Bódoganyától a Lovak mennyországáig

Több mint negyvenéves emlékem: a kisváros kultúrházainak egyikében népi hangvételű verseit felolvasó fiatalembert köszönt a taps. Nézőtéri szomszédom, Kerék Imre (a későbbi József Attila-díjas költő) felugrik a székről, úgy lelkesedik. A „nehézkesebb szavú, érzékeny szemű, istenfélő ősök” örököse, Tönköl József volt a versét felolvasó, aki a Vas megyei Nyőgérben született 1948-ban.
Győrött él. Bódoganya című első verseskötetében 1987-ben ílyen ízesen vallott környezetéről és magáról: „Dédszüleimet őszi esők, madársóskák siratják. Anyám rokkant nyugdíjas, apám huszonnégy órában kétszer költő, hajnalban, kakasmise idején meg napszentületkor. Dobpergésnek hallja a vadludak összeverődő szárnyát, a pincénél suttogja: sodródó kövek vagyunk, mindannyian azok. Ítélőmestereim vasárnaponként ünneplőbe öltöznek, kalapjuk mellett fekete hold. Ha hozzájuk készülök, elfelejtem a várost, újra citeraszó, boszorkányos mese kápráztat, tündéres lovak, mezítlábas legények tűnnek elő, viszik a pálinkakunyhó szívmeleg sajtárait, az orgonafürtöket, a rozmaringot, az árva violákat.”
Kifényesülten tiszta lelkű ember, polgári nevén Joó József. Az egykori népművelés-könyvtár szakos főiskolai hallgatóból hírlapíró vált. Úgy mondja, közel négy évtizeden keresztül volt a Szentlélek lovagja: gyalogutakat járó ember, napilapok robotosa. Évtizedekig fürkésztem hétről hétre finom hangon fogalmazott kulturális-művészeti írásait a Kisalföldben. Húsz könyvben jelentette meg verseit, prózáit, karikatúráit. Köztük a legutóbbi, a 2015-ben kiadott, Lovak mennyországa című verseskötete. Majoriak, falusiak közül való, akik számon tartják az olyan kincseket, mint kasza, tehén, szőlőskert, népdal, imakönyv, kalendárium… Úgy tartja, tartozik nekik annyival, hogy írjon róluk, „élőkről és holtakról, mint akik valamely titkos tudás birtokában voltak-vannak”, valami olyant tudtak-tudnak, amit ő nem.
Máig is legszebb ünnepe a húsvét. Istennek hála, hagyományőrző költészetet mondhat magáénak.
Zsirai László



