Beszéljük egymás szeretetnyelvét

Gyermán Júlia a Kairosz együttes tagja és közreműködő a Sator Quartetben. Vedres Csaba korábban az After Crying együttes tagja volt. Négy gyermekükkel Szentendrén élnek. A művész házaspár Lélektánc című produkciója bejárta Európát. A templomokban és zenetermekben tartott különleges koncerteken csodálatos művek kerültek bemutatásra, köztük Vedres Csaba saját szerzeményei is.

– Hogyan látják a mai családok helyzetét?

– GY. J.: Most még érződik az elmúlt évek családellenes hangulata, de a szemlélet kezd talán megváltozni. A magyarság megmaradása is függ ettől a szemléletváltástól.

Napjainkban sok minden felbolydult a világban, szinte kézzel tapintható a gonosz munkálkodása. Azonban hiszek abban, hogy ahol felhalmozódik a rossz, ott felhalmozódik a jó is. Hiszen már sok nagyszerű ember felismerte a legfőbb veszélyeket, és mindent megtesz azért, hogy a dolgok jó irányba változzanak. Amikor a gyerekeinkre és a tanítványaimra nézek, látom a reményt. A fiataloknak ismét fontossá kezd válni a hazaszeretet, csökkent az abortuszok száma, mely talán országunk egyik legnagyobb bűne. Hiszek a felnövekvő generációkban és Isten végtelen irgalmában!

– V. Cs.: A mai, fogyasztói szemléletre épült világban rengeteg mindenről le kell mondania annak, aki családot – különösen, ha nagycsaládot – vállal. A kereszténység körein kívül, ha valakinek több gyermeke is van, gyakran értetlenkedés, lenézés, sokszor pedig kifejezetten gyűlölködő irigység veszi körül, mondván, a nagycsaládosok aránytalanul sok támogatást kapnak. Sajnos sokakat megtévesztenek a média egyoldalú, néha egyenesen családellenes felfogású tudósításai, miközben arról elfelejt hírt adni, hogy egy nagycsaládos naponta mennyivel több közterhet fizet be.

Szemléletváltásra volna szükség, s erre biztató kezdeményezéseket láthattunk az elmúlt hónapokban. Azonban, Julival ellentétben, borúlátó vagyok, mert a fogyasztói szemlélet már a felnövekvő generációt is teljesen átitatta, s így nehéz hirtelen elterjeszteni az áldozatvállalás fontosságát, szeretetét.

– Mit üzen önöknek a Család éve? Ha kívánhatnának egy konkrét dolgot a családokkal kapcsolatban, ami megvalósulhat ebben az évben, mi lenne az?

– V. CS.: Jó és fontos dolog, hogy ennyire középpontba kerül a család „intézménye”. Azt kívánnám, s erre szintén látni biztató kezdeményezéseket, hogy minden családnak maradjon meg valamilyen formában a lakása. Legyen hajlék a fejük fölött, s fékezzék meg törvényi úton a végrehajtó cégek elképesztő mohóságát.

– GY. J.: Fontos lenne, hogy minden anyagi teher, bizonytalanság és nehézség ellenére büszke lehessen az a család, ahol gyermeket nevelnek, és ne azt érezze, felesleges áldozatot vállal.

– Művész házaspárként nem könnyen kiszámítható életformát választottak. Honnan merítik az erőt a családi harmónia fenntartásához?

– Gy. J.: Valóban, szinte az egyik legnagyobb és legnehezebb kihívás a rendszeresség megvalósítása saját és négy gyermekünk életében. Gyermekeink nyugalmának, kiegyensúlyozottságának egyik legfontosabb alapfeltétele, hogy a körülményekhez képest kiszámíthatóak legyenek a napjaink. Fontos, hogy rendszeresen legyen időnk egymásra, például a közös családi étkezésekre. Nálunk szinte nincs két egyforma nap. De a gyerekek nagyszerűen tudnak alkalmazkodni ehhez az életmódhoz, és remélhetőleg ez nem fogja negatívan befolyásolni a fejlődésüket.

– V. CS.: Ahogy Juli is mondta, a házasságunk egyik legnagyobb keresztje a kiszámíthatatlanság, akár az időbeosztást, akár az anyagiakat tekintve. Ennek hordozásához újra és újra erőt kell merítenünk a közös imádságokból, illetve az egymás számára biztosított csendből. Bizonyos időszakonként egyikünk vagy másikunk elvonul egy-egy hétre, ilyenkor legalább néhány napig kiszámíthatóbb lehet az élete. Számomra a legnagyobb erőforrás a Szentségimádás és a sok csend.

– Volt valaha szakmai féltékenység önök között?

– Gy. J.: Azt hiszem, szerencsések vagyunk ebből a szempontból, mert kiegészítjük egymást. Csaba alapvetően alkotó ember, én pedig inkább előadó vagyok, aki főként reprodukál. De alkotói kreativitásomat is nagyszerűen megélhetem mellette, hisz hegedűre írt darabjainak megformálását szinte teljes egészében rám bízza. Természetesen mindig meghallgatom a javaslatait, de kölcsönösen tudunk egymásra hatni az alkotás folyamatában. Céljaink a muzsikálás tekintetében pedig teljesen egyek.

– V. CS.: Szakmai féltékenység valóban sohasem volt közöttünk. Egyikünk vagy másikunk sikere óriási örömforrás az egész családnak. A színpadon sem tapasztalunk féltékenységet, hanem ellenkezőleg: ott éljük meg leginkább azt, hogy milyen jó közösen adni valamit az embereknek. A művész lét fokozott érzékenységgel jár együtt, amit nem mindig könnyű elviselni. Mégis a művészi elhivatottság, a közös célok, sikerek a köztünk levő harmóniát erősítik.

Nagyon jó, hogy közös lelki vezetőnk van, így a hitünket is hasonlóképpen tudjuk megélni. Mind a ketten úgy gondoljuk, hogy az istenkapcsolatban kiemelten fontos az őszinteség. Ha gondunk, problémánk van, azt igyekszünk őszintén, kertelés nélkül Isten elé tárni, akkor is, ha éppen nem értjük, hogy mi miért történik. Néha az ő akarata más, mint amit mi elképzeltünk. Utólag sok mindent megért és sok nehézségért is hálát tud adni az ember.

– Hogyan tudják kezelni a feszült helyzeteket, főleg, ha színpadra lépés előtt fordul ez elő?

– V. CS.: A legjobb humorral kezelni a feszült helyzeteket; csak legyen hozzá valamelyikünknek ereje, vagy egy jó ötlete. Színpadra lépés előtt nagyon ritka köztünk a feszültség, hiszen közös, fontos dolog foglalkoztat mind a kettőnket: hogy igyekezzünk minél szebbet, többet adni.

– Gy. J.: Különös dolog ez. A színpadra lépés előtt minden átértékelődik. Az ember minden idegszálával arra figyel, hogy képes legyen azon az estén adni, elmesélni valamit, kicsit vigaszt nyújtani, megnyugvást teremteni. Isten a legnagyobb lelki békétlenség idején is tud hangszerként használni minket. Sokszor mi is nyugtalanok, haragosak vagyunk, de talán mégis képesek vagyunk Isten csendjéből, nyugalmából egy villanásnyit megmutatni a többi ember számára.

A férjemmel való zenélés közben mindenről el tudok felejtkezni, még a legnehezebb időszakokban is. Ott és akkor ráhagyatkozom Csabára, aki minden rezdülésemet ismeri, és leköveti. Sokszor segített már egy-egy jól sikerült közös zenélés abban, hogy emberileg is visszataláljunk egymáshoz.

– Hogy dolgozzák fel a kritikát vagy a közönség értetlenségét?

– Gy. J.: Nagyon nagy szükség lenne igazi, építő jellegű kritikára, de ez sajnos szinte teljesen eltűnt a zenei életből. Az orgona–hegedű koncertjeink célja, hogy ne hangversenyek legyenek a szó hagyományos értelmében. Ne a versengés, valaminek vagy valakinek a legyőzése legyen a cél, hanem a lelkek tánca. Ezeken az alkalmakon nem érzem a közönség értetlenségét, sőt pont fordítva.

– V. CS.: Sajnos Magyarországon valóban nincs élő kritikai kultúra. Jó kritikusok persze azért akadnak. Különböző táborok vannak, s csak a „mi kutyánk kölyke” zseniális, csodálatos, hibátlan. Aki pedig nem a tábor tagja, az tehetségtelen, dilettáns, unalmas. Nagyon ritkán olvashatók árnyalt kritikák. Ha mégis akad ilyen, annak nagyon örülök és meg is szoktam köszönni, hiszen előre visz. Soha nem gondoltam azt, hogy tökéletes a művészetünk, csak abban bizakodom, hogy jó és ad valamit.

– Júlia stabil hátteret biztosító feleség, aki emellett nagyszerű hegedűművész. Nehéz összeegyezetni a feleség–anya–művész hármas szerepet?

– Gy. J.: Művészcsaládban egyke gyerekként nőttem fel. Sokszor úgy érzem, egyik „szerepemet” sem tudom igazán jól ellátni. De a természetemtől nem áll távol ez a sokszínűség. Gyerekként is mindig több dolog foglalkoztatott egyszerre – a hegedülés, az éneklés és a versírás között ingadoztam, és még egy kis műkorcsolyázás is belefért. Persze így egyszerű volt: amikor nem gyakoroltam hegedűt, azt mondhattam, énekes leszek. Ha pedig az énekléssel kellett volna többet foglalkozni, máris készen állt a válasz: de hát én úgyis költő leszek. Ma is így van valahogy, csak most már mindezekért felelősséget kell vállalnom.

Azt hiszem, család és művészet nem zárja ki egymást, de az összeegyeztetése mégis valahol a lehetetlennel határos feladat. Azonban számomra nem létezhet egyik sem a másik nélkül. A gyermekvállalás manapság sokak számára önfeladást, a karrier és a szabadság elvesztését jelenti. Az ember áldozatvállalás nélkül nem válhat szülővé, de amit cserébe kap az ezerszeresen több. Számomra az anyaság győzelem, saját önzésem, becsvágyam, kényelemszeretetem fölött.

– Hogyan élik meg a hitet a hétköznapokban?

– GY. J.: Krisztus szeretete és irgalma számunkra a legfőbb erő.

Bár nem sikerül mindennap, de igyekszünk a gyerekekkel együtt is és kettesben is imádkozni. Isten csupa élet, dinamizmus! Sokan azt gondolják, egy keresztény ember savanyú, mert annyi mindenről kell lemondania. Pedig nem így van! Azok az emberek, akik szíve közepében Isten lakik, szinte mindig derűsek. Odafigyeléssel, őszinte kíváncsisággal, tanács nélküli meghallgatással próbálok az emberek felé fordulni és jókedvűnek maradni, minden nehézség ellenére.

– V. CS.: Juli a katolikus vallásban nőtt föl, én felnőtt fejjel, nagyon hosszú keresés után találtam meg a hitemet, illetve „engedtem”, hogy Isten – aki születésemtől fogva keresett – megtaláljon. Nagyon sok kedves, türelmes embernek tartozom köszönettel ezért, de az igazi áttörést Varga Laci atyával való találkozás hozta el számomra. Ő térített meg Somogysámsonban.

Hitünk megélése a hétköznapokban állandó küzdelem. Újra és újra megpróbálunk valamiféle rendszert kialakítani például az imádkozásban is, de életünk kiszámíthatatlansága ezt időről időre felrúgja. Akkor kezdjük elölről. Személy szerint fantasztikus „fegyvert” találtam a rózsafüzérben, mert ezt bárhol lehet imádkozni, és így időt nyerhetek az Istennel való kapcsolatom ápolására. Számomra a katolikus hit legfontosabb üzenete, hogy feltétel nélkül vagyunk szeretve.

Ezt Jézus a kereszten, s feltámadása után is megmutatta. Sok szenvedés forrása, hogy az emberek, köztük nagyon sokszor mi is, ezt képtelenek vagyunk elhinni. Úgy gondolom, hogy ha nem Isten feltétel nélküli szeretete a kiindulópont, akkor igen hamar bűnközpontú, én-központú, vagy teljesítmény-központú lesz a vallásosságunk.

A hitet átadni csak szelíden szabad. Nincs rosszabb, mint a megfélemlítés vagy a fenyegetés. A szűk családban is a szelídséget, a hívást tartom a legfontosabbnak, s azt, hogy a gyerekek megtapasztalják: Isten nem egy szigorú törvénytár, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének fontosak a parancsai, hanem egy élő, mindenkit személyesen szerető és rendkívül vonzó valaki, aki Krisztusban kinyilatkoztatta önmagát, így nem kell találgatnunk, hogy vajon milyen lehet. Olyan, ahogy a négy evangéliumban le van írva.

– Önök szerint mitől működhet jól egy házasság?

– Gy. J.: Ha megértjük és beszéljük is egymás szeretetnyelvét.

– V. Cs.: Szilárd alapra kell helyezni a házasságot, és ez a szilárd alap Krisztus. Felfoghatatlan, óriási erő van a házasság szentségében, de ez az erő csakis az élő istenkapcsolaton keresztül tud megnyilvánulni. Isten nem csereüzletet ajánl. Nem azt mondja, ha sokat imádkoztok, akkor cserébe majd megújítom a házasságotokat; azt hiszem, ennél jobban tiszteli a szabadságunkat. Arra van szükség, hogy Istent, Krisztust beengedjük a házasságunkba.

Mit jelent, hogy Krisztus közöttünk van a házasságban? Mindenekelőtt bizonyosságot. Kiválasztottuk egymást a feleségemmel, Isten házasságkötésünkkor elfogadta, megáldotta, és szentségi rangra emelte ezt a kapcsolatot. Ezért a nehéz pillanatokban nem kell azon töprengenem, hogy a feleségem-e az igazi: ő az! Ez fantasztikus bizonyosság, s élő istenkapcsolat mellett kikezdhetetlen alap.

A keresztény tanításból fakadó életszemlélet segíti a házasság működését a nehéz helyzetekben is. Az evangéliumokban nem találok olyan sort, amely arra biztatna, hogy a felmerülő problémákért csak a másikat okoljam. Inkább azzal szembesít, hogy én miben hibáztam. S ha nagyot hibáztam, a gyónás segít az újrakezdésben, a változtatásban. Meggyőződésem, hogy minden házasságban vannak kritikus időszakok. Ez a szemlélet azonban a „sírból is” vissza tud hozni egy házasságot.

– A koncertjeiket hallgatva, úgy tűnik, a zenében nagy harmónia van Önök között. A hétköznapokban is ennyire egymásra vannak hangolódva?

– V. CS.: Sok tekintetben igen, de sok mindenben meg kellett tanulnunk alkalmazkodni egy máshoz. Ez életre szóló feladat.

– Gy. J.: Nem nagyon van olyan gondolat, téma, amiről ne tudnánk egymással beszélgetni. Az alapvető kérdésekben egyetértünk, mert közös az értékrendünk. A mindennapok küzdelmeiben sajnos elég ritkán tudunk a közös, titkos világunkba visszabújni. Mind kettőnk számára az a legnagyobb ajándék, ha felboríthatjuk az idő menetét, az éjszakából nappalt, a nappalból éjszakát faragunk, és minden másképp működik, mint általában.

– Megtalálták a saját hangjukat, a helyüket a világban?

– GY. J.: Igen, én úgy érzem! Egy-egy Lélek tánc koncert alkalmával mindig rájövök, hogy ez az, amiért nekem hegedülnöm kell.

– V. CS.: A hangunkat igen, a helyünket nem igazán. Mivel az emberek többsége a könnyű-, illetve komolyzene túlhaladott, már évtizedek óta semmitmondó kettősségében gondolkozik, nem nagyon tudják elhelyezni ebben a rendszerben a zenénket.

– Van közös álmuk, amit szeretnének megvalósítani?

– GY. J.: Két nagy álmom van. Örülnék, ha megjelennének a verseim, illetve szeretném, ha Csaba írna számomra egy olyan zenei anyagot, amelyben énekelhetek. Ha erről meg tudom győzni, akkor ez az álmunk is közös lesz.

– V. CS.: Szeretnénk a Lélektánc koncertekkel minél több emberhez eljutni, s állandó törekvésünk, hogy színesítsük, újítsuk ezt a programot. Közös praktikus álmunk egy olyan autó, amelybe az egész nagycsalád egyszerre belefér.

Zupán Veronika