Békesség

Zsirai László közelmúltban megjelent, Békesség című publicisztikai kötetében, mottóként Szent-Györgyi Alberttől idézi: „Uram, mentsd meg a gyermekeinket, / Mentsd meg értelmüket, / hogy romlottságunk ne rontsa meg őket. / Mentsd meg életüket, hogy fegyverek, / melyeket mások ellen kovácsolunk, / ne őket pusztítsák, / hogy jobbak lehessenek szüleiknél, / hogy építhessék önnön világukat, / a szépség, tisztesség, összhang, / jóakarat és méltányosság világát, / melyet a béke és a szeretet kormányoz / mindörökké!” (Ima a gyermekekért.) Majd Wass Alberttel a békére figyeltet: „Isten békességre teremtette az embert, s nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogyan éljen, s mit végezzen. Az Úristen tudja, mit csinál.”

Az idézetek kapcsán jut eszembe, hogy 1981 óta minden év szeptemberében világszerte ünneplik a békét. A szerző azonban a békesség gondolatával kötetébe válogatott írásaira utal. Írásművészetének ismerői tudják, hogy az eszményi rend, a szépség, az embereket összekötő szeretet jegyében ír. Valójában a polgári összefogás védelmezője. A kötetét nyitó, A lélek háza… című írása, melyben Ködöböcz Gábor tanárt, az Agria folyóirat első főszerkesztőjét idézi: „A lélek háza a vers (…) élni segít azzal is, ha a feszültségek, fájdalmak és rettenetek kibeszélésével a lelki-szellemi járatok tisztításával a derűt, a harmóniát és a belső békét munkálja bennünk…” Ez a könyv tartalmát bevezető írás különben arról tudósít, hogy a magyarországi újságok döntő többsége – sajnos – nem közöl verset.

Ezután találjuk Ferenc pápa Szent Pál apostol galatákhoz írt levelének magyarázatát a színleléssel kapcsolatosan. Zsirai további témáival felemelő és gyászos októberekre, történelmi időszakok félelmeit idéző hatalmi arroganciákra emlékeztet. Barsi Balázs aranymisés áldására, majd Kovács József László irodalomtörténész Mécs László költőt idéző gyakori citátumára: „Én tükre vagyok minden mosolyoknak, / én azért élek, hogy visszamosolyogjak: / virágra, lepkére, bokorra, rengetegre, / farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre, // fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra, / szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra, / rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre, / visszamosolyogjak az Istenre.” Utóbbi sugallata, hogy „az ártatlan emberi jóság, a szeretet, mankót adjon a makulátlan léthez – írja. Jegyzeteiben diákkori élményei mellett neves írók, egyházi személyek, politikusok és sokan mások sorjáznak jeles „életképekben”.

Szeretettel emlékezik mentorára, Vasadi Péterre, a Nemzet Művészére, aki évtizedeken át véleményezte, közléshez segítette kéziratait. Levelezőlapon őrzi hozzá írt intelmét: „Az ember tulajdonképpen szellemileg állandóan dolgozik, de észrevétlenül tegye. Előbb-utóbb az időbe fektetett erő, tudás, bizalom meghozza gyümölcsét.”

Zsirai László a Jel folyóirat általa szerkesztett irodalmi rovatában 2010 decemberétől kortárs költő és írók bemutatására vállalkozott. „Népszerűségüket többszörözendő, boldogan írtam e rövidke bevezetőket…” – írja. Valójában egy-egy költőtől csokornyi verset közölt, hogy portréi mellett alkotásaikat is láttassa a folyóirat olvasóinak. Az ország számos pontján élő, ismert és kevésbé ismert alkotókra irányítja a figyelmet. Érdekes lírai térképet rajzol, felmutatva élő kortárs spirituális irodalmunkat. Sajnos már olyanokról is olvashatunk, akik emlékezetünkben élhetnek tovább, mint Turcsány Péter, Csorba Piroska, Szabó Ferenc, Kiss Irén, Fecske Csaba…

A Békesség című könyvben közreadott jegyzetek témaválasztásukban, problémaérzékenységükben elsősorban a jelent kívánják felmutatni akkor is, ha az irodalmi idézetekben bővelkedő szövegek régi korokra utalnak. Többek között Szépségtan, Szakralitás, Vezérelv, Szabadság, Haza, Alázat… címmel ellátott jegyzetekkel gondolkodásra, bizonyos emberi dolgok továbbgondolására, lelki elmélyülésre, Isten felé való fordulásra ösztönöz. Rokonszenves vonása, ahogy az égbe költözött pályatársaira emlékeztet. 

A kötetet záró, Egy város lelkéről című esszében a Márai által tapasztalt városi lelkületet idézi meg, s tükrözteti későbbi korok, részben személyesen átélt tapasztalataival. Az érdeklődés felkeltése érdekében érdemes hosszabban idézni: „… közel 200 kilométer fizikai távolság választ el szülővárosomtól, nosztalgiás hangulatomban még mindig hallom a soproni harangok bongását. A Szent Lélek-templomét, ahol kereszteltek; a Szent György-templomét, ahol elsőáldozó voltam; a domonkosok templomáét a nemzetnek annyi jót-hasznosat tevő grófról elnevezett Széchenyi tér sarkán, ahová Mátyás király utcai lakásunkból vasár- és ünnepnapokon szentmisére jártunk; a Szent Margit-templom önálló haranglábában lakozóét, ahová Hetény János hittanórái kötöttek; s a Szent Mihály-templomét, ahol bérmálkoztam és korábban édesanyám szólót énekelt a kórusban. Időnként felidéződik bennem a lakóépületekben élt emberek arca-lelke. Zömmel a művészeké, a jó lélek helyi képviselőié. Ugyanezt a hangulatot sugározza ez a Márai-írás, amit elfogulatlannak tekinthetünk, hiszen a kassai polgárt máshová kötötték a gyökerei, a külső szemlélő pártatlan szemléletével állapította meg mindazokat a dicsérő gondolatokat, amiket rögzített. »Néhány magányos ember ül a padokban: ezek a vidéki templomok, estefelé, a félhomályban rejtőző magányos, emlékező emberekkel, ez a legmélyebb emberi közösség Európában. Pontosan így ülnek most hideg templomokban emberek, Nürnbergben, Párisban, Stockholmban és Bolognában, halottaikra gondolnak, s iparkodnak erőt szerezni az élethez. Most, az idő jeladására, megszólal a városban mindenfelé az estharang. A Templom utcán megyek végig, a Fegyvertár utcán. Mennyi szépség! Ezek a loggiás, árkádos udvarok, ezek a dús faragású homlokzatok, ezek a csendes egyemeletes paloták! Az Esterházyak, az Eggenbergek palotája, a Szent György-templom barokkja, a Várostornyot övező gyönyörű tér a Storno házzal, ahol valamikor Mátyás király szállott meg, a Kecske-templom gótikus tornya, a Kolostor utca ősrégi házaival, ezek az ablakok és kapualjak, ezek a zöld olajfestékkel lakkozott, régi nemesi és polgári házak kapui, a Starhembergek és a Zichyek háza: mindez úgy áll össze városnak, műveltségnek, életformának, mint a Nyugat legérettebb városalkotásai, mint Salzburg vagy Gaht.«” 

Máig hatoló sugallat: „Márai Utazás a békébe című cikkének befejezése a nyomasztó háború közelségében is biztonságról tudósít: »Az erdő csendes, a hold változik, a szél elállt. Talán itt lehet egy éjszakát gonosz álom nélkül aludni … nagy ajándék ma,

Európában!« Az ember igazán ott lehet otthon a földön, ahol félelem nélkül hajthatja álomra a fejét. Ilyen hely volt Márai Soprona 1941 őszén, akárcsak számomra 1956-tól 1974-ig, s azóta is olykor-olykor hazalátogatásaim során. Bízom benne, hogy időtlen időkig kitartó hűséggel így lesz.” 

(Zsirai László: Békesség – Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2024)