Becsvágy

Hallott róla, hogy meghalt, de csak évekkel később „találkozott vele” a Házsongárdi temetőben. Nem a legelőkelőbb helyen pihent, de nem is félreeső, eldugott parcellában.

Azóta bizonyára özvegye is elhalálozhatott. Vagy elköltözött a kincses városból, ahol maga is „kegyvesztett” lett, mert néhai férjét volt szolgalelkű beosztottjai kifelé buzgón glorifikálták ugyan, valójában azonban erősen tartottak tőle, szorongtak, és – mondjuk ki nyugodtan – utálták. Törleszkedő udvaroncait rég nem sarkallja már semmilyen személyes érdek, hogy néhanap kilátogassanak sírjához képmutatóskodni egy szál virággal a rögénél. A sírhant besüllyedt, gazos, elhagyott, gazdátlan.

A szürke műkőfejfán az elhunyt neve és az évszámok alatt egy véset áll: „kommunista harcos”.

– Hogy nem veti ki a föld magából!? – háborgott Halmay. Neki bezzeg gond nélkül jutott hely ebben a messze földön híres sírkertben, szellemi nagyjaink panteonjában. Ahova a város egykori lakosságának piciny töredékére zsugorított mai magyarsága már csak ritka kivételes esetekben temetkezhet. Az idősebbek többnyire emlékezni és lelki erőt gyűjteni szoktak kilátogatni időnként halottaikhoz, hogy néhány órára a tűnt idők emberibb világába alámerülhessenek.

Mit keres itt a város és vidéke bő emberöltővel előbbi basáskodója? Itt, ahol a központi párthatalom sugalmazására, vagy tán épp annak ukázára, eleink százados sírjait meggyalázzák: fejfáit kidöntik, köveit összetörik, eltüntetik. S a messzi vidékekről idecsődített más ajkú idegenek bújnak elporladt eleink helyére. Ha lehet, a placcra: hadd higgyék a gyanútlan/tudatlan látogatók, hogy ők élnek-halnak itt időtlen idők óta.

Ellopják a temetőnket is!

Az életnek elég ritkán sikerül igazságot osztani az emberek között a nagy tülekedésben, de azért a kérlelhetetlen elmúlás is oda-odacsap a maga módján az arra „érdemesülteknek”. A kommunista hatalom e brigantiját, a transsylvániai magyarság vértelen genocídiumának egyik legbuzgóbb végrehajtóját is, lám, az utálat és az örök feledés gödrébe dobta.

Halmay undorral fordult el a sírtól.

Lassan haladt a lejtős gyalogösvényen a panteon kijárata felé. Emlékezetében szinte maga előtt látta a székház kapujánál posztoló rendőrt, aki pontban nyolckor katonás mozdulattal rántott egyet a zubbonyán, megigazította a derékszíját meg a pisztolyát, és kilépett a járdaszélre. Ahonnan, az úttest fölé hajolva, abba az irányba kémlelt, ahonnan a Főnök reggelente érkezni szokott. Ezt a műveletet félpercenként addig ismételgette, amíg gyakorlott rendőrszeme megpillantotta az utca végén himbálózva közeledő fekete Volgát. Ekkor gyorsan benyomta az ajtót, és jó hangosan bekiáltotta a hallba: „Jön a Főnök!”, („Vine sefu!”)… „Itt a Főnök!” … S már fordult is kifelé, hogy feszesen tisztelegve köszöntse az őrhelyéről.

A hír hallatán a „véletlenül” ott ácsorgó beosztottak – mint valami marionett bábuk – feszes sorba rendeződtek a Főnök emeleti dolgozószobájához vezető vörös szőnyeggel leterített lépcsősor mindkét oldalán, háttal a cirádás korláthoz lapulva. De – bármennyire hihetetlen – nem „Jó reggelt kívánunk!”-kal köszöntötték, mint a közönséges halandók világában lenni szokott: Őméltóságának kórusban rikkantott „Éljen!” („Sa traiti!”) dukált... Aki még arra sem érdemesítette „elvtársait”, hogy rájuk vesse tekintetét, nemhogy viszonozza köszönésüket.

A reggeli pofafürdő után a kis kórus tagjai sietve szétrajzottak. Ki-ki a maga szobájába bújt, és ugrásra készen várta, ha a Főnök netán őt szólítja raportra, rögvest a színe előtt teremjen. Az évek során megtapasztalták, hogy az állandó készenlét, a kutyahűség „erénye” a hivatali „megbecsülés” legfőbb jele: az előléptetés legbiztosabb záloga.

Elhalálozva, most már aligha fogjuk megtudni, hogy maga a Főnök kényszerítette-e ki ezeket a groteszk reggeli rituálékat, vagy az érdekdiktálta szolgalelkűek agyszüleménye volt.
A helyi lap főszerkesztőjeként, Halmayt elég gyakran rendelték fel a Házba, hol raportra, hol a legfrissebb utasítások tudomásulvételére.

Ha már itt vagyok, gondolta, megnyiratkozom, legalább ezzel is telik az idő. Fejér kiváló szakmai tudása, az úrinak mondható környezet és a „kintinél” jóval mérsékeltebb árak mágnesként vonzották a Ház borbélyához a férfiakat.

Miközben nagy hozzáértéssel csattogtatta ollóját vendége gyérülő hajkoronáján, Halmaynak megakadt a szeme valamin:

– Fejér mester – kérdezte –, mi az a göngyöleg az üvegajtók között? (Halmay viccesen mesternek szólította a borbélyt, mert elvtársnak rühellte, úrnak pedig nem volt tanácsos a szolgálatos fülek miatt.)

– Szőnyeg – felelte egyszerű őszinteséggel.

– Szőnyeg?... A magáé?...

– Neeem!...

– Hanem?

– Hááát!... A Házé...

– Hogy értsem ezt, hogy a Házé?...  

Fejér egy darabig vacillált: megmondja-e az igazat, vagy bölcsebb dolog hallgatni róla. Végül csak kibukott belőle az igazság:

– Halmay úrnak elárulom, ha nem mondja el senkinek...

– Hallgatok, mint a sír. Mondja csak nyugodtan.

– Azt azért hozták ide, hogy… Azt a szőnyeget csak akkor szabad használni, amikor a Főnök nyiratkozni vagy borotválkozni jön.

Halmay jókora halszemet meresztett:

– Ne vicceljen!... Tényleg!?...

Fejér igenlően bólintott.

Alighogy végzett vele, Fejérnek újabb vendége érkezett. Egy élemedett korú, sovány férfi.

– Borotválást kérek! – mondta Fejérnek, miután beült a székbe.

A borbély játszi könnyed mozdulatokkal puhította a mélyen barázdált arcot rútító borostát, s már húzott is néhányat a késsel, amikor megcsörrent a telefon.

– Vigyázz!... Megy a Főnök borotválkozni! – szólt a titkárnő a magasabb beosztásúakra oly gyakran jellemző flegmatikussággal.

– Értettem! – hangzott Fejér katonás válasza.

Rögvest a kettős üvegajtóhoz ugrott, kikapta a feltekert szőnyeget, és gyakorlott mozdulattal végiggurította a helyiségen.

– Mit csinál? – kérdezte a borbélyt a habos arcú vendég.

– ...Popescu elvtárs!... Utána folytatjuk... – fordult a fél arcára simára borotvált vendéghez...

Az öreg nem értette, mit akar ezzel mondani a borbély, és nyugodtan ült tovább a székben. Fejér roppant ideges lett, hisz a Főnök bármelyik pillanatban itt lehet. Kicsit határozottabban fordult a vendéghez:

– ... Ne haragudjon!... Kis türelmet kérek!... Addig tessék helyet foglalni a folyosón!…

Az öreg még mindig nem fogta fel, mi történik vele és körülötte: mozdulatlan maradt, mint egy egyiptomi szobor az örökkévalóság időtlenségében.

– … Háát, izé… Az első titkár elvtárs… – Végre csak sikerült kiböknie: – Senki se tartózkodhat a szobában, amikor őt csinálom. Ezt az utasítást kaptam.

– Legyen szíves, fejezzen be!... – szólt vissza az öreg némi felhanggal.

– De Popescu elvtárs!..., Nagyon szépen ké...

Fejér be se fejezhette a mondatot, amikor a Főnök kopogtatás nélkül benyitott. Megpillantva a székben ülő, fél arcára habos vendéget, láthatóan elfogta az indulat. Fejér széttárt karokkal jelezte, hogy tehetetlen. De csakhamar észbekapott: kiemelte a vénembert a székből, és kivezette a folyosóra.

– Ugye, mondtam!?... – súgta a fülébe. Aztán enyhítésképp hozzátette: – Igyekszem hamar befejezni.

– ... Mit keresett itt ez a!?... – kérte számon a Főnök a borbélyon az öreg makacskodását.

Remélve, hogy elhárítja magától a kellemetlen kérdést, Fejér makulátlan kendőt vett ki egy kisszekrényből, és a borotválandó mellére terítette.

– Nem szólt a titkárnőm!?...

– De igen szólt, csak…...

A várószobává előléptetett folyosó végére két újabb vendég érkezett. Látva a fél arcára borotvált idős férfit, erősen röhöghetnékjük támadt. Ám tudva, hogy  „Őfelsége” a szomszéd szobában van, jobbnak látták magukban pukkadozni.

– … Első titkár elvtárs! – próbálta menteni a menthetőt Fejér. – Én ilyen embert nem láttam! Bárhogy kértem, könyörögtem neki, az istennek se akart kimenni… Azt mondta, hogy ő régi harcos... Illegalista… Meg, hogy...

A Főnök ironikusan elhúzta a száját:

– Elő ne forduljon még egyszer!...

– Igenis! – válaszolt Fejér némi megkönnyebbüléssel, remélve, hogy ennyivel megússza.

Miután a borbély befejezte a szőrtelenítését, a Főnök távozott. Fejér vigyázzba vágta magát, tisztelettudóan köszönt, de csak az ajtókilincs kattanása válaszolt rá. Egyedül maradva, megkönnyebbülten tekerte fel a szőnyeget, és visszahelyezte az üvegajtók közé.

– Na, öreg bolsi, jöjjön fejezzük be azt a...! – dugta ki a fejét az ajtón.

– … Még hogy én menjek ki! ... Mert Ő borotválkozni méltóztatik! – háborgott az öregben az önérzet. – Hát hol volt ő még akkor, amikor én vasra verve penészedtem a sziguranca föld alatti kazamatáiban!? Meg később... annak a hitvány D…-nek az idejében!?...

Fejér szótlan maradt, nehogy valaki illetéktelennek a fülébe jusson egy szó is a jeremiádjából, de őszinte öröm sugárzott a tekintetéből.

– Nézzen csak a tükörbe!... – próbálta feledtetni vele az iménti kellemetlenséget. – No, mit szól hozzá?... Egészen megfiatalítottam!

Popescu elvtárs is arra az értekezletre készül? – tapogatózott a borbély, aki elejtett szavakból fércelte össze azt a hírfoszlányt, mely szerint a Főnök valami nagyon fontosat fog bejelenteni a mai rendkívüli aktíva ülésen.

– Igen, én is oda megyek.

Azért volt hát neki olyan sürgős a borotválkozás, futott át Fejér agyán. Hogy „tiszta” képpel álljon elvtársai elé!

A Főnök valóban azzal a céllal terelte össze alattvalóit, hogy egy igen fontos, nemzeti jelentőségű dolgot jelentsen be, és „beszéljen meg” az embereivel. Ugyanis a legfelsőbb pártvezetéstől ukáz érkezett, hogy haladéktalanul állítsanak méltó emlékművet a városban a nemzeti történelmük egyik, ha nem épp leghírnevesebb vajdájának, fejedelmének.

– Elvtársak! – kezdte beszédét a területi hatalom ura, végighúzva ujjait sima madárarcán. – Elérkezett a cselekvés ideje. Itt az idő, hogy városunkban is szobrot emeljünk több ezer éves történelmünk tán legdicsőbb személyiségének. Amihez mi azt a teret érezzük legjobb helyszínnek, amit homogenizálandó kisebbségi polgártársaink egyik leggazdagabb főurukról, Széchenyi István grófról neveztek el anno.

A hatásosnak érzett indítás után a Főnök, aki „hithű” kommunistaként csakis amerikai cigarettákat szívott, és cujka helyett kizárólag whiskyt ivott, abból viszont rengeteget, bodor füstkarikákat pöfögött kedvenc Marlborojából. (De ne legyünk igazságtalanok, hiszen nem ő volt az egyetlen pártpolitikus, vagy államférfi a világtörténelemben, aki rendíthetetlenül ragaszkodott szenvedélyeihez. Emlékezzünk arra a nagyformátumú államfőre, akinek szájából sohasem esett az ujjnyi vastag szivar, munkaasztalának oldalsó fiókjából meg mindjárt-mindjárt kiemelte a flaskót, s nagy élvezettel eresztett le egy-egy kortyot ugyanabból a sárgás színű, finom töményből… De milyen fura a sors: az egyiknek a whisky és a bagó észlelhetően fényesítette az agyát, a másikat viszont – esetünkben a felkapaszkodott Főnököt – ugyane szenvedély miatt idő előtt kellett Kharónnak átlapátolnia a Sztüxön a Nihilbe.)

– Nos!?... – szögezte a Főnök kérdő lenéző tekintetét nyájára. – Nektek mi a véleményetek!?

A kérdést feszült csend követte. Nem azért némultak el hirtelen, minthogyha nem értettek volna egyet a szoborállítás gondolatával, hisz mind „egyhitűek” voltak. A süket csend oka az attól való balga félelem volt, hogy a Főnök nemcsak egyhangú szavazatukra kíváncsi, hanem esetleg érveket is fog kérni tőlük. Márpedig ők nem voltak ilyesmihez szokva. Nekik egészen másmilyen volt a lelki habitusuk. Mindig készen kapták a boldogító igéket a Kárpátok Géniuszától, amiket aztán magabiztosan csaholtak szerteszét. Az ő világukban különben sem volt tanácsos meggondolatlanul rögvest kimondani azt, ami a lélek mélyén rejlett. Körükben csak akkor nyíltak félelem nélkül szólásra az ajkak, amikor – mint az indigó – megsokszorozhatták annak a „Nagy Bölcsnek” a bölcsességét, aki „sohasem tévedett”. Nekik a kollektív véleményazonosság volt a létbiztonságot jelentő tápszerük, a bamba nyugalmat árasztó mindennapos pirula. Egyéni felelősség!? Hát az meg mi a fene!?... Azt bizony ők nem gyakorolták, nem ismerték. Nem ilyen fából faragták őket. Ők voltak a manipuláltak mintaképe, a szolgalelkűek hada, a ma ilyenné, holnap másmilyenre formálható gyurma.

Ne szánjuk őket: nem szenvedtek miatta. A pártutasítások iránti feltétlen hűség abszolút követelménye kiirtotta belőlük a legparányibb egyéni gondolatcsírákat is.

A hallatlanul fontosnak hirdetett értekezleten az irodalmi és napilapok főszerkesztői azt az utasítást kapták, hogy – felidézve a bronzba öntendő hérosz gloriózus tetteit – dicsőítő hasábokat írjanak lapjukban a tudomásukra jutott „égetően időszerű” központi pártdöntésről. Arról a héroszról kellett dicshimnuszt írni, aki elsőként egyesítette a „három román fejedelemséget”, valóra váltva a nemzeti kiteljesedés nagy álmát.... Vitéz Mihályról, az ország tévedhetetlen Nagy Vezérének abszolút idol(um)áról kellett hozsannát zengni. (Arról persze nem szólhatott a fáma, bár a történészek jól ismerték az igazi okát, hogy a vajdává előlépett zsoldosvezér − aki rövid ideig Erdély császári társkormányzója is volt −, miért nem anyanyelvén, hanem magyar és latin nyelven adta ki rendeleteit?)

– … Mivel a leendő szoborkompozíció nemzeti nagyságunk, dicsőségünk egyik fontos jelképe lesz – folytatta okfejtését a Főnök –, könnyen megtörténhet, hogy hasonlítani fog annak a királynak a szoborcsoportjához, akit homogenizálandó kisebbségi magyar testvéreink Igazságosnak szoktak nevezni egymás között. Ám ha ez a kockázat fennállna is, a mienknek mindenképpen különböznie kell tőle. Hogy úgy mondjam: emennek különbnek kell lenni amannál! Nagy fejedelmünk szoboralakja nemzeti nagyságunk és büszkeségünk szimbóluma lesz. Ilyennek akarjuk!

Az iménti néma csend hirtelen hangos helyeslésbe csapott át. A résztvevők kitörő lelkesedéssel fejezték ki abbeli óhajukat, hogy a város haladéktalanul állítson méltó emlékművet a három országrész legdicsőbb vajdájának.

– Hanem elvtársak! – kapott észbe a Főnök. – Valamiről még nem ejtettünk szót. Tán épp a legfontosabbról. A legfontosabb pedig az, hogy Vitéz Mihály szobra magasabb legyen a Corvin Mátyásénál!...

A szoborkompozíció hamar elkészült. Nagynak valóban nagy, magasnak is magas lett ugyan, de művészi kivitelezését illetően átlagosnak mondható. Főalakja szokványos, itt-ott kicsit tán elnagyolt is, alapzatának reliefjei pedig messze elmaradnak Corvin Mátyás világhíres szobrának daliás mellékalakjaitól: a Magyar Balázsétól, Kinizsi Pálétól, Szapolyai Istvánétól, és a Báthory Istvánétól.

Ráadásul a tervezők olyan ügyetlenül álmodták a vitéz vajda bronzalakját a kiszemelt térre, hogy ünnepi felavatása után a város lakói ironikusan azt suttogták egymás között: „Vitéz Mihály csinál a köztársaságra!” (Merthogy hátsóját lovastól épp a „Köztársaság” mozi felé fordította.)

Dehát neki is kell nézni valamerre, nemde!? Az orra előtt tornyosuló épületkolosszusra nem tekinthet. Nézzen hát kifelé! – gondolhatták a szobor megálmodói. Kémlelje a tágas horizontot! Ami különben sem volt idegen tőle, hisz világéletében ad astra aspirált.

Sok-sok megnyert csata után Vitéz Mihály végül a császári pénzen vérrel megvett fejedelmi széket kívánta megtarthatni magának. Amit Rudolf császár, az erdélyi régió uralkodója képtelenségnek tartott. Ezért  Basta György generális martalócai − császári parancsra – 1601 nyarán hirtelen véget vetettek Torda mezején Mihály zsoldosvezér mértéktelen étvágyának.

Hogy Mihály vajda szobra magasabb lett-e Mátyás királyénál, nem tudjuk. De ez nem is lényeges. Igazán fontos a mítoszteremtés volt, a kínzó kisebbrendűségi érzés sietős kompenzálása. S hogyha a művészi kivitelezésén netán estek is apróbb hibák, üsse kő, a mindennapok halandói képtelenek felfogni az ilyesmit. Mindjük számára egy volt az igazán fontos, hogy a testet öltött monumentalitás kifejezze azt a mértéktelen becsvágyat, ami bronzba öntette.