkal később, nagy ajándékot kapnak: 1983-ban megváltozik a kánonjog, a hívek társulása lehetővé válik. E közösségekben minden életállapot megtalálható: házas, egyedülálló, cölibátust vállaló, aki otthonában él, de nem szerzetes, ezen felül felszentelt papok és szerzetesek is csatlakozhatnak. Az Emmanuel Közösség vallja, hogy mindez Isten műve, anyja és „védnöke” az Üdvözítő édesanyja, Mária.

   A magyar közösség ugyanezen az elveken alapul. Mély, elkötelezett katolikus életüknek három alapkegyelme van: az imaélet megújítása (adoratio), az irgalmas szeretet gyakorlása szükséget szenvedő embertársaink felé (compassio) és a tanúságtétel, amely az evangélium hirdetésében csúcsosodik ki az élet minden területén (evangelizáció). Ma ennek a lelkiségnek központja a Jézus Szíve-tisztelet kicsiny városa.

Lelkigyakorlat Paray-le-Monialban – 2014. augusztus 17–21.

   Az említett plébánia 2013 októberétől kilenc hónap első péntekjének megünneplésével Jézus Szíve-évet hirdetett, amelyre méltó módon Paray utolsó nyári lelkigyakorlatán tette fel a koronát.

   A városka kicsiny maradt ugyan a Bourbince folyócska partján, az odaözönlő zarándokok fogadására azonban fel kellett készülni. Ma a liturgikus és egyéb közös események színhelye a tizenöt hektáros területen fekvő, Moulin Liron közösségi park közepén álló hatalmas „vászonkatedrális”, amelyben négyezer ember is össze tud gyűlni. Ezt különféle céllal felvert sátortábor veszi körül, ahol helyet kap a Közösség sátra, a Fidesco missziós sátor, az ún. meghallgató sátor, a vallomások színhelye, valamint a bámulatos szervezettséggel működő étkezők.

   A nap dicsőítéssel kezdődött. Ez az egyik legkülönösebb mozzanata a karizmatikus imának. Isten földi dicsőítése előjátéka az éginek. Mert „aki énekel, kétszeresen imádkozik” – tartja a régi mondás. Itt akad meg kissé a hagyományos módon imádkozó keresztény ember: új dallamok zengtek, új szöveggel, új előadásmóddal. Örömujjongás töltötte be a hatalmas sátrat, a zenét gitár, zongora, esetenként szimfonikus zenekar szolgáltatta. Ég felé emelt karok lengtek, a kézfejet csuklóból is mozgatták – tréfásan „lámpacsavargatásnak” nevezte az egyik elöljáró. Mindenki teljes szívből énekelt – a nagy számban jelen lévő papság is: püspökök, plébánosok, káplánok. A szentmise tételei új dallammal, de az egyetemes latin szöveggel szóltak. A Miatyánk alatt nem egymás kezét fogták a hívők, hanem a papokhoz hasonlóan, felfelé tartott nyitott alsókarral imádkoztak.

   A délelőttöket értékes előadások, fakultációk és mindig nagyon ünnepélyes szentmisék töltötték ki. Délután kiscsoportos beszélgetések, egyéb programok következtek, és alkonyatkor egy mennyei hangulatú, mindenki által énekelt vesperás a város gyönyörű, román kori bazilikájában. Este újra összegyűlt a tömeg, hogy meghallgassa mindazon élményeket, amelyeket a vállalkozó szellemű zarándokok életük nagy fordulatairól, Isten megtalálásáról, megtérésükről, életük új irányáról a hallgatóság elé tártak. A tanúságtevőket történetük hiteles előadása érdekében a Szentlelket hívó énekkel és egy-egy Üdvözléggyel támogatták az érdeklődők. Közöttük nem kevés számban voltak lelki vagy testi gyógyulásra vágyók, belsejükben sebeket hordozók, sorsukon fordítani szándékozók. Ezek a vallomások transzparens bizonyítékai voltak annak, hogy másokban miként működik Isten.
A közösségtől közbenjáró imát kérhetett bárki. Ismeretlenek imádkoztak egymásért azonosító kártyáik kicserélése után. Az ünnepélyes aktusok közül három magasan kiemelkedett. Egyszer, szentmise előtt hatalmas tálba dobhattuk levélre írt kérésünket: kiért és milyen célból ajánljuk fel a kezdődő szentmise áldozatot. A tapintat megmaradt, a mise után elégették a kérő leveleket.

   A másik esemény előzménye az volt, hogy az örömujjongás ellentéteként a folyamatos szentségimádás áhítata lengte körül a várost: huszonnégy órás, éjszakai, szabadtéri szentségimádás különböző helyeken. Mély csendesség a Jelenések kápolnájában, a Szent János-kápolnában és a hatalmas park közepén, ahol egy sátor alól „kitekintve” várta látogatóit Jézus. (A gyónásra áhítozók is kis nyitott sátrakban kérhettek feloldozást meg tanácsot a jövendőre nézve.)

   Majd a búcsúnap előtti estén a főcelebráns püspök minden sornál megállt az Oltáriszentséggel, amint körülhordozta a hatalmas sátorban: a résztvevők szemtől szembe állhattak a Megváltóval, megtapasztalhatták az „én–Te” kapcsolatot, amelynek emlékét és kegyelmeit magukkal hozhatták otthonukba. S a lelkigyakorlat talán legértékesebb hozadéka a francia gyermekes családok köréből jelentkező kéttucatnyi kamaszkorú fiatalt érintette: fogadalmat tettek katolikus életük gyakorlására az Eucharisztia előtti imával, gyakori jótettekkel, havi gyónással, áldozással.

Gondolatok a napi evangéliumról

   Mind a homíliák, mind az előadások a napi evangélium vezérfonalára voltak felfűzve.  Gondoljuk át és szívleljük meg Jézus elhivatott szolgáinak szavait!

   Hulljon le a kéreg! – Nicolas Buttet atya, Svájc, Fraternité Közösség

   A legsötétebb világkorszakban élünk, a keresztény világ elvesztette az Istent. Bár a lelkiismeret dolgozik, a relativizmus és individualizmus kora köszöntött be. A középkorral ellentétben, amikor az életszentségre való törekvés volt az élet fő motívuma, a kényelem felé sodródunk. „Isten nélkül nem mehet a világ” – mondta XVI. Benedek pápa. A haladás és a fejlődés nem segít, az etika szinte hiányzik a mindennapokból. Ferenc pápa kéri tőlünk: hagyjuk meglepni magunkat Istentől, kapituláljunk, tegyük le a fegyvert, bízzuk rá magunkat. Induljunk feléje, ő majd bevégzi a munkát. Egy szent mondotta: „Biztos vagyok benne, hogy Isten útján járok, mert nem tudom, hova megyek.” Apostoli bátorságra van szükségünk, e mellett legyünk jók! A keresztény szó nem a keresztből származik. Cristhos: jótevőt jelent. Így ismerték a korai keresztényeket.

   Az Úr feltette a kérdést: Ádám, hol vagy? Ez azonban nem a helyre vonatkozott, hanem arra, hogy „hol vagy hozzám képest?” Nekünk is ezt kell tisztáznunk magunkban.

   Isten ismer bennünket, tudja, milyenek vagyunk, mik a hibáink, a bűneink. Ő aszerint választ, miként állunk a rendelkezésére. Nézzük meg, és még derülhetünk is rajta, hogy tökéletlenségük ellenére kiket választott: Noé lerészegedett, Ábrahám öreg volt, Izsák álmodozó, Jákob csalt, József arrogáns és dicsekvő volt, Mózes dadogott, Dávid megölte a szeretője férjét, Jeremiás túl fiatal, Mária Magdolna ördögtől megszállott volt, Péter megtagadta, Pál üldözte, Lázár pedig halott volt! De mindnyájan rendelkezésére álltak Istennek.

   Fogadjuk be Jézus irgalmát – Ottavio Bertolis SJ, Olaszország

   Miért imádkozzunk Jézus Szívéhez? Miért nem csak Jézushoz? Ő maga beszél a szívéről nekünk, s ez nem teológia. Jézus Szíve az Eucharisztia.
Szent János első levele beszél arról, hogy Isten előbb szeretett minket, mi csak viszontszeretjük őt. Szeret bennünket, ahol vagyunk, amilyenek vagyunk. Még perlekedhetünk is vele.

   A hitünk tart meg bennünket, mert csak pillanataink vannak, amikor világosan látunk. Emlékezzünk az emmauszi tanítványokra: mikor Krisztust felismerik, már el is tűnik a szemük elől.

   A hit hallás révén születik, a misztikusok – Margit is – ezzel a Szentírást erősítik meg.

   Vétkeink által nyílt meg a Megváltó szíve (ó, boldog vétek!), ezért áldozta fel önmagát, azaz a szívét adta értünk: mi is önmagunkat adhatjuk neki.

   A megigazulás, vagyis az Istennel való igaz kapcsolat a törvényen keresztül nem lehetséges. Ő az, aki felénk lép: Jézus nem a filozófusok istene, hanem a jóságé. Ő mondja: mindent adj nekem és a hatalmamat megmutatom neked, de nem ígérem, hogy mindent megoldok. Mégis: minden a javára szolgál annak, aki hisz.

   Nagy Szent Bazil szerint nem az a szent, aki a jó cselekedeteit adja az Istennek, hanem az, aki önmagát adja Jézus Krisztusnak. Ez a konszekráció: önátadás, odaszentelődés.

   Jézus nem tanító, hanem vőlegény (utalás az Énekek énekére. A szerelmes a testét is odaadja a társának.) Jézus a testét adta nekünk, mint egy házastárs. Szent János mondja: Jézus a fő, azaz a Szentlélek ereje szétárad, és ezzel életet ad nekünk.

   Felkészülés az evangelizációra – Olivier de Germay, Korzika püspöke, akinek tanúságtételét is hallhattuk: ejtőernyős pályafutás után választotta a papi hivatást.

   Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak: ez felhívás a megtérésre. Az evangélium a lakodalmas történetet mondja el: a király maga az Úr, szolgái a próféták, akiket a lakodalmi meghívással küld szét. Őket azonban megölik. A szövetség népe elfordul az Úrtól, a fiú esküvőjére nem akarnak menni. A fiú maga Jézus. Az Úr ezután az apostolokat küldi: meghív mindenkit a Bárány menyegzőjére, nemcsak a saját népét. Boldogok a meghívottak!

   A megtéréshez régi ígéretet kaptunk: „új szívet, és új lelket adok belétek, elveszem a kőszívet testetekből, és adok nektek hússzívet” (Ez 36,26). Vigyáznunk kell, a bűnbe esett embernek újra kőszíve lesz! Menyegzői ruhát kell az ünnepre öltenünk! Az új ruhát akkor kapjuk, ha elköteleződünk Isten iránt. Ez a konszekráció, az odaszentelődés. Mert Jézus mondja: „Odaszentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19).

   Bízzuk mindenünket Jézusra. Ne a javainkat, azt a filozófusok teszik, hanem azt, amik vagyunk! Paray-i élményeink mozaikja sokfajta kövecskéből tevődik össze, amelyek  a magyar Emmanuelesek szervezőtehetségét is dicsérik. A zarándokhelyen minden szolgálatot önkéntesek végeznek. Háromezer-kétszáz francia résztvevő (köztük nyolcszáz gyerek) tengerében egy busznyi magyar kreatív hozzáállását szívesen vették: két esetben álltunk be az ebédosztók közé, a zenében és az olvasmányok tolmácsolásában szerepet kaptunk, papjaink miséztek. Kiváló tolmácsaink nélkül az élményeink szürkék lettek volna. A csoport tagjai egyénileg valószínűleg más-más megszívlelni valót hoztak magukkal. A legszebb végkövetkeztetést egyik Emmanueles útitársunk, Alma monda ki: „Az Úr nagyobb, mint ahogy azt én gondoltam.”

Fülöp Zsuzsanna