Bizonyosság, érzelem, öröm, béke

„Ne hagyjon el Isten engem soha!” – sóhajt fel 1662. augusztus 17-én, Párizs csillagos ege alatt, egy görcsös roham szünetében Blaise Pascal, miután könnyek között felveszi a betegek szentségét. A XVII. század egyik legragyogóbb elméjének utolsó szavai ezek, amelyekkel búcsúzik az élettől, eszméletét elveszíti, s augusztus 19-én, éjfél után egy órakor meghal, harminckilenc éves korában.

Születésének négyszázadik évfordulójára emlékezve (Pascal 1623-ban született), 2024-ben Pavlovits Tamás filozófus, filozófiatörténész könyvet szentel az európai gondolkodás e kiemelkedő polihisztorának úgy, hogy életrajzszerűen, hűen követi Pascal életének eseményeit. Monográfiájával nem könnyű feladatra vállalkozik, mert ha e zseni foglalkozása felől érdeklődnénk, azt a választ kapnánk, hogy matematikus, fizikus, feltaláló, filozófus és teológus. Szerzőnk közérthető nyelven, élvezetesen ismerteti és elemzi tudósunk munkáit. Jelen esetben e páratlan személyiség szellemének azt a vonását akarjuk hangsúlyozni, amellyel a nyugati és keresztény gondolkodás kiemelkedő alakjává válik, ezáltal pedig a francia prózaírók legkiválóbbjai közé jut. Szinte elképzelhetetlen, mi minden fért bele rövid életébe! A kötet szerzője találóan állapítja meg: személyisége leginkább besorolhatatlan – életműve erről tanúskodik.

Pascal életét illetően a kötet a családi írott forrásokra támaszkodik. Megtudjuk, hogy az e világra érkező gyermek beteges fizikumú, csak időnként tud kiemelkedni a fej-, gyomor- és fogfájásból, valamint a felnőtt korában megszerzett komolyabb betegségekből, depresszióból. Viszont briliáns agya ontja a tudományos megoldásokat már kamaszkorától kezdve, s a kor neves tudósai hinni sem akarják. De más módon is segíteni akar, előbb apjának a számológép feltalálásával, később elsőként Párizs tömegközlekedésének (!) megszervezésével. 

Pascalt özvegy édesapja maga neveli leánytestvéreivel együtt az anya korai halála után, s velük él haláláig szeretetben. Gilberte az, aki később könyvet ír fivéréről, Jacqueline pedig vallási vonalon kerül közel hozzá. Étienne, az apa, adóügyi főellenőr, amatőr matematikus, próbálja fiát arra terelni, amerre szerinte ifjú korában mennie kellene (a skolasztikus filozófia irányába), de a fiú matematika iránti szenvedélye olyan hevesen tör fel, hogy ezt az utat megállítani nem lehet. Életének színterei Párizs – Rouen – Párizs. Közben hírt kapunk a család hullámzó anyagi helyzetéről, költözéseiről, megismerjük a régi idők Párizsát, a fondorlatos Richelieu bíborost, a nagyvilági életet, amelyben Blaise is járatos egy ideig, hozzá magas rangú barátait és az akkori ismert tudósokat. Pascal révén az újkori modern természettudomány születésének lehetünk tanúi. A gondolkodás és a gyakorlati kísérletek tényeinek összehangolása a döntő számára.

1646 telén apja balesete s az őt három hónapon át ápoló két személy ismerteti meg egy nagy hatású szellemi mozgalommal, a janzenizmussal. Megalapítója a holland Cornelius Jansen, a katolikus vallást akarja visszavezetni a kora keresztény egyházatyák gyakorlatára, teológiáját Szent Ágoston kegyelemtana képezi, azaz az emberi akarat az isteni kegyelem nélkül nem képes a jó cselekedetre. Ez a vallási mozgalom Hollandiából kiindulva francia földön is sok követőre talál. A Pascal család is az új vallási irányzat hatása alá kerül. Vonzó tanítás ez, hiszen az apa eleve úgy neveli gyermekeit, hogy az ész és a hit igazságait külön kell választani, közöttük természetes átjárás nincs. E vallással való azonosulását tartják Blaise első megtérésének – de a halála közeledtével megtalált Istenhez még hosszú út vezet. Pascal vallja, hogy az ész csak a természetes igazságok feltárására képes, bár úgy véli, hogy a természettudomány horizontja és tökéletesedése végtelen és helyes gondolkodás révén az ész is rendelkezhet meggyőző erővel bizonyos hitkérdésekben.

A janzenizmus fellegvára a Párizs közeli Port-Royal des Champs kolostor, amely nagy szerepet játszik Blaise és húga, Jacqueline életében, különösen apjuk halála (1651) után. (A másik lánytestvér, Gilberte, férjnél van szülőhelyükön, Clermont-Ferrand-ban). Jacqueline felveszi a fátylat, a kolostor apácája lesz. Blaise-nek is menedéke a kolostor időről időre, nevezetesen akkor is, miután 1654. november 23-ról 24-re virradó éjszaka az éjféli óra közelében olyan vízió „találja szíven”, amely egy halálközeli élményből fakad. A krónikák szerint a Neuilly hídon lovai elragadják a kocsiját, s miközben két lova a Szajnába zuhan, kocsija fennakad a hídon, és ő abba kapaszkodva túléli a borzalmat.

E felkavaró élményt követő éjszakán lelkében olyan történést él át, amely énjének legmélyebb rétegében játszódik le, s olyan nagy hatással van rá, hogy lenyomatát dadogó szavakkal jegyezi le egy pergamenlapocskára, s további életében mindig a szíve fölött őrzi, köpenye bélésébe varrva: többé nem akarja egy percre sem feledni, vagy távol lenni tőle. Életében erről senkinek nem beszél, halála után találják meg, s azóta Memorial (Emlékirat) néven említi az utókor. E választóvíznek számító éjszakát tartják Pascal második megtérésének. 

A Memorial lejegyzett szavaiból és összefüggéstelen mondataiból ujjongás árad, két részletét a „TŰZ” szócska választja el: megtudjuk, a történés milyen spontán gondolatokat hoz felszínre a lelkében. Úgy tűnik, hogy egy mindent elárasztó istenélményben részesül „a megajándékozott”. Ismertetésünk címeként állnak a legjellemzőbb kifejezések, amelyek a Pascalt elborító érzelmeket közvetítik. Víziójában új módon fedezi fel Istent, Jézus Krisztus Istenét: „Ő csak azokon az utakon lelhető meg, amelyeket az evangélium tanít. Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg, de én megismertelek”. Mintha önmagával folytatna párbeszédet a tudós: „a te Istened lesz az én Istenem” Majd: „öröm, öröm, öröm, örömkönnyek…”.

A hatás leírhatatlan. Átmenetileg szakít természettudományos kísérleteivel, a kolostorban tölti napjait. Élete 1656-ban azonban újabb fordulatot vesz: súlyos vallási-politikai vita közepébe kerül, amelynek oka a janzenisták és a jezsuiták felfogása a kegyelem és a morál kérdésében. A hatékony kegyelem (janzenista) és az elégséges kegyelem a szabad akarat birtoklásával (jezsuita) élesen ütköznek egymással. Nem mindenki lelkesedik a janzenista szigorú elvekért, így a Sorbonne filozófus oktatói közül a jezsuiták sem, sőt maga az egyház sem. Történik ekkor, hogy a kolostor janzenista lelkiatyját, Antoine Arnauld-t kizárják az egyetemről, mert nyílt támadást intéz a jezsuiták ellen. Ez szenvedélyes levelezésre ösztönözi Pascalt: sziporkázva hadakozik a jezsuitákkal, álnéven, sőt bujkálva. A sikeres művet egész Párizs olvassa, Vidéki levelek címen jelenik meg, ám szerzőjének inkognitója és az eretnekség vádja lengi körül. Tizenkilenc levél születik, legfőbb érdemük ma már Pascalt illetően a briliáns stílus, amely őt a francia prózaírók kiválóságai közé emeli. 

A levelek közlése azonban 1657 márciusában hirtelen abbamarad, talán egy külső körülmény is szerepet játszik ebben. Blaise unokahúga, a kolostor iskolájának tanulója, súlyos, gyógyíthatatlan szembetegséggel küzd. Semmilyen orvosság nem használ. Ekkor ereklye érkezik a kolostorba, az Üdvözítő töviskoronájának egy tövise, s a kislány, akinek a szeméhez érintik, teljesen meggyógyul. Pascal ekkor dolgozni kezd egy csodákkal foglalkozó írásművön, miközben a Vidéki leveleket az év szeptemberében az egyház indexre helyezi.

Pascal lemond a csodákról szóló értekezés befejezéséről, 1658 folyamán már sokkal nagyobb írásmű terve foglalkoztatja, azé, amelynek A keresztény vallás apológiája címet kívánja adni. Célja ugyanis, hogy megcáfolja az ateisták legerősebb alapvető érveit. Ebből a szándékból születik meg főműve, amelyet ma Gondolatok címen ismerünk. A mű pontos címét soha nem rögzíti, s az utókor azért adja neki ezt, mert nyolcszáz–ezer írásműtöredéket tartalmaz, amelyeket a halála után, csak részben rendszerezve talál meg a családja. Az írásmű több mint gondolatok gyűjteménye, mert munkajegyzeteket, feljegyzéseket is tartalmaz előző munkáiból a csodákról, bibliai szövegekről, fordításokról. Kötetünk szerzője úgy véli, az írásmű rejtély. De összességében tekintve mégiscsak apológia, azaz egy védőbeszéd körvonalai bontakoznak ki belőle, célja a keresztény vallás (s benne a katolikus janzenizmus) védelme. Műve csak alapos rendezést követően (egyik családtagja révén) jelenik meg 1670-ben. Zseniálisan vonul végig rajta az emberi nagyság és nyomorúság bemutatása: az ember, a „gondolkodó nádszál” erejét a gondolkodásnak köszönheti, ám tudatában van nádszál mivoltának a végtelen mindenségben. 

A természetes és a természetfeletti igazságok közötti szakadék kérdését az általa használt rend-koncepcióval értelmezi. Pascal három rendet állít fel, kettő az akarat különböző irányultságait jelöli, vagyis, hogy az irányok milyen fő értékek körül szerveződnek. Az első kettő a valóság két létrendje: a legalsó a test rendje, materiális viszonyok összessége. A második a szellemé, avagy az ész rendje, amelynek útjában számos akadály áll. A harmadik, legmagasabb rend a szív rendje. Itt természetfeletti alapelv működik: „Istent a szív érzi, nem az ész. Ez a hit és semmi más: a szív és nem az ész által érzett Isten” – írja. Ez az apológia középpontja is, a szívet az érvek és az akarat hidegen hagyják, mert az irgalmas szeretet uralja.

Ismertetésünket Szabó Ferenc jezsuita papköltő Pascal című versének részletével zárjuk, aki ész és hit, tudományos munka és teológia feszültsége között egyensúlyozva látta és érezte meg végül a szívében lakozó irgalmas Istent:

„Hiába szállok én is táguló csillagterekben,
míg nem kereslek itt a szívközelben!
Ha önmagamba szállok – benti végtelenbe –
Te mélyen égő Tűz majd rád nyitok
s e fényre szomjas szem meglát, Te nagy Titok!”

Pavlovits Tamás: Blaise Pascal, Szent István Társulat, Budapest, 2024.