Bíró András versei

Karácsonyi reménykedés

Az angyalszárnyak régen elsuhantak,
vélük az ódon ház, a dohos szobák,
fagyos telek didergő gyermeksége,
csodavárásra keserű napok! Mind
elsuhant, elveszett ködbe tűnt,
mégsem nyomtalan, észrevétlen,
az Idő húsomban hagyta foga harapását,
de a reményt is:

                              eljön az Idő, hogy
nem lesz ember embernek farkasa
többé, nem lesz éhség és gyermekhalál.
A gyűlöletnek kicsorbult pengéje
szemétre hull s acélját a rozsda
tüske nélküli rózsává bontja ki.
A fán a lángok biztatóan lobognak,
bíznom kell bennük, mint már annyiszor,
a remény éltet:

                           egyszer csak levedli
ördögbőrét a gonosz világ!
A fán a fények biztatón lobognak,
reménykedem – ti is bízzatok!

Érdliget, 1984. december

Téli este

Kéklő havon száll téli este
s rátelepszik a két szememre.

Idebent csönd. A kályha fénylik.
Kéményéből füst száll az égig.

Elgondolom: ha füst lehetnék,
nem így telnének el az esték.

Nevetgélve bodros lepelbe
köszöntenék az égiekre.

Hosszú palástom szürkeségét
holdfényű felhők megdicsérnék.

Millió csillag mondaná ki:
– Ez aztán a derék királyfi!

Boldog lennék azon az estén:
halott anyám is megkeresném.

Ülne gyémánt, aranyló trónon
s fehér kezére szállna csókom

és hullna könnyem záporozva,
halott anyám meg rám hajolna,

szívem érne drága szívéig…
Idebent csönd. A kályha fénylik.

Bíró András költészetét itt mutatjuk be