Békesség néktek!

Mindez pedig Istentől van,
aki megbékéltetett minket önmagával
a Krisztus által
és nekünk adta a békéltetés szolgálatát (2Kor 5,18)

Aligha van manapság időszerűbb és húsba vágóbb téma, mint a béke, a békesség. Egyre békétlenebb világban élünk, és ez a mikro és makro világunkra egyaránt érvényes megállapítás. Háború legyen vagy béke, ez a kérdés mostanában. 

Egyre nagyobb a háborús fenyegetés és ez aggodalommal tölt el mindnyájunkat. Érthetetlen számunkra ez a háborús hangulat s egyben félelmes is, hiszen tudjuk, hogy ma már a háborút nem kardokkal, lándzsákkal és íjakkal vívják, mint hajdanán. Sapienti sat – kevés szóból is ért a bölcs, s manapság nem kevesebbről van szó, mint életről és halálról. Mit tehetünk, tehetünk-e valamit egyáltalán a jövő érdekében? 

Egyet bizonyára, mégpedig azt hogy nem szavazunk azokra, akik mindenáron háborúzni akarnak, a másik tennivalónk pedig, hogy Jézus szavát komolyan vesszük és elhisszük, hogy lehet békességben is élni, békében magunkkal és másokkal, Istennel és emberekkel. Igaz, hogy a békesség ritka és törékeny portéka, egy szempillantás alatt ezer darabra törhet a lelkünkben, a családunkban vagy a környezetünkben. Egyetlen sértő szó, egy nem fogadott köszönés, egy bántás vagy igazságtalanság, netán egy veszteség vagy tragédia darabokra törheti a szívünket, elveheti a békességünket. Mi, emberek érzékeny, szenzibilis lények vagyunk, ezért van örömünk és bánatunk, ezért nevetünk és sírunk, ezért tudunk szeretni és gyűlölni. A robot nem képes így viselkedni, mert nincsenek érzései.

Jó, ha gondolunk erre, amikor egymással találkozunk, kommunikálunk, hogy ne sértsük, bántsuk meg egymást úton-útfélen, és persze ne sértődjünk meg minden semmiségen. Egy bizonyos: a békesség nem fog Picasso sült galambjaként a szánkba repülni, sem az ölünkbe hullani, tehát tenni kell érte valamit. Mondjuk Jézus békességre hívó szavát meghallani és komolyan venni. „Békesség néktek!” 

Jézus a saját békességét kínálja nekünk, amikor így szól: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14,27). Fölvetődik a kérdés, hogyan lehetett Jézusnak békessége azok után, ami vele történt. Elárulták, megkínozták, megfeszítették. Hogyan tudta mindezt testében-lelkében elviselni, hogyan tudott a gyilkosaival megbékélni? Alighanem úgy, hogy itt már nem emberi békességről van szó, hanem az Isten békességéről, amely minden értelmet meghalad és felülír.

Az Isten békességét ugyanis nem a történések, hanem az ő irgalmas szeretete befolyásolja,

amely sohasem a múltra, mindig a jövőre fókuszál, nem a „zsarnoki van, hanem a szent lehet” határozza meg. 

„Lesz, lehet ez még másként is, én bízom benned, bennetek, tudom, hogy előbb-utóbb belefáradtok a harcba, leteszitek a fegyvert és megbékéltek egymással, képesek lesztek az én irgalmasságomból meríteni és megbocsájtani mindazt, amivel fájdalmat okoztatok egymásnak” – üzeni nekünk a Názáreti által. Mert az igazi békesség nem a jó vagy a rossz eseményektől vagy körülményektől, hanem a bennünk lévő Lélektől, lelkülettől függ. Ha a békesség lelke lakik bennünk, akkor előbb utóbb megbékélünk, ha nem, akkor haragudni fogunk, miként Jónás haragudott az Úrra az elszáradt ricinusbokor miatt, amikor mérgesen így kiáltott: „Haragszom mindhalálig!” Azonban az áldások közül primus inter pares, első az egyenlők között a békesség, az ároni áldás csúcsa, a legnagyobb áldás, nem más, mint a salom, a béke. „Fordítsa feléd orcáját az Úr és adjon neked békességet!” (4Móz 6,26). Pál apostol pedig így ír a Filippiben lévő gyülekezetnek: „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil 4,7). 

Áldás, békesség! – ez nem csak egy köszönés, jóval több annál, az üdvösség előszobája, melynek hármas üzenete van. Az Isten békessége emberi mértékkel nem mérhető, megőrzi a testet-lelket, és csak Jézus Krisztus által lehet részünk benne. A békesség nem mérlegelés, haragszom vagy nem haragszom kérdése, hanem az isteni irgalom elfogadása és továbbadása. Az irgalom Isten lelkének legbensőbb titka, az élő, eleven Szentek Szentjének szüntelenül áramló szeretete, a teremtésben elhangzó, örökké visszhangzó „legyen”-je, az életre, a létezésre kimondott „igen”-e, melyet senki és semmi nem némíthat el. A békesség mindenestől az életet szolgálja, nincs alternatívája, nélküle csak halál, pusztulás vár a világra. 

Se a természet, se az emberi lélek, se az emberiség nem élhet békesség nélkül. Mégis egyre békétlenebb világban élünk, egyre gyakrabban hajótörést szenved a békességünk, a mentőcsónakot pedig sokan ellökik maguktól. A béke, a bibliai salom azt jelenti, hogy „Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek.” (Ady Endre) 

Az Irének ugyancsak békekövetek, mert az eiréné békességet jelent, az aireó pedig beszélgetést. Nem csak szavakra, párbeszédre van szükségünk ahhoz, hogy békességben tudjunk élni egymással. Egy-egy ilyen beszélgetésre különösen is igaz lehet a mondás, miszerint „csak akkor szólj, ha szebbet tudsz mondani, mint a csend!” Olykor a szavak csak akadályozzák a megértést, ilyenkor jobb elcsendesedni, a csendre figyelni, miként Illés, hogy mi is meghalljuk azt a halk és szelíd szót, Jézus szavát, mely így hangzik: „Békesség néktek!” 

Húsvét után a megsebzett Krisztus megjelent a tanítványainak, megmutatta a sebeit és a lelkében élő békességgel ajándékozta meg őket. A békesség gyógyítja a sebeket és a gyógyulóban levő sebek egyre több békességgel töltik el a szíveket. Jézus rálehel a tanítványokra, megelőzve a pünkösdi nagy lélekáradást, ezt mondja: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak”(vö. Jn 20,19-23), vagyis nem lesz békességük. Hallatlanul nagy felelősség nehezedik ránk, hogy mit kezdünk az Isten békességével, elfogadjuk és továbbadjuk-e másoknak, meg tudunk-e békülni az Istennel, az emberekkel és magunkkal, vagy a költővel együtt valljuk, hogy nincs bocsánat. „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” (József Attila) 

A békesség és a megbocsájtás olyanok, mint a sziámi ikrek: egymás nélkül nem létezhetnek. Azonban sokszor értelmetlennek vagy lehetetlennek tűnik megbocsájtani egymásnak, mert olyan sérelmeket, sebeket hordozunk a lelkünkön vagy a testünkön, melyek Jézus sebeire emlékeztetnek, de neki békessége is volt, nekünk meg csak sebeink vannak. „Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges.” Az Isten országa, ahol békesség uralkodik, hasonló a szántóföldbe vetett maghoz. Az ember, aki elvetette „alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban” (Mk 4,26-28). Ily módon nekünk csak a békesség magvát kell elvetnünk, semmi mást nem kell tennünk. Egy mustármagnyi hit is elég, hit a békesség Istenében és annak Lelkében, aki pünkösdkor kitöltetett a tanítványokra,

mert a békesség a Lélek által, a föld pedig magától terem és „ez a magától: ez a Kegyelem”. (Reményik S.) 

Egy Gandhiról szóló történet a megbékélés különös, mégis hatékony módszeréről tanúskodik. Amikor Gandhi éhségsztrájkot tartott, már jó ideje nem evett, egy ember elébe dobott egy darab kenyeret és ezt kiáltotta: „Egyél, mert éhen halsz, és ha megölöd magad, pokolra kerülsz, mint én.” „Miért, mit tettél?” – kérdezte Gandhi, mire a válasz így hangzott: „A fiamat megölték a muszlimok, ezért én is megöltem egy muszlim gyermeket.” „Nem kerülsz a pokolba, ha megteszed, amit mondok. Keress egy közülük való árvát, vedd magadhoz, gondoskodj róla, amíg föl nem nő, de ne feledkezz meg arról, hogy muszlimnak neveld! Ha így teszel, békességben halsz meg és a lelked sem jut pokolra.” 

Sokszor lehetetlennek tűnik megbékélni magunkkal, másokkal, az Istennel és az emberekkel, pedig elég egy mustármagnyi hit ahhoz, hogy békesség legyen a szívünkben és a világban. Csak ezért a mustármagnyi hitért kell imádkozni, s ha ez megadatik, a szívünkbe kell rejteni, hogy a mag magától teremjen, hogy háború helyett végre békesség legyen és „ez a magától: ez a Kegyelem.”