Befejezetlen mondat
Bobory Zoltán■2024.10.31
Dr. Kovács Lászlónak, Vásárhelyre
Amikor az utolsó kanyarból ráfordulunk
a végső, ködbe vesző egyenesre,
Isten arra int: hagyd a kétségekkel teli,
mindig is csalfa, ismeretlen jövőt,
nézz hátra, idézz fel minden állomást, szakaszt,
a nevetve legyőzött akadályokat,
az út mellett vizet adó barátaidat, kik mikor
megpihenhettél ott ültek melletted,
fogták kezedet, vigyázva, el ne takarják a napot,
s megszentelt kenyérrel etettek.
Tudod, hiszed, fákat ültettél, virágokat, adtál
gyermekeket – Isten kegyelméből – és neki!
Így lehet benned béke, és hiheted
mindezért kezét nyújtja, ölelésre, hogy érezd,
veled teszi meg a kanyar utáni szakaszt,
hogy tudd, hidd, nincs vége, csak lesz
egy megálló, ahol újra kenyér és víz vár,
tenyeredbe érzed mindenki szívdobbanását,
akik szerettek. Mosolyogva indulsz tovább!
Eddig is szép volt, ami jön, a teljesség.
Az örök szeretet, s béke.
Hidd, Isten nem adná…
A temetőkert útján
Olyan szomorú, jajos ez a szürke novemberi nap.
Mintha csizmás lábak taposnák alá a ködöt,
rásúlyosul a kert fáira, szinte hallani sóhajukat,
amint borzadva nézik a földet borító, ázott leveleket.
Halottaik ők − az ágak végén, ahol majd rügyek nyílnak
csillogó cseppekben mégis a tavaszi feltámadás ígérete.
Bokáig járok a susogó avarban, feléjük indulok,
egy imádság erejéig, anyám szelíd simogatásáért,
hogy apám vállamra tegye kezét − szólnia sem kell…
fiam, téged is szólítanak, s majd hívnak: legalább egy
imádság erejéig légy vendégünk, az otthonunkban,
ami minden, csak nem a ház, ahol ti születtetek…
de béke van.
Halottak napján újra gondolva
– nővérem emlékére
Nem hittél Istenben…!?
Hét évtized sem elég, hogy megértsem,
miért fordítottál hátat neki.
S a Megváltó miért hagyott így magadra?
Anyánk hányszor öltöztetett ünneplőbe,
s vezetett kézen fogva a templomba;
angyalos, suttogó-titkos világ volt.
Nem értettük a fojtott zsolozsmát,
a megbánók ki-be járkálását, átváltozását…
Vártuk a csengő finom hangját,
a kint s bent zengő orgonahangot,
kérdőn néztük a felnőttek leborulását,
a pap ujjai között a titokzatos „fehérséget”.
A Belváros sok tornyának harangszava,
mint őseink, nagyszüleink szíve dobbanása;
csodáltuk a felhők alatt aranyló kereszteket,
s hittük, hogy a fehérruhás esküket
nem fogjuk megszegni soha.
Vajon mi történt veled az életben?
Miért nem tudtad hinni, hogy várnak mind?
Hogy mindig béke lesz benned s körötted?
Miféle fájdalmak bántak el veled, hogy
úgy hagytad el ezt az „ál-fény” világot,
mint az elszegényült „mindegy-emberek”?
Hiszem! Utolsó szavaiddal kérted az Urat,
ki jóságodban találta meg a helyét.
Tudom! Az itt hagyottaknak könnyebb így a gyász.
A rovat további írásai
Madárka
A körfolyosó fényben fürdik. Ilyenkor délben ez az oldal kapja a napot. Róza mama valósággal megszédül, a szemét is be kell csuknia, annyira vakítja az erős fény. Kezével görcsösen kapaszkodik a járókeretébe, hátulról Krisztina követi minden mozdulatát, meg ne billenjen, el ne essen.
Napszenderületkor
S áll az idő, bár már hajnalba futna,
Árnyék, végig tapogat minden falat,
Míg, föl nem jön, a napkorong újra!
Árnyék, végig tapogat minden falat,
Míg, föl nem jön, a napkorong újra!
