Az emlék, mint pók, vándorútra kel:
beteg gyermekként unottan figyeltem,
hanyatt, apám ágyában, láz-leverten,
hova bedugtak, s tűrtem, hogyha kell.

Bámulnám újra most a rossz plafont!
Míg számolgatnám, feltornyozva dunyhát,
hogy a mészen átütő stukatúr-nád
bordáin rendre át a pók bajolt.

Kedélyem – merőleges az időre –
ily semmi tárgyon megnyugodhatott.
Hisz éltek mind, akiket sorsuk tőre

azóta sorra eltávoztatott.
Mit mondanának? Ne félj, nézz előre!
Nem vagy egyedül. S húzhatsz új lapot.

ZSFMDE

 (Egy régi Windows-jelszóra)

A beteljesüléssel indítottunk:
a harmadikkal, áldva az Urat.
Az évezred amikor éppen fordult,
apás szüléssel jött a fordulat.

Kemény kiképzés? Három kicsi angyal,
s két összecsiszolatlan indulat.
Éjek s napok futóárkaiban vall
szerelmet az, ki ily módon mulat.

Ez hát a teljesség: nincs semmi híja,
betöltve minden, nincsen hol elveszni.
Ne legyen könnyű, csak az ember bírja,

álmait, részben, ha el is ereszti.
És bármi jön majd, az égre felírja,
hogy (Zs)ófi, (F)eri, (M)isi, (D)omi, (E)szti.

Majd egyszer

Megtörik a kerti járda betonja –
madárlátta magból sarjadt
erős nyírfagyökér repeszti,
„felhupolagosodik” tőle a mohás kő.

Példálózzam-e nektek
– de hisz már a nyelvetek hegyén van –
a köveken áthatoló életről…

Csakhogy
a tizenvalahány éve lehúzott
redőnyű konyhaablakon
nem szól ki senki, hogy

rontom a szemem a szürkületben
hagyjam már azt a könyvet
menjek vacsorázni.

Épp szent volt a családi béke
– olyankor készített meleg vacsorát anyánk –,
nem kellett szorongani,
sem lélekben senki pártjára állni.

De már nem hív és nem vigasztal
többé soha –
mígnem majd egyszer
nemcsak a járda betonja repedezik,

hanem a föld is megnyílik
az Írások szerint,
és feltámad, aki élt.

Gyurácz Ferenc költészetét itt mutatjuk be.