Ha elszabadult a pokol szívedben
Rendet rakni ott nem tud most Isten sem
Vonagló félelmek járják táncukat
Zenél a hetedhét sátán társulat
Jeges eső zuhog áradnak folyók
Szavaid céltalan ellökött golyók
Ölelésedre nem vár már senki sem
De magadhoz visszatalálhatsz majd
                                                    hiszem

Rendek

A Káoszba belebotlott,
izzadtságában szaglott a „Rend”,
ez az álszent, Istentől elorozott,
sátáni arcunkra maszkírozott pokolság.
  Az idétlen röhögcsélő,
zavart vigyorú „angyal seregek”,
ruhátlan hátsójukat mutogató „rendcsinálók”,
tudják-e mit, kitől kapják az ukázt
 – kivégző az intést −, hogy lidércfény
vezesse őket a legmélyebb bugyorba…?
   
Rendben! Ez az ő akaratuk.
De nekünk a Másé kell, aki a mennyben
mindennapi kenyerünkről gondoskodik
– mert, hát megbocsátja vétkeinket.
   És mi? Megbocsátunk-e másoknak,
s magunknak?  Vétkezőknek…?
   Ha így lenne, eljönne az Ő országa?
Vagy elég lenne a miénk?
Ez a saját arcunkra mázolt Lét?
    
    Már késő?
    Az nem lehet! Nem engedheti!
   De vajon végtelen a türelme?
   Amivel ez a világ visszaél…?
Hogy még mindig hiszi, érdemes eljönni?
Megváltóként.
Kérni minket… az Isten fia könyörög érettünk…!
Hallod? Halld meg végre…!
   Óh, csak legyen erőnk, maradék hitünk
és időnk ehhez. Teljesíteni kívánságát…
amivel hozzánk fordul mégis… értünk…
                                                                    Amen.
 

Nyújts kezet

          Lukácsy Józsefnek megkésve

Ha tolla-vesztett
madár a szavad
kérj Istentől erőt
bátorságodhoz
utadra hátra nézni
hogy tekintetedben
lelked háláját
láthassák mindazok
kiknek kezet nyújtasz
megadásodhoz
Eljön a Béke!