Csikorog a bádog Krisztus
szöggel átvert tenyere;
távolba néz, kerekre nyílt,
fagytól mállott vak szeme.

Átölelné a világot,
nem válogat, vár és hív;
hív ő szelídet és gyarlót,
áldozatával tanít.

Fagyban, hóban rendületlen
figyel rád és megbocsát,
türelemmel virraszt ő át
évezredes éjszakát.

Irgalom az ő hatalma,
alázat a fegyvere,
szeretet az ő jutalma,
csak azt várja, hogy gyere,

gyere hozzá kínban, bajban,
vagy, ha elönt a harag;
feloldoz és megvigasztal,
mint vándort a bús harang,

amikor a szülőföldje
őseivel üzeni,
hogy hiányzol, s hazavárva 
álmaival befedi.

Ellepi az áradó hang,
hogy kegyelem töltse ki;
ettől lesz az élet kaland:
ringatja és öleli.

Hogyha hiszed, társad marad,
lelép ő a keresztről:
bádog teste átlényegül 
s életet kap lelkedtől….

Csikorog a bádog Krisztus
szöggel átvert tenyere;
távolba néz kerekre nyílt
fagytól mállott vak szeme.

Átölelné a világot,
nem válogat, vár és hív,
hív ő szelídet és gyarlót,
áldozatával tanít.

Kezdettől az Ige

Kinek nincs miértje
Hová tartozik?
Mért lenne kezdete,
Ha nem változik?

           *

Perctelenül árad,
Erjed az Ige:
Mindenségen túlról
Sötét semmibe,

Mégis mozdulatlan,
Izzik és örök,
Nincs súlya, iránya
Csak éltet s pörög

Ismeretlen lénye:
Önmaga körül;
Aztán köpenyt vesz föl
És megtestesül.

           *

Kezdettől az Ige
Teremt s befogad;
A lélek általa
S csak benne szabad;

Suhogva suhan, mint
Szárnyas akarat,
Fogantatásodkor
Veti ágyadat;

Időbe öltöztet
S bár a tested sár,
Élet-menyegződön
Választást kínál:

Szabadságot tálal,
A döntés tied;
Egyél, igyál, válassz –
Meleg vagy hideg

Lelked, amit kaptál
És őrizheted
S majd a számadáskor
Érdemed lehet.

              *

Meglebbent a Gyertya
Lángoló öle,
Hogy az eget, földet
Fénnyel öntse le;

Törvényt szab, korlátot
Rendel és kimér
Ő, az abszolútum,
Aki benned él.

Elfordulsz-e tőle
Kéjért, örömért,
Avagy teljesíted
Amit Fia kért?

Lázadsz? Tagadsz? Gyűlölsz?
Bűnt, bajt halmozol?
Bármit teszel Ő vár
Téged mindenhol

S visszafogad akkor,
Ha az életed
Hozzá irányítja
Hűség s szeretet.

Megölel, ha hívod
S bűnbánatodat
Méltó alázattal
Követ áldozat.

A Teremtő arca
Így lesz fényözön
S nem csordul szeméből
Hűs, fekete könny.  

Rózsafüzér a DNS

Rózsafüzér a DNS.
Minden nukleotid
benne az élet börtöne
és egyben csírája.
Mert belőle árad: 
fohász a teremtés,
a dadogó ima;
magasztos miséjén
messze zengő ének
tőle erjed s gerjed
a termékeny végzet.
Ő a kulcs a zárban,
az égre tekintés,
a gyökér a földben.
Talány a DNS,
titok lenyomata,
a mágia lángja,
a metamorfózis
hangszere, kottája.
Egyszer kristályrendszer,
máskor puha csíra;
hitet és értelmet
költözteti sírba,
mert ahogy elbomlik
formát vált ruhája:
galaktikus por lesz,
vagy kerül a sárba….

Wilhelm Ottó költészetét itt mutatjuk be