Batthyány Lajos temetései

Rövidesen emléktábla kerül a budapest-belvárosi ferences templom falára Dank Agáp ferences házfőnök és Szántófy Antal józsefvárosi plébános tiszteletére, akik bátor, hazafias tettükkel megakadályozták, hogy első miniszterelnökünk, gróf Batthyány Lajos kivégzése után jeltelen sírba kerüljön.

Batthyány Lajost, Magyarország első miniszterelnökét 1849 januárjában a Pestre bevonuló osztrák csapatok parancsnoka, Windisch-Grätz utasítására őrizetbe vették, és azonnal megkezdték a vizsgálatot ellene. Mikor a hadi események számunkra kedvezőbb fordulatot hoztak, fogolytársaival Karintiába, onnan vissza Pozsonyba, majd Olmützbe szállították, ahol nyár végén megszületett a hadbíróság halálos ítélete. A foglyot szeptember elején szállították a pesti Újépületbe.

A halálos ítéletek tervszerű és zökkenőmentes végrehajtásáról Johann Franz Kempen altábornagy, a későbbi rendőrminiszter, a csendőrség létrehozója, az időben budai kerületi parancsnok gondoskodott. Az utolsó nap felidézésében az ő naplóját hívjuk segítségül.

„Batthyány Lajos ítéletének kihirdetése semmiféle szimpátiát nem keltett iránta; még rokona, Károlyi Lajos is ezt mondta, s a közvélemény élesebben ítélte el, mint a törvény. A szerencsétlen felesége beszélni akart velem, de ezt megakadályoztam; viszont beleegyeztem abba a kívánságába, hogy urával utoljára még találkozhassék. A nap kínos benyomásai üldöztek s elszomorítottak; végre kellett hajtanom feletteseim parancsát, s nem állt módomban ezen valamit is változtatni. Sejtéseim nem tévesztettek meg; ez a bizonyosság lebegett előttem, hogy Batthyány öngyilkosságot kísérel meg.

Ezt reggel hat után jelentették, hogy megtörtént. Valahogy – még nem tudni hogyan – egy kis tompa tőr birtokába jutott, s ezzel a jobb állcsont alatt megsértette a verőerét, ezáltal elvérzett volna. Miután a vérzést elállították, s minden akadályt sikerült megszüntetni, este agyonlövettem. Nekem az ezekből az akadályokból adódó tárgyalások rossz érzést okoztak, ezt akárhogyan igyekeztem is, nem tudtam lerázni.”[1]

Kempen nagylelkűsége addig terjedt, hogy Batthyánynak és feleségének szoros katonai kísérettel öt perc találkozót engedélyezett. A grófot hasonlóan szoros őrizetben tartották a gyóntató pap megérkezése idején is, akit később Szántófy plébánossal egyetemben kihallgatásnak vetettek alá, gyanúsítva őket a tőr becsempészésével.

Batthyány utolsó óráiról az egyik leghitelesebb beszámoló Mezősy László nemzetőr őrnagy emlékirata. Ő szintén az Újépületben raboskodott, cellája pont a miniszterelnök siralomháznak berendezett első emeleti szobája alatt volt. Batthyány tizenegy órakor abbahagyta szobájában a sétát, majd lefeküdt, fejére húzta a paplant és egészen csendben úgy ejtett sebet a nyakán, hogy a szobában tartózkodó két őr semmit nem vett észre. A sebesülést csak kora hajnalban a főfoglár fedezte fel, aki első kétségbeesésében a Mezősyvel egy helyen raboskodó Balassa János doktort hívta segítségül. Balassa fél óra múlva érkezett vissza, ahol cellatársainak elmondta: „A szúrást, ha csak ujjnyival is hátrább teszi a nyakszirten, azonnal meghalt volna, a vérvesztesége így is nagy volt.”

Gyorsan előkerítették Anton Beé törzsorvost, aki a nap folyamán mindent megtett, hogy Batthyányt akasztható állapotba hozza, de ezt már Kempen főhóhér sem vállalta.

Mezősy és társai cellájuk ablakából kiláttak az udvar egy részére, és örömmel vették észre, hogy az előző nap beásott bitófát két katona kiszedi és elviszi. Szinte biztosak voltak a kegyelemben. „De fájdalom csalódtunk – írja. – Délután a szokottnál erősebb katonai csapat képzett sorfalat a szűk udvaron, s a gróf az első emeletről levezettetett. Kék selyem házisapka volt a fején, fekete bársonyzeke és világosszürke pantalló fedezte nemes termetét; a sok vérvesztés után arca végtelenül sápadt, a profosz karjára támaszkodva haladt csendesen a katonasor közt.”

Más források[2] szerint a gyóntatópap támogatta. „Erősen kell önre támaszkodnom; de ne higgye, hogy szellemileg is gyönge vagyok, testem azonban annál gyengébb, s örülök, hogy mindjárt helyemre érhetek…”[3]

A kivégző osztag előtt féltérdre ereszkedett. „Éljen a haza! Allez Jäger!” – voltak utolsó szavai. Eldördült a sortűz, és Magyarország első miniszterelnöke ott feküdt a porban. A holttest három órán át volt közszemlére kitéve. Innentől kezdve mindaz, ami Batthány Lajos földi maradványaival történt, kalandregénybe illő.

A tetemet dr. Hausmann Ferenc, a család orvosa vette át, hogy azt a Rókus kórházba szállítsa, majd onnan a józsefvárosi temető jeltelen sírjába tegyék. Így is történt volna, ha a két bátor pap, akikre a bevezetőben említett tábla emlékezik, nem gondolták volna másként.

De szóljon erről Szántófy Antal józsefvárosi plébános, aki napközben már Batthyány Lajos feleségével és Dank Agáp ferences házfőnökkel is egyeztette tervét: „Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyílván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták – létrás-szekér – vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiákerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom.

S így történt, hogy ismét a vámház mellett el, hol többé kérdőre sem vontak, egyenesen a Szent Ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket.

Boldogult Dank Agáp néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetem pedig a sírboltba vitetett, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltetett.”

Az éjszaka történtekről mind a házfőnök, mind a plébános kiállították a hivatalos iratokat, majd felirattal befelé fordított márványtáblával lezárták a sírt. Batthyány Lajos hamvai békében nyugodtak a ferences kripta mélyén, de a féktelen bosszúvágy még tombolt, a felháborodott Haynau igazoló jelentést követelt Kempentől, aki időközben örömmel emlékezik meg naplójában Csányi László és Jeszenák János kivégzéséről, de saját helyzetén kissé elszomorodik.

Térjünk vissza ennek a végtelenül hiú, kegyetlen katonának – vagy nevezzük inkább hóhérnak – a feljegyzéseihez. Október 11-i naplóbejegyzésében keserűségének ad hangot:

„Ez is olyan nap, hogy az ember legszívesebben meg sem érné. Haynau táborszernagy éles szavakkal bírálja, hogy Batthyány Lajos nem az akasztófán végezte, hanem önhatalmúlag agyonlövettem; felszólít, hogy igazoljam magam, hogy ezt a császárnak előterjeszthesse. Keserű érzés töltött el. Én, aki mindenkinél szigorúbb voltam, el kell tűrjem a gyengeség vádját! Ki fog engem megvédeni, aki kíméletlen voltam? Senki sem és joggal. Ha távol tartottam volna magam az igazság pallósától, nem sebzett volna meg engem is. Bárcsak a családomnál lehetnék, ott megvigasztalódnám! Átok tartott itt vissza; fordítsa el az ég ezt rólam!”[4]

Valószínűleg kevéssé ismert tényt közöl a magyarság iránti szeretettel igazán nem vádolható Johann Franz Kempen rendőrminiszterrel kapcsolatban Harsányi Zsolt Sacra Corona című könyvében. 1853-ban, mikor az elásott Szent Koronának nyomára bukkantak „valaki a közeli cserjéről ágat metszett, hogy abból sétabotot faragva elvigye emlékül Kempen tábornoknak. A sétabot feje a korona vasból vert mását ábrázolja. Kempen tábornok megőrizte a sétabotot pályája érdekes emlékei között.”[5] Leszármazottai később értékesítették, így került a sétabot a budapesti parlamenti múzeumba, de sajnos, annyi más tárggyal egyetemben napjainkra már nyoma veszett.

Batthyány nyughelyét titokban tartották. Az özvegy gyermekeivel Svájcba távozott, onnan csak 1856-ban tértek vissza. Zichy Antónia grófnő innentől kezdve sűrűn járt imádkozni férje titkos sírjához. 1867. június 8-án történt Ferenc József és Erzsébet koronázása. Halász Imre a kor kiváló közírója ennek kapcsán egy érdekes eseményről számol be.

„A koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros… Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tűntetni merészel a nemzet örömünnepén? – e kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán. A toronyóra tizenkettőt vert…”[6]

Szinte napra pontosan a koronázást követő harmadik esztendőben, 1870. június 9-én újra országos esemény zajlott Pesten. Az egész nemzet róhatta le kegyeletét a kivégzett miniszterelnök hamvai előtt. Az ő újratemetése volt az első abban a napjainkig tartó, a nemzet lelkiismeretét megindító folyamatban, amit követett Rákóczi, Thököly, Nagy Imre, Horthy, Bethlen István vagy a pálos mártír, Vezér Ferenc – hogy csak néhányat kiemeljek a sorból – országos jelentőségűvé vált temetési szertartása.

Rólunk, magyarokról az a mondás járja, szeretünk újratemetni, gyásznapokat ülni. Holott semmi mást nem teszünk, mint igazságot szolgáltatunk, illetve megadjuk a végtisztességet azoknak a mártíroknak, üldözötteknek, akik az elmúlt évszázad vérzivataros éveiben ilyen és olyan színű diktatúráknak áldozatul estek, jeltelen sírban nyugszanak, vagy éppen önként vagy kényszerű száműzetésben vesztették életüket, és sírjuk hazájuktól távol, idegen földben leledzik.

Batthyány Lajos holttestét a ferences templomban ravatalozták fel. „Midőn reggel nyolc órakor a templom főajtaját kitárták, a Ferenciek terét már annyira ellepték, hogy az összezsúfolt tömegen bajjal lehetett keresztül hatolni… A délelőtt valóságos búcsújáráshoz hasonlított” – írja a Vasárnapi Újság. A szertartás és a gyászmenet további leírásához is ezt a tudósítást használjuk.

Az újratemetést, mint később Kossuth temetését is, a fonák politikai helyzetre való tekintettel nem az állam, hanem Pest városa rendezte. Mindazonáltal a szertartáson Andrássy Gyula miniszterelnökkel élükön részt vettek a kormány tagjai.

A gyászmisét Szabó József esztergomi kanonok, c. püspök népes asszisztenciával végezte. A gyászbeszédet Piry Czirjék ferences házfőnök tartotta. Elődje, Dank Agáp nem élhette meg a felemelő perceket, egy hónappal korábban Rómában – már mint a rend fődefinitora – elhunyt.

A házfőnök beszédében felidézte az 1849. október 6. éjszakáján történteket, majd szólt annak a pillanatnak az érzéseiről, mikor egy hónapja elhunyt elődje, tizenhat esztendővel ezelőtt levezette a kriptába, és továbbadta számára a titkot. A házfőnök a beszédet „hazafias tapintattal” oldotta meg. Az özvegy, Zichy Antónia grófnő is így vélte: „A gyászünnepély a boldogult emlékéhez, a pillanat komolyságához, és a nemzet méltóságához egyaránt illően tartaték meg.”

„Ha ki ama sírboltot meglátogatja, mondani fogjuk neki: íme a hely, hová 20 év előtt tették az elveszett gróf Batthyány Lajost, ő nincs már ott, a sötétségből kivétetett, s a haza előtt dicső lett a sírja, mely még a késő nemzedéket is emlékeztetni fogja a király, a haza, és az alkotmány szeretetére. Mert bizonyos, miszerint ő híve volt a fejedelemnek, lángolva szerette hazáját, melynek alkotmányáért kész volt elleneitől a halált elfogadni és meghalt. De az ő kialvó élete, s kiontott nemes vére nem bosszúért kiáltott az egekbe, hanem a béke, a szabad alkotmány áldásaiért.”[7]

A templom kapujában a koporsót hatfogatú gyászkocsira emelték, a fátyolszalagok végeit Buda és Pest hatósági képviselői fogták. Az egész országból összegyűlt sokaság menete, aminek létszámát kétszázezerre becsülték, a Kecskeméti utca, Múzeum körút, Kerepesi úton ért a temetőbe. „Mindenek között legnagyobb számmal volt e menetben a derék budapesti munkásság képviselve” – írja a korabeli sajtó. A sír mellett Barna Zsigmond városi főjegyző tartott beszédet, majd Egressy Béni ez alkalomra írt búcsúztatóját énekelték a dalárdák.

A mai is látható síremlék Schikedanz Albert tervei alapján 1874-ben készült el. Az első szabadon választott miniszterelnökünk síremlékén Tóth Kálmán verse olvasható:

Nagy küzdés volt egész élete
Sokak által félreértve
Oh de oly szent volt halála,
Életét megmagyarázta.

A Vasárnapi Újság tudósítása végén beszámol a nap egy előre nem tervezett sajátságos jelenetéről: „Színhelye azon gyászos emlékű tér, hol Batthyány két évtizeddel ezelőtt kimúlt, az Újépület mögött, a fatér felé nyúló akácsoron. Azon a helyen, hol Batthyány térdelt a fasor egyik fájára egy babérkoszorút, a másikra egy gyászfátyollal bevont nefelejcsfűzért illesztett egy ismeretlen kéz. A babér felett egy kis olajmécs lobogott. A két fa ezen jelentős díszét csak a temetkezés órájában vették észre, de még másnap is látható volt. A szabad ég alatt, a katonai laktanya közelében nem találkozott kéz, mely hozzá akart vagy mert volna nyúlni a nagy halottnak szentelt békés áldozathoz.”

Csallóközi Zoltán

Fotó: Vasárnapi Újság
Váli Miklós