JEL újság

Belső tűzzel játszani

Lőrincz Sándor2024.07.27

Szamosi Szabolcs Liszt-díjas orgonaművész, a Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, a Szegedi Dóm zeneigazgatója. Liszten, Mozarton, Bachon, Saint-Saënson, Johann Georg Licklen kívül számos más kedvence is van – némelyeket hallgatni szereti, másokat orgonán előadni vagy zenekarral megszólaltatni –, így aztán reménytelen vállalkozás lenne sorba állítani azokat. Gyökerekről, muzsikáról, misszióról és belső tűzről beszélgettünk.

– Ön pécsi születésű, s most is itt él. A mediterrán város pezsgő kulturális élete hatott leendő hivatására? Vagy akkoriban még nem tapasztalt ekkora pezsgést?

– Dél-Dunántúl gyönyörű ékszerdoboza a szülővárosom, s amikor külföldi vendégek vagy művészek érkeznek hozzám, mindig tátva marad a szájuk, milyen szép, s milyen kellemes hangulatú ez a település. Néhány évtizede azonban a művészeti programok kapcsán nem tartott ott e város, mint ahol most tart. Akkor is rendeztek koncerteket az egyetemi aulában, ami koncerttérként nem volt vonzó, én is viszonylag ritkán vettem részt ezeken. Közülük kiemelkedett Kobajasi Kenicsiró hangversenye, melyre máig emlékszem. A bazilikában is ritkaságszámba ment egy-egy koncert akkoriban. Az idők folyamán viszont az erősödött bennem, hogyha egy ily gyönyörű településen élek, akkor jó lenne e város kulturális életét felpezsdíteni. Ezen dolgoztam lehetőségeim szerint az elmúlt évtizedekben. Ma a Kodály Központ hangversenyterme egy csoda, akusztikája véleményem szerint Magyarországon a legjobb, és a székesegyház megújult orgonája is kiváló hangszer, nemcsak a liturgiákon, de a koncertéletben is.  

– A famíliában voltak-vannak muzikális családtagok?

– Felmenőim között sajnos nincsenek. Édesanyám tanult ugyan zongorázni, de csak nagyon rövid ideig. Először a II. világháború, másodszor ’56 szakította félbe tanulmányait. Aztán úgy gondolta, többször nem fog hozzá a tanuláshoz. Szeretett volna rendező lenni, de az akkori történelmi viszonyok miatt az 50-es években nem jelentkezhetett erre a szakra. A gyermekeim viszont mind tanultak zenélni; három nagyobb lányom már abbahagyta, de nagyon szívesen hallgatnak akár klasszikus koncerteket is. Tizenegy éves fiam hegedül, és nagyon ügyes, hétéves lányom pedig most kezd csellózni.

– Pannonhalmán a bencés gimnáziumban érettségizett. Az intézmény szellemisége – gondolom –, mély nyomot hagyott lelkében, személyiségében. Családjában csírázott a hit?

– Pannonhalma valóban meghatározó az életemben. Talán az egyik legfontosabb életszakasz, s nemcsak a gimnáziumi lét miatt, amelyet általában mindenki markáns élményként hoz magával, hanem a Szent Márton hegyére épült főapátság szellemisége miatt is. Kiskoromtól fogva katolikus hit szerint neveltek szüleim. Titokban jártam hittanórára, s ezt az osztálytársaknak sem volt szabad elmondani. Pannonhalma hatalmas lökést adott minden szempontból. Nemcsak a hit, hanem a kultúra és a tudomány aspektusából is. Megtanulhattam, megélhettem azt a fantasztikus tudást, amit az atyák közvetítettek tanítványaik felé.

– Zenei pályára készülve többek között két kiválóság: Koloss István orgonaművész és Tardy László karnagy „kezei alatt” nevelkedett. Azt tartják, óriások válláról messzire ellátni. Ön is így érzi?

– Igen, de szerencsére rajtuk kívül további kiválóságoktól is tanulhattam. Vitathatatlan: mindkét nagyságra felnéztem és felnézek egész életemben. Karnagy úr szerencsére most is közöttünk van; gyakran konzultálok vele egyházzenei kérdésekben. Fontos volt Koloss István tanítása az orgonamuzsikáról éppúgy, mint az emberségről, a hangszínhasználatról, valamint a régi zeneszerzők életének, szemléletmódjának megismertetéséről. Mindkettőjüket tiszteltem azért is, ahogy a kommunizmusban kitartottak hivatásuk mellett, és vállalták az evvel járó hátrányokat. Töretlen lelkesedéssel végezték munkájukat, és nem szomorúan, hanem mosolygó szemmel tettek mindent; vidáman, optimistán néztek szembe az élettel. Mindig különlegesen felemelő élményt adott a velük való találkozás, hiszen én is töltekezhettem szemléletmódjukból, vidámságukból és munkabírásukból.

– Graz, Salzburg két meghatározó város az életében, de Svájcban, Olaszországban is részt vett mesterkurzusokon. Hogy érzi, hol, s miből került a legtöbb a tarisznyájába?

– Életem legjelentősebb állomása Pannonhalma mellett a grazi zeneakadémia volt. El sem tudtam képzelni, amikor oda jelentkeztem, hogy mennyire megváltoztatja az életemet és a muzsikáról, az egyházzenéről alkotott képemet, felfogásomat. A grazi zeneakadémia teljesen másként működött, mint a pécsi egyetem. A tanárok, a professzorok hozzáállását tanítványaikhoz az optimista, szeretettel teli légkör jellemezte. Ahogy embernek tekintettek, amilyen tisztelettel fordultak felénk, ahogy beszéltek velünk, s ahogy segítettek bennünket, olyan mintákat kaptunk, amelyek a növendékeknek is példát jelentenek viszonylataikban.

Mindez természetesen párosult a szigorú követelményrendszerrel. A közvetlenség és a tiszteletteljes légkör nem azt jelentette, hogy kedvesen elkvaterkáztunk és mosolyogtunk egymásra, s a vizsgán nem kellett produkálnunk. Rendszeres koncertek, liturgikus gyakorlatok vártak ránk a grazi dómban az ünnepi szentmisén vagy a tanszék nagytermében a három manuálos, csodás orgonán. Mindez nem kis izgalommal járt, hiszen szigorú szakmai közönség előtt koncerteztünk, szépszámú diáksereg és professzorok jelenlétében, a dómban pedig a publikum a hívekkel egészült ki. Ezek a helyzetek, amikor teljesíteni kellett, nem lenyomtak, hanem pozitív adrenalinlökettel segítették a produkciót vagy a szolgálat megvalósulását. Új élményként hatott rám, hogy minden alkalommal, amikor koncertre készültem, professzoraim szerint sikerült 150 százalékot teljesítenem, ha nagy volt a tét, az motivált. Korábban, még Magyarországon úgy tanítottak, hogy a darabot a felkészülés folyamán 200 százalékkal kell tudni, hogy majd 80-100 százalékon teljesíthessek a vizsgán.

– Pályája kezdetén tanított egy évet általános iskolában, s már akkor képet kapott arról, hogy Bartók és Kodály országában milyen színvonalon folyik a zenei oktatás. Azóta pedig – ha nem így van, javítson ki –, tovább romlott a helyzet, s az énekórák száma – heti egy – sem változott. Más országokban, mint Japánban, Kínában alkalmazzák a Kodály-módszert, a pedagógusok jönnek is hozzánk, hogy tanuljanak. Nem blamás egy kicsit?

– Valóban egy bő évet tanítottam általános iskolában, és alapítottam egy azóta is működő kórust, ami nagy öröm. Azzal egyetértek, hogy valamivel romlott a zenei oktatás színvonala, de ezért nem az óraszám okolható. Azzal magyarázható inkább, hogy valamilyen módon megváltozott az oktatás rendszere. Én akkor egy órában – igaz, nem volt zenei általános iskola – tanítottam, és működésemet sikeresnek tartom. Aztán hirtelen nagyon sok zenei általános iskola jött létre az országban, mert ennek kedvezett a támogatási rendszer, ám az óraszám nem lett olyan magas, mint az én időmben. Nálunk napi egy volt, fiamnál pedig már csak heti három énekóra van művészeti képzés keretében is. Az alapoktatás valószínűleg nem volt több akkoriban sem, ám vélhetően e folyamat szempontjából meghatározó lehetett, hogy jelentősebb számban lett volna szükség kiváló énektanárokra, amikor ez a sok zenei általános iskola alakult. Ez állhatott a háttérben…

– Televíziós, rádiós beszélgetéseknek is témája az ének-zenei nevelés. A szakemberek rendre elmondják, kevés a heti egy óra, hiszen nemcsak zeneiműveltség-gyarapításról van szó. A tét sokkal nagyobb; a művészet, így a zene is hatással van ránk, beleég a személyiségünkbe, mégsem történik semmi. Ha az oktatási-kulturális tárca élén állna, milyen döntés mellett lobbizna?

– Mindenki maradjon a saját kaptafájánál! Alapvetően én azon szoktam törni a fejemet, hogy munkámban, a saját területemen miként tudnánk előre lépni. Örülök, hogy nem feladatom megoldani a hazai műveltség, művészet szerepét olyan szinten, mint ahogy a kulturális vagy oktatási tárcának kell. A tárca munkatársai nincsenek irigylésre méltó helyzetben, nehéz feladatra vállalkoztak, és folyamatos a nyomás rajtuk: mely órákból legyen még több, vagy sem, de összességében ne emelkedjen a teljes óraszám, sőt legyen inkább kevesebb. Meglátásom szerint fontos lenne minél több énekóra, kultúrával, művészettel való találkozás, de a legmeghatározóbb mégiscsak az lenne, ha még több kiváló ének-zene tanár tanítana. Önmagában a több óraszám nem jelent előrelépést. Arra törekszem munkatársaimmal, hogy a műveltséget, a művészetet, a kultúrát, a klasszikus zenét közelebb vigyük az emberekhez.

– A Filharmónia vezetőjeként valóban missziót teljesítve, hazai és világnagyságokat vonultatnak fel szerte az országban, s új kezdeményezéseknek is teret adnak. Nagy siker volt például az Orgonák Éjszakája programjuk, amelybe négy kontinens közel harminc országában több mint kétszáz eseményt rendeztek egyetlen nap alatt. Ifjúsági hangversenybérlet-sorozatuk által pedig több százezer fiatal kap különös zenei élményt évről évre. Ezzel együtt is megfogalmazódik a kérdés: elégedettek lehetünk? S akkor még nem beszéltünk a legújabb generáció zenei ízléséről…

– Évről évre javulnak a számaink, ám tény: a covid jelentős visszaesést hozott. A pandémia nagy pofon volt, főleg a kultúrának; jóllehet, a kormány igyekezett ezen segíteni: különféle stream-programokkal támogatta mind az előadókat, mind a közvetítőket, a koncerttermek munkatársait, de ennek ellenére nagy nézőszám-visszaesésről beszélhettünk annak idején. Azóta hál’ Istennek újra felépülőben van a közönség; mind az ifjúsági, mind a felnőtt bérletek kapcsán. Megsüvegelendő, hogy Magyarország Kormánya így támogatja a kultúrát, hiszen ezáltal fantasztikusan kedvező áron juthat koncerthez a közönség, de azért bőséges feladat vár ránk az előrelépés terén. Fő tervünk, hogy még szélesebb rétegeket szólíthassunk meg a Filharmónia Magyarország hangversenyein.

– Önnek mit ad az orgonajáték vagy a dirigálás?

– Fantasztikus élmény mindkettő, és megvannak azok a különböző zeneművek, amelyek más-más módon hatnak rám orgonajátéknál s vezénylés közben. Mindegyik nagy elmélyülést és örömet ad; de egy romantikus muzsika másfélét, mint egy klasszikus vagy egy barokk zenemű.

– Az egyházzene külön „kasztot” képez. A Szegedi Dóm zeneigazgatójaként milyen feladatok várnak Önre?

– Örömként és megtiszteltetésként éltem meg, amikor Kiss-Rigó László püspök úr felkért erre a posztra. Úgy köthettünk megállapodást, hogy a Filharmónia ügyvezető igazgatójaként is el tudjam látni ezt a feladatot. Ilyen módon a szegedi Dómban szolgálatom az ünnepi püspöki szertartások liturgiájának vezetésére irányul, ami eltérő teendőkből áll. Az orgonajátékkal kezdve a népének vezetésével folytatva, egy kórus többszólamú művének kíséretén túl taizéi énekeken vagy egy komplexebb gregorián tételen át akár egy Mozart- vagy Schubert- misetételig. Ezenkívül feladatomnak tartom azt is, hogy szülessenek kortárs művek, amelyek még jobban illeszkednek a liturgiába, illetve készüljenek olyan művek is, amelyek a népénekeket tovább színesítik.

– Nemcsak Szegeden, Pécsett is feltűnik a székesegyház orgonájánál…

– Ez természetes, hiszen több mint öt évtizede, s egyre mélyebben kötődöm e városhoz, s a több mint húszéves egyházzenei szolgálat is kitörölhetetlenül belém ivódott. Így ma is örömmel adok koncertet a pécsi bazilika csodálatosan felújított orgonáján, melynek megújítását ottani szolgálatom egyik kiemelkedő eredményeként értékelek.

– Van-e zenei, művészeti ars poeticája?

– Zenében, művészetben, zeneművészetben az a lényeg, hogy az előadó szívvel, lélekkel interpretálja azt a művet, amit éppen műsorára tűzött. Fontos a tűz, a szenvedély is, de nem abban az értelemben, mint amit a romantikában jelentett, hanem azért, hogy odafigyelve, a művet minél teljesebben átélve interpretáljuk. Ilyen módon Mozartot is lehet szenvedéllyel előadni, nem csak egy romantikus darabot.

– A tehetséget Istentől kapjuk. Hogy érzi, jól sáfárkodik vele?

– Úgy vélem, igyekszem mindent megtenni, de a folyamatos elégedetlenség eléggé jellemző a munkásságomra. Szeretnék még jobban, még pontosabban játszani, még inkább megmutatva az előadói szándékot és az előadói szabadságból a lehető legtöbbet beépíteni a műbe.

– Szent Cecília a zene védőszentje. Rendszeresen kommunikál vele?

– Főleg Szűz Mária közbenjárását szoktam kérni, amikor Istenhez imádkozom.

– Mire kéri?

– Békére, boldogságra, a szűkebb és nagyobb családban, a gyerekeink felé, szüleink felé, s természetesen hazánk és a magyar nemzet boldogulása érdekében is imádkozom, mint ahogy akkor is rendszeresen kérem segítségét, amikor nehéz időszak vár rám, de az örömökért és a sikerekért is hálát adok.

– Hogy telik a nyár?

– Fiamat egy népzenei táborba vittem. Ilyenkor, nyáron, lehetősége adódik belekóstolni a népzene világába Sátoraljaújhelyen, ahol Pál István Szalonna a hegedűképzés vezetője. Több koncert és némi pihenés is belefér az idei nyárba. Többféleképpen szeretek pihenni. Kedvelem a vízpartot, lehet folyó vagy állóvíz. A vakáció gyerekekkel közösen töltött része másfajta pihenés, sok játékkal, mozgással, esetleg focival. Ha néhány nap nem kell foglalkozni a munkával, akkor az mindig kisimító, pihentető érzést ad.

– S a jövő évi koncertnaptár is telik?

– Sok szép zenekaros szentmise és liturgia áll előttem, illetve orgonakoncertet is tervezek Kelemen Barnabással, Pál István Szalonnával, de új programokat is állítok össze. Örömmel folytatom a koncerteket Sebestyén Mártával, Miklósa Erikával és Várdai Istvánnal is.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!