Berzsenyit ma sem értenék...

Kétszázötven éve született Berzsenyi Dániel, a magyar felvilágosodás és klasszicizmus költője. A „niklai remeteként” vagy „somogyi Diogenészként” is emlegetett ódaköltőről kérdeztük Vaderna Gábor irodalomtörténészt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának docensét.

– Az irodalmi kánonban milyen helyet foglal el Berzsenyi, aki korának jelentős földbirtokosa volt, jóllehet, olyan óriási földterületei voltak, hogy nem is tudta mindet megművelni. Emellett méhészkedett is. Irodalom, alkotás, gazdálkodás – úgy tűnik – jól megfért egymás mellett…

– Az, hogy ki gazdag és ki nem, kinek van nagy birtoka, s kinek kicsi, mindig megítélés kérdése. Berzsenyi birtokai valahol a kis- és középbirtok között mozogtak: már volt akkora, amire saját háztartást lehetett építeni, de még kicsi volt ahhoz, hogy például katonát kellett volna állítani utána a napóleoni háborúk idején. A 19. század elejének e nagy európai háborúját most azért is említem, mert az igazi kihívás egy gazda számára az volt ekkoriban, hogy miként tudja megőrizni a birtokai jövedelmét, amikor csökken a kereslet – Berzsenyi bort termelt elsősorban –, s amikor a pénz gyorsan veszti az értékét. Ha valaki beleolvas a korabeli írók levelezésébe, az mindig tele van panasszal, hogy milyen nehéz eladni a bort, hogy újabb hitelt kellett felvenni, hogy nem ér semmit a pénzük. Berzsenyi igazi teljesítménye az volt, hogy meg tudta tartani a birtokait e nehéz időkben. Bár neki még nem sikerült növelni azok méretét, a fiai már tényleg módos gazdákká váltak.

– Kazinczyval jó kapcsolatot ápolt, ám Kölcsey egyik kritikájával igencsak megbántotta, mivel az leírta: Berzsenyi gyűjteményébe felvette „készületlen és ifjabb kori darabjait is”. Berzsenyi reflexiójában nyomatékosította: a legnagyobb zseni sem teremhet csupa remekművet, és azt is egyértelművé tette, hogy „a poétának nemcsak hangicsálni, hanem használni is kell”. Nehezen viselte a negatív kritikát, nem utazott a fővárosba, inkább elvonultan élte mindennapjait. Korunk íróit és költőit is meg lehet ilyen mélyen sérteni egy-egy elmarasztaló kritikával?

– Az írók, költők közismerten érzékeny emberek, könnyen sértődnek. Ez nyilván ma is így van. Berzsenyi esetében még annyit érdemes lehet ehhez hozzátenni, hogy a kritika műfaja, ahol mérlegre tesszük, hogy mennyire értékes egy-egy műalkotás, ekkoriban merőben új műfaj volt. Egyszerűen nem voltak ahhoz szokva, hogy a művekről éles ítéletek élnek a nyilvánosságban, s azokat személyes szurkálódásoknak értelmezték. Berzsenyi is úgy gondolta, hogy a személyét támadják, s nem a műveit, s ezt valóban rosszul is viselte.

Ennek persze volt előtörténete, ugyanis Kölcseyvel tényleg nem kedvelték egymást. Amikor 1810-ben találkoztak, kölcsönösen idegenkedtek, s erre a viszonyra jött a nevezetes kritika. Kölcsey valóban kemény kritikus volt, s a kemény kritikába belefér némi gonoszkodás is. A legmegrázóbb megjegyzése az, hogy szerinte Berzsenyi költészete már ki is merült, ezt nem lehet tovább folytatni: s lám, Berzsenyi valóban nem írt túl sokat a későbbiekben. Az irodalomtörténet megválaszolhatatlan kérdése, hogy vajon Kölcsey miatt hallgatott el a költő, vagy a kritikusnak már eleve igaza volt, s Berzsenyi költészete már véget is ért. Soha nem fogjuk megtudni. Mindenesetre Kölcsey érezte az ügy súlyát, s amikor Berzsenyi meghalt, egy megrázó beszédben kért bocsánatot.

– Búcsú Kemenesaljától, A múzsához, A magyarokhoz, Barátimhoz, Egy szilaj lánykához, Osztályrészem, Közelítő tél, A Pesti Magyar Társasághoz… Néhány ismert(ebb) versének címe. A diákok mennyire kedvelik Berzsenyit? Mondandója, nyelvezete megérinti őket?

– Nem fogom azt hazudni, hogy Berzsenyi azonnal népszerű a diákok körében. A nyelvezete nagyon erősen bonyolított, sokszor rendkívül patetikus, nehezen megközelíthető. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem éri meg a próbálkozást: ha egyszer valaki ráérez ennek a fantasztikus költői nyelvnek a teremtő erejére, akkor ott is marad. Én úgy gondolom, hogy ma, amikor a kulturális termékeket is gyorsan, habzsolva fogyasztjuk, időként érdemes lassítani, s megtanulni, hogy miként lehet elidőzve, elmélázva irodalmat olvasni. Berzsenyi, de tulajdonképpen a teljes 19. századi költészet is ennek egy pedagógiai eszköze lehet. Megérteni, hogy milyen hatalmas léptékben gondolkodott a nemzete sorsáról, hogy miként képzelte el a saját életét…

– S az istenhite? Evangélikus volt…

– Érdekes módon ennek nincs sok nyoma a költészetében. Egyetlen szép verset írt a hitéről, a Fohászkodás címűt, de az is inkább kilóg korának evangélikus teológiájából. E vers alapján ő úgy gondolhatta, hogy a természet megismerése jelenti az utat Istenhez, amennyiben a világ csodálatos változatosságában – mivel maga teremtette – az Úr mutatkozik meg. Ez az elképzelés nem volt teljesen idegen a protestáns gondolkodástól, hiszen a világ megismerésére építi a hitét, de ezt Berzsenyi nem az iskolai hittanon sajátította el.

– Papp János színész, aki talán a legkifejezőbben mond Berzsenyit, és aki gyerekkorában együtt játszott Niklán a Berzsenyi-leszármazottakkal, azt vallja, korában sem értették a költőt, s így korunk politikusai sem értenék. Ön mit gondol e véleményről?

– Papp Jánosnak teljesen igaza van: Berzsenyi a saját korának is nehezen érthető költője volt. Mivel időben már jó messze van, a mai olvasó zavarban van, hogy azért nem érti, mert régi, vagy azért, mert annyira nehéz. De ha belegondolunk, hogy Berzsenyi csak egy-két évtizedre van Petőfitől, aki ma is tökéletesen megérthető, akkor látszik igazán a különbség: Berzsenyi úgy alkot verset, hogy a nyelvet átalakítja, folyamatosan egy magasabb szférába emeli, míg Petőfi a hétköznapi nyelvet ritmizálja. Ez két eltérő stratégia. Az megint másik kérdés, hogy olyan komplex üzeneteket, mint ami például A Magyarokhoz ódában jelenik meg, le lehet-e fordítani egyetlen állításra. Merthogy ott már az első sor megszólítása így szól: „Romlásnak indult hajdan erős magyar”, ami nemcsak azt mondja, hogy a magyar régen erős volt, most nem, hanem azt is, hogy éppen most romlik, elindult a romlása, s a későbbiekben azon gondolkodik, hogy vajon már a romlás mélypontját elérte-e vagy még van lejjebb ennél is. És hát nem válaszol. Ezáltal lesz a vers valamiféle figyelmeztetés arra nézvést, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy hol tart a történelmünk – de Berzsenyi nem mondja meg, a válasz az olvasónál van.

– A jeles évforduló ráirányítja a figyelmet Berzsenyire, hiszen számos rendezvényen idézik alakját, és – a Petőfi-emlékévnek köszönhetően – felújítva fogadja a látogatókat a niklai Berzsenyi-emlékház, ahol Dani uraság élt nem túl okos feleségével. Ön volt a kiállítás kurátora. Mi okozta a legnagyobb kihívást, a kevés eredeti relikvia?

– Igen, egy kiállítás rendezésekor két baj szokott lenni: ha annyi tárgy van, hogy nem tudjuk hova tenni azokat, vagy ha nincs eredeti tárgyunk. Ebben az esetben sajnos a Berzsenyi-hagyaték megsemmisült, a II. világháború után semmi sem maradt belőle. Egy nemesi díszöv és egy pipa letörött darabja – mindössze ennyink van a költőtől, illetve egy vitrines szekrény a család későbbi bútorzatából. Végül úgy oldottuk meg a dolgot, hogy ami kevés van, azt a kiállítóterekben erősen hangsúlyoztuk, s ehhez rendeltük hozzá a különböző történeteket: a költő életútját és költészetét, társas kapcsolatait, s a család későbbi történetét.

Egy irodalmi kiállítás esetén a legnagyobb kihívás az, hogy magát az irodalmat, mivel az nem tárgyakban, hanem szövegekben van, nagyon nehéz bemutatni. Próbáltunk úgy gazdálkodni a térrel, a szövegekkel, hogy kellően gazdag is legyen, érdekes is maradjon, s az is nyilvánvaló legyen, hogy ezt a művészi világot mi egyszerre érezzük nagyon különösnek és nagyon modernnek.

– Van-e kedvenc idézete Berzsenyitől?

– Legyen a Horác című vers vége, mert az annyira jellemző Berzsenyire:

„Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,
Mint a nyíl s zuhogó patak.”

Ebben a versben a Horatius-költészet legtöbbet idézett közhelyeit mondja fel – még a mindenki által ismert Carpe diem! is itt van: „Használd a napokat” –, majd a végén ezzel az egyszerűnek látszó hasonlattal zár. A jelentése egyértelmű: az idő gyorsan halad. Csakhogy nem mindegy, milyen ez a gyorsaság: ha nyíl, akkor egyszer történik, ha patak, akkor folyamatosan és megállás nélkül. Berzsenyi abban volt nagy, hogy a világot bonyolultnak és ellentmondásosnak látta, s képes volt ezt az összetettséget költészetébe átvinni.

– Korábbi munkája Nagyszalontához kötődik, a Csonkatoronyhoz s Arany Jánoshoz. Milyen miliő várja a múzeumlátogatókat? Megvan-e Arany János kalapja, melyet Kányádi Sándor is „megénekelt”, s versét gyakran előadják a diákok a szavalóversenyeken?

– Kányádi Sándor csínye, hogy levette a fogasról a kalapot és a saját fejébe nyomta, már nem ismételhető meg. A kalap megvan, de vitrinbe tettük, nehogy a sok látogató elkoptassa. Persze egy akkora költőnek, mint Kányádi, ma is megengedhetnénk ezt a kis szabálytalanságot.

A Csonkatorony 2017-ben újult meg kívül-belül. A kiállítás különössége, hogy egy toronyban van. Ezt a lehetőséget mi úgy aknáztuk ki, hogy az egyes emeleteken különböző múzeumi irányokat mutattunk meg: helytörténeti kiállítást, életrajzot személyes tárgyak sorozatában, művészeti tárlatot, enteriőrt, legfelül a múzeumpedagógiát és – ha már ilyen magasra felmásztunk –, a kilátót. Persze mindegyik szint, mindegyik lehetőség Arannyal foglalkozik, csak mindenhol másként nézünk rá.

– Gondolom, e két kiállítás kurátorsága kicsit elszólította az irodalomtörténeti kutatásoktól. Most mivel foglalkozik?

– Berzsenyi költészetével már több mint húsz éve foglalkozom irodalomtörténészként, s nagyon régóta tartozom magamnak is egy Berzsenyi-könyvvel. A kiállításrendezés nem kiszakított az irodalomtörténeti munkámból, hanem éppen visszarántott e régi témámhoz. S ha már itt vagyok, nem is megyek máshova: megpróbálom végre megírni azt a könyvet.