JEL újság

Boldog, akit kiválasztasz

Csermely Tibor2023.06.07

Ivancsó István, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára – még be nem mutatott – háromfelvonásos drámában állít emléket Csépes János görögkatolikus áldozópapnak, aki a hitért és a magyarságért bemutatott papi életáldozat példaképe.

A drámában elénk táruló papi vértanúság helyszíne a történelmi Magyarországnak az északkeleti Kárpátok területe, amit a szovjethatalom 1945-től a Szovjetunióhoz csatolt. A terület lakosságának többsége a görögkatolikus egyház híve, keleti szertartását és sajátos egyházfegyelmét megtartva az egyetemes, római pápaifőségű egyházhoz csatlakozott.

A drámában a kárpátaljai Királyházán pappá szentelésének ötödik évfordulóját ünnepli Csépes János görögkatolikus káplán és felesége, Micike. Ott vannak a szülők is, az ifjú pap vasutas édesapja, az idősebb Csépes János és felesége, valamint Ivancsóék, Micike szülei.

Áhítatosan ünnepi, családias a hangulat a „famise” alkalmából (az ezüst-, arany- vagy gyémántmisén kívül ilyen is van!), amit csak zárt ajtók mögött, hívek nélkül lehetett bemutatni, mert a szovjet ateista, kommunista rendszer le akar számolni a „nyugatbarát”, a római pápához hűséges egyházakkal. Így a görögkatolikusok templomát a pravoszlávoknak adják. 1944. október 23-ától kezdve állandó nyomás alatt tartják a görög papokat, követelve az átállást jelentő aláírásukat.

Mindeközben mélységes hitről és hivatástudatról bontakozik ki a családi eszmecsere, amelyben a házas papi élet méltósága is megmutatkozik. A félelem és az aggódás rányomja bélyegét a boldogsággyökerű, szépséges ünnepre.

Mielőtt az első felvonás végén leereszkedik a függöny, az ifjú papné piros rózsát hoz be a szobába, és újra felhangzik a nyitó képből ismerős axiosz (a liturgikus méltó énekszava). Innentől kezdve mindhárom felvonásban – akár szerkesztői bravúrként is értékelhető módon – jelen van három jelenség: a piros rózsa színe, az axiosz éneke és a papi hivatás ihletett apotheózisa.

A dráma második felvonása Hajasdon játszódik, a parókián. A szobában a pócsi Mária képe és az asztalon a piros rózsa. Vendég érkezik a püspökségről, a nőtlen papságot élő barát, Galambos atya. Ez ad alkalmat arra, hogy a nőtlen állapotú és a családos papok megvallják hívatásuk szépségét és magasztosságát. János atyát már eltiltották a papi szolgálattól. Vagonok kirakodásánál dolgozik. Hajnalban, munkába menet előtt a hátsó szobában misézik. Micike örömmel beszél arról, hogy az iskolába készülő leánykája hogyan keresi a barátságot leendő iskolatársaival. Gyakran hangos gyerekjátékoktól a parókia udvara.

A veszélyben lévő Csépes atya családja egyre erősebben bízik az ima erejében. A hívek adományokkal, ajándékokkal segítik a hivatásától eltiltott pap családját. Juliska néni, a harangozó, rossz híreket hoz: teherautóval felfegyverzett idegenek érkeztek a faluba. Rövid idő múlva berúgják a lakás ajtaját, s a papot letartóztatják. Mielőtt elviszik, János atya még meg tudja áldani a feleségét és négy gyermekét. Micike könnyes szemmel néz utána, miközben azt mondja: „Elvitték, mint egy gyilkost, pedig a lelkeket mentette.”

Amikor a harmadik felvonás elején felgördül a függöny, Szibériában, a vorkutai 10-es számú láger durva berendezése tárul elénk. A kecskelábú asztalon fehér kartonra ragasztott piros rózsa látható. A huszonöt év kényszermunkára ítéltek már három éve vannak itt. Görögkatolikus pap, református lelkész, római katolikus atya és néhány civil rabtárs. Csépes János atya feleségéhez ír levelet. Évente kettőt lehet írni, ő most írja a másodikat. A fájdalmas beszélgetés témája az otthon maradt család és a hívek közössége, akiknek az imája az otthoni hátteret jelenti a még hátralévő 22 évre. Szóba kerülnek teológiai témák is, mint a filioqve, a Szentléleknek a Fiútól való születése. Újra és újra témája az ima erejében bizakodó hívő magatartás, és a bobajkával és mazsola levével az ágyban befelé fordulva bemutatott szentmise.

1953 tavaszán, Sztálin halálakor abban bíznak, hogy a jogtalan sztálini parancsra elítéltek rabsága véget ér. Aztán augusztus is eljön, és még semmi könnyítés, híre sincs a szabadulásnak. Egyre erősebb a jogos lázadó követelőzés, a sztrájkra készülő ellenállás. A hangosbemondó egyre figyelmeztet és fenyeget. A forrongó rabok tömegéhez a lecsendesítés szándékával János atya azért megy ki a barakkból, mert azt reméli, hogy a papra hallgatni fognak.

A többszöri felszólítás eredménytelen. A „rendet csinálók” tűzparancsot kapnak. Az óriási lövöldözést követően halotti csend, majd őrjöngő ordítozás, fájdalmas zokogás, kétségbeesett üvöltözés hallatszik. Csépes atyát géppisztolysorozat találja el, de még el tudja suttogni barátjának utolsó szavait: „Micikét és a gyerekeket végtelenül szeretem, de mindennél jobban szeretem Krisztust!”

Egy durva lágerajtón fekve viszi be a testét Galambos atya és három rabtársa. A földre helyezik, és barátja a kezei közé állítja a fehér kartont a piros rózsával.

A bemutatott életáldozat pillanatában halkan kezdődik, majd folyamatosan erősödik az axiosz, és láthatatlan szálon egy csillagszóró, a győzelem szimbólumaként emelkedik a magasba.

Egy drámai életáldozatnak, egy hősies papi vértanúságnak voltunk tanúi. Nem titkolva megrendültségünket, elismerésünket fejezzük ki a már említett szerkesztői koncepcióért, a rendezői utasításoknak is beillő megjegyzésekért, az elfogulatlan valóság feltárásáért. Mostantól kezdve várom a dráma színházi olvasópróbáinak a hírét.

Fotók forrása: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!