Bölcsőnktől velünk

A nagy háború – ahogy mostanában nevezik az 1914–18-ban Európát feldúló harci eseményeket – sokáig érezteti hatását, mert a harci zaj és a fegyvercsörgés csak lassan távolodik, ám újabb viharfelhők tornyosulnak Európa felett, s az őket terelő gyilkos szélvihar megint borzalomba sodorja majd országunkat. Hadüzenetek folytán már Magyarország is benne van a II. világháborúban, mégis jó darabig elkerülnek bennünket a harcok, a „béke szigete” vagyunk, a súlyos csapások csak később következnek.

S ekkor, a trianoni traumából nagy igyekezettel kilábalni igyekvő csonka hazában, igazából a külföldieknek szánva, egy nagy nemzetközi várostalálkozó idejére 1941-ben, napvilágot lát Hankiss János debreceni egyetemi tanár máig egyedülálló könyve Budapest Székesfőváros Házinyomdájában. Címe: A magyar géniusz. 

Általában a rendkívüli tehetség vagy lángész jellemzésére használjuk a latin eredetű géniusz szót, olyan elvont fogalmakat is megtestesít, mint erő, igazság, szépség. Irodalomtörténész szerzőnk tollát az ókori rómaiak vallásos meggyőződése is vezethette, akik úgy gondolták, hogy a géniusz az a jóságos szellem, aki a fogantatástól kezdve egész életén át kíséri és védi pártfogoltját. Nézzünk magunkba: nem vonatkozik-e ez magyar nemzetünk máig tartó létére is? Más országok művelt fiainak irántunk való kíváncsisága bizonyítja: jellegzetesnek tartják a Keletről ideérkezett népet, amely évszázadokon keresztül fenyegetettségben ugyan, de szívósan próbálta őrizni ősi kultúráját, miközben – ezt nem vitathatja senki – sikeresen alkalmazkodott a sokat emlegetett európaisághoz. Mi azok vagyunk, akiknek mindig ki kellett lábalniuk valamilyen veszedelemből, legutóbb a kommunizmusból.

A szerző bemutatja kötete elején, hogy a magyarról az évszázadok során milyen testi-lelki portré alakult ki a külföldi közvéleményben: milyen a magyar arc idegen tükörben. Persze ma már egészen más, mint az ún. békeidőkben. Talán egy nem változott: a szabadságvágy vonása mindig élesen kirajzolódott, kirajzolódik arcunkon. Egyébként az általános vélekedés nagyon is elrajzolt. Persze van benne kulturális elem, de az egzotizmus sokszor nem ismer határt. A cimbalom, a cigány, a csárdás, a „gulásch” színes kavargásában elvész a magyar társadalom – írja a szerző. Napjainkban viszont leginkább rebellis voltunkon akadnak fenn, s nem tudják megemészteni, hogy nyugat és kelet felé egyformán látunk. 

Hankiss mélyen hitte, hogy a magyar kultúra akkor válik teljessé, ha kisugárzik egész Európára és az egész világra. Kötetében megannyi bizonyítékot találunk arra, hogy meg is tettük a tőlünk telhetőt, a középkortól fogva. S hogy ezek a tények mégis ismeretlenebbek, mint a francia, német vagy angol kultúráké, annak külső okai vannak: magyar nyelvünk elszigeteltsége, országunk elhelyezkedése az akkori művelt világ keleti szélén, s a kulturális értékek áldozatul esése, elpusztulása a keleti támadásoknak erősen kitett területen.

A mai nyugati embert a saját múltja sem érdekli, nemhogy a miénk. Pedig a középkori krónikák tanúságot tesznek rólunk. Elég csak a magyar és európai királyi dinasztiák házasságaira és egyúttal hatalmi viszonyaira gondolnunk. A másik tanúságtevő keresztény vallásunk lehetne, ami akkoriban az egész életre kihatott. Az ország krémjéből született magyar szentjeink tisztelete fényesen lobog ma is: első királyunk Szent István és családja, Imre és Gizella, Skóciai Margit, Szent Erzsébet, a rokon Toulouse-i Lajos és Portugáliai Isabella, IV. Béla királyunk egész szent famíliája az Istennek ajánlott Margittal az élen. A kultúra áthatotta az egész életstílust, s a harcok, amelyek a kereszténység megmaradásáért folytak, Európához tettek hozzá és Európát védték. Villantsuk fel például Nagy Lajos király pécsi egyetemét, a Hunyadi János diadalát hirdető déli harangszót, amiről a világ szinte semmit nem tud, vagy Hunyadi Mátyás udvarát, a humanisták eldorádóját. 

Mátyás a vihar előtti csend, mert hamarosan következik Mohács, a nagy összeomlás. Átéltünk tatárt, törököt és Mohács után a három részre szakadt ország népe bizonyságot tesz arról, hogy bármi történjék, rendíthetetlenül hisz az örök Magyarországban. 
Hankiss János szemléletesen vezet bennünket végig népünk nyugatra sodródásának állomásain, rámutatva a vándorlás adta válságokra is, mígnem elérjük az eszményi földet, amelyet máig hazánknak tekintünk. Megidézi a Hősök terén a félköríves oszlopsort, amelynek alakjairól egész múltbéli történelmünk „leolvasható”. Középütt az oszloptetőn áll Gábriel arkangyal, maga is géniusz, és magasra emeli az imperium christianum évezredes jelképét, a magyar Szent Koronát. 

Szerzőnk jelentős állomásnak tekinti az 1896-os millenniumi esztendőt, s onnan visszatekintve szögezi le, hogy a magyar nemzet európai történetének szervesen egymásba kapcsolódó ezer esztendejét csak isteni kéznek sikerülhetett kialakítania, hibátlan igazgyöngysorként felfűznie, amely láncból egyetlen gyöngyöt sem lehet kiemelni anélkül, hogy az egység ne veszítene mérhetetlen sokat eredeti értékéből. 

A magyar nemzet kialakulása a IX–XI. századra esik, az utóbbi században már „készen volt”, ezután csak módosul a képlet. Szerzőnk itt érkezik az egyik legfontosabb témához, az alkotmányhoz, amely a magyar élet csillogó kristályának szilárdságot adó tengelye, s amelyért szintén harcok folytak, szellemi harcok. Az EU mai bürokratái nem hinnék el, hogy a magyarok foggal-körömmel ragaszkodtak alkotmányukhoz, mert élet-halál kérdése volt a jogfolytonosság a nép veszélyes életviszonyai között. Ehhez kapcsolódott a nemzet fogalmának és máig érvényes jelentésének kialakulása. Nálunk már a középkorban nemzet volt a nemzet. Ha felidézzük szabadságharcainkat, azt látjuk vég nélkül, hogy érzésvilágunk és a szellemi élet át meg át van szőve a haza problémájával. 

A szuverenitásunkért vívott, eltiport harcaink vér- és erővesztesége ellenére mindig bebizonyosodott, hogy a nemzetben megvan a lendület az újjászületésre: nem érdemes ezt az országot visszafojtani, mert meg van győződve róla, hogy valamilyen korszerű formában a torzóból újra szobor lesz. Hankiss úgy tartja, hogy elszakított nemzetrészeink érett gyümölcsként hullottak le a történelem fájáról arra a földre, amelyből mindig is táplálkoztak, s a kisebbségi sors szenvedéseiben megedződve új árnyalattal fonódtak az anyaországhoz.

A kötet egyik fejezete csodálatos irodalom- és művészettörténet, még vázlatos ismertetésére sincs mód e helyen, egy szép délutáni kollokvium anyaga lehetne. Mindenekelőtt a magyar lélek zene iránti fogékonyságát tartja feltűnőnek a szerző, zenei nagyhatalom, dalhon vagyunk. És a magyar könyv? Olvastatja magát, egyes műfajok, nálunk érik el csúcspontjukat, s ami művészetünket – festészet, szobrászat, építészet – illeti, történetéből semmi lényeges nem hiányzik, ami megvan a nyugati művészetben. Szerzőnk természetesen a tudományról is szót ejt. Irodalmi-művészi hajlamaink bizonyítják, hogy megvan bennünk a szent kíváncsiság, a teremtő fantázia, ok és okozat láncba fűzésének ingere, ami nélkül a kutatás szelleme ki nem fejlődhetnék. A magyarok természetes értelmessége eleve feltűnik az idegen utazónak. Valóban, egyrészt az ostoba vagy degenerált típus a falvakban szinte teljesen ismeretlen, másrészt nem volt ritka, hogy jó iskoláinkból alacsony sorból is kerültek ki tehetséges fiatalok. Szerzőnk a régmúltból indítja a tudomány fellegvárainak felsorolását. A Sorbonne, Bologna, Róma, a Jagello-egyetem, Bécs, itthon Pécs, Pozsony, Nagyszombat… és sorolhatnánk még azokat a helyeket, ahol magyar diákok képezték magukat, s lehettek a tudomány művelői. Méltán emeli ki az MTA Széchenyinek köszönhető létrejöttét, a két háború közötti, Klebelsberg Kuno által alapított Collegium Hungaricumokat és a József nádor műszaki és gazdasági egyetemet.

Hankiss így látja: a magyar ember nem széria-ember; semmi köze a gyártószalaghoz (…) Az, ami a magyar életében hőbb, színesebb, egyénibb, nem távolítja el a nyugati értelemben vett elsőrendű civilizációtól. Nem ahelyett, hanem azon felül van. Többlet, nem pótszer. A magyar esztétikai életszemlélete semmit sem árt a magyar tudomány éleslátásának, a magyar munka intenzitásának. Mennyi példát hozhatna fel erre, ha ma is élne: legutóbbi két Nobel-díjasunk Karikó Katalin és Krausz Ferenc (2023) ország-világ előtt bizonyította, feljutottak ők is – számos kollégájuk mellé – a tudományos élet csúcsára!

S miután a kötet nagy nemzetközi várostalálkozó alkalmára született, az utolsó fejezet „mi a város?” kérdését is körüljárja, főleg abban az értelemben, hogy milyen a magyar város. Budapest vázlatos története a trójai menekültek mondai fővárosától a hunmondán (Attila testvére, Buda) keresztül, a kötet megjelenésének idejéig olvasható. 

Hankiss János, a nemzetköziség talaján szolgálta az emberiséget, bejárta a világot, hirdette népünk értékeit, bemutatva más népekhez való kötődésünket. Fényes, egyetemi életpályája derékba tört. Ahogy lenni szokott, az új rezsim 1945-ben bebörtönözte, majd könyvtári szolgaként, panasz nélkül élte napjait. Már csak a szellem régiójából láthatta meg, hogy a debreceni egyetem tiszteletből tantermet nevezett el róla. A kötet újra felbukkanására nagyon sokat vártunk, igazából csak hallomásból tudtuk, hogy létezik, mígnem 2009-ben megtört a jég, s kezünkbe vehetjük a szerző humanitásának legszebb példáját: mindenki értékes a maga helyén, mondja, s így áll össze a magyar értékek sokasága teljes egésszé. 

(Hankiss János: A magyar géniusz – Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2009)