JEL újság

Borkóstoló

Amikor Jézus a galileai Kánában járt a tanítványaival, elújságolták neki a helybeliek, hogy nagy lakodalomra készülnek a faluban. Az egyik jómódú gazda felserdült lányát kísérik az oltár elé.

 

   A vőlegény családjának is van mit a tejbe aprítania, így aztán egész héten át tart majd a vigadalom. Több mint száz vendéget várnak, de bőven jut majd enni-innivaló annak is, aki az úton járók közül betéved a portára. Meghívták a menyegzőre Jézus anyját, Máriát is.

   Jézus nem vágyott a vigasságra, inkább a jövendő terveit, a rá váró küldetést szerette volna megbeszélni a tanítványaival, Natanaellel, Simon Péterrel, Andrással, Fülöppel és Jánossal. Bizonytalan válasszal küldte hát vissza az örömapa követét. A tanítványok ugyan hajlottak volna rá, hogy megkóstolják az étekmester messzeföldön híres báránysültjeit, amelyeket a naponta változó vendégek az egekig dicsértek, de nem akartak ellentmondani a Mesternek.

   A jókedvűen vigadozó vendégek, meg Jézus rokonai is többször invitálták őket, s az örömapa elküldte a legidősebb fiát, hogy addig ne tágítson, míg vele nem tartanak. Végül a harmadik napon hajlott a Mester a kérő szóra, és így szólt a küldönchöz:

   – Köszönjük a szíves meghívást! Személyesen adjuk át jókívánságainkat a ház népének és az ifjú párnak.

   Ezzel felkerekedtek és elindultak a hírvivő után.

   A lakodalmas portán nagyban állt a vigadalom. A szolgák hatalmas tálcákon hordták fel az ételt, italt a fogyni nem akaró vendégseregnek. Az étekmester újabb meg újabb birkákat vágatott le a juhászokkal. Gyorsan megnyúzták, s már húzták is nyársra, hogy ropogós pirosra sülve várja az éhes szájakat. A boros korsók is gyorsan cserélődtek a hosszú faasztalokon. A szolgák szinte egymásba botolva sürögtek-forogtak körülöttük, mígnem az egyik odasündörgött az étekmesterhez és halkan a fülébe súgta:

   – Uram, fogytán a borunk.

   A halkan kimondott szó szinte visszhangzott az örömszülők között. „Elfogyott a bor!” Még ezt a szégyent! Ez nem lehet igaz, ilyen nem fordulhat elő ennél a háznál! Ez rosszabb, mint a halálos ítélet… Akinek a menyegzőjén elfogy a bor, az nevetség tárgyává válik az egész környéken. Azzal a gazdával senki nem áll többé szóba, azt kiutálják még a zsinagógából is… A férfiak után az asszonyokat is elérte a pánik szele. Falfehér arccal súgták egymás fülébe a hírt, némán ingatták a fejüket, és elrohantak valahová. Mária éppen a vőlegény anyjával beszélgetett, amikor az egyik szolgálólány az asszony füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Ő meg szinte leszédült a székről.

   – Mi történt? – kérdezte Mária.

   – Képzeld, elfogyott a bor! Most mitévők legyünk? Itt ez a sok vendég, a rokonok, barátok, meg a kárörvendő irigyeink…

   Az asszony nem szólt semmit, csak bólintott, és megkereste Jézust.

   – Nagy baj van, fiam – mondta. – Elfogyott a bor. Segíts rajtuk!

   – Mit akarsz tőlem, asszony? – kérdezte a fejét ingatva. – Vajon énrám tartozik ez vagy terád? Nem jött még el az én órám.

   Ő azonban jól ismerte a fiát, tudta, hogy e kemény szavak után meglágyul irántuk a szíve. Odament hát a szolgákhoz és azt mondta:

   – Bármit mond nektek, tegyétek meg!

   Hamarosan odament hozzájuk Jézus is. A szolgák éppen a tisztálkodáshoz használatos hat kőkorsó mellett beszélgettek. Méretes, nagy korsók voltak ezek, száz liter víz is elfért bennük egyenként. Rájuk mutatott és így szólt:

   – Töltsétek meg ezeket vízzel!

   – Mindet? – kérdezett vissza egyikük. – Minek a lakodalomba ennyi víz? – Csodálkoztak, de azért megtöltötték valamennyit.

   – Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak!

   Egymásra néztek a férfiak, és majd’ kipukkadtak a nevetéstől. Azt hitték, valamiféle gonosz tréfát űz velük a vendég. Megmerítették a poharat és odavitték a násznagynak. Ő megkóstolta, bólintott, elismerően csettintett a nyelvével és megkérdezte tőlük, honnét való ez a finom bor. Azok meg csak bambán bámultak egymásra. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy a nagy szégyenérzettől hibbant-e meg a násznagy vagy csoda történt. Ő azonban ügyet se vetett rájuk. Odahívta a vőlegényt és feddően a szemére vetette:

   – Jegyezd meg, fiam, most és mindenkorra, hogy a lakodalomban, és minden lakomán először mindenki a jó bort adja a vendégeinek, és csak amikor már megittasodtak, akkor szolgálja föl a lőrét. Te mostanáig tartogattad a jó bort!

   Jézus csendben leült az egyik asztal mellé, és magában mosolyogva hallgatta, hogyan dicsérik a vendégek a – ki tudja honnan előkerült – jó bort. Csak a szolgák tudták, hogyan teltek meg vele a kőkorsók. Az ő szavuknak azonban senki se hitt volna. A Mester pedig megköszönte a gazdának a vendéglátást és a tanítványaival elindult Kapernaum felé.

*

   A szőlőskerti kocsmában nyár végére mindig fellendült a forgalom. Igaz, jó helyre is építették ezt a búfelejtőt, mert bármelyik úton is indult el az ember akár ki- vagy befelé a faluból, mindig előtte kellett elhaladnia. S ha már úgyis ott volt, nem tudta megállni, hogy be ne térjen egy kisfröccsre. Nem mintha otthon nem lett volna bora, de hát itt lehetett találkozni a cimborákkal, itt beszélték meg a napi pletykákat, meg a Gyuri, a kocsmáros járatta a Szabad Népet is. Mármint az újságot. Ha éppen jókedvük volt, és nem volt a közelben idegen, aki följelenthette volna őket, annak a cikkein röhögtek, hogy micsoda marhaságokat tudnak kitalálni az íróasztal mellett azok a pesti újságírók. Meg hogy onnan határozzák el, mikor kell a parasztnak elvetnie a búzát…

   A lovak szinte jobban ismerték a járást, mint a gazdájuk. Előfordult, hogy a gazda egy-egy fárasztó nap után elbóbiskolt a bakon, vagy éppen már megkóstolta valamelyik komája borát, frissen főzött pálinkáját, és azt se tudta, hol jár. A ló, az igen, és mindig megállt a kocsmaajtó előtt. A harangozó is betért az esti kongatás után, és elmondta, miket hallott a plébános úrtól.

   Szóval mindennek megvolt itt a maga rendje. A parasztember szántott, vetett, aratott, a domboldalban megművelte a kis szőlőcskéjét, aztán jött a végrehajtó, és elvitte a búzát, kukoricát, a hízó zsírját, meg a megtermelt bor nagyobbik részét adóba. Ezt úgy hívták, hogy beszolgáltatás. Háborús kártérítésként küldték az elvtársak a Szovjetunióba. Így aztán bármilyen jó volt az előző évi szőlőtermés, meg bármennyit sikerült is eldugni a végrehajtók elől, a nyár közepére mindig elfogyott a bor. Maradt a kocsma. Annál is inkább, mert jó gyerek volt Gyuri, a kocsmáros. Ha éppen nem volt az embernél pénz, hozzáírta a többihez. Aztán ha éppen elment hazulról az asszony, akár tojással is lehetett törleszteni az adósságot.

   Régen, még a háború előtt, Gyurié volt a kocsma. A helyi gazdáktól vette a bort, azt mérte ki a söntésben. Amikor államosították, szövetkezeti vendéglő lett, Gyuri pedig üzletvezető. Különben minden maradt a régiben, csak a bevételt kellett naponta föladni a postán. A gazdák borát be kellett szállítani a pincegazdasághoz, Gyurinak meg onnét szállították a kimérni valót. Minden kedden hozta a nagy teherautó az öthektós hordókat. Két vastag pallón görgették le a pincébe, hogy csapra verjék.

   Ezen a napon is éppen kedd volt és augusztus vége. Már végeztek az aratással, cséplőgép búgott a szérűskertekben. Otthon volt a termés. A szőlő még nem érett, az állatok etetése után el lehetett ugrani egy fröccsre, amíg az asszony elviszi a csarnokba a tejet. Amikorra hazaér, újra otthon tesz-vesz a gazda az istálló körül. Igen ám, csakhogy a múlt heti szállítmány már elfogyott, a teherautó meg késett. Ott álldogáltak vagy hatan a kocsmapult előtt és várták a hordót. Volt, aki közben legördített egy felest, de hát a fröccs mégiscsak fröccs…

   Már erősen szürkült az ég, amikor nagy dirrel-dúrral megállt a teherautó a kocsma előtt és kiszállt belőle a sofőr. A kocsmáros korholó hangsúlyú kérdésekkel fogadta:

   – Mi történt, Sanyikám? Csak nem tévedtél el a dombok között?

   – Tévedt ám a rossznyavalya – válaszolt a sofőr. – Jobban ismerem én ezt a környéket, mint a tenyeremet. Két defektet kaptam ezen a rohadt makadám úton, ráadásul a pótkereket is lespórolták az autómról. Ott kellett megragasztgatnom a gumit az árokparton. No, gurítsuk le gyorsan ezt a hordót, mert még azt hiszi az asszony, hogy randevúztam valahol.

   Legurították. A sofőr beugrott a vezetőfülkébe, intett és elhajtott. A hat falubeli gazda meg segített a pincében csapra verni a hordót. Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik bele nem kóstol a kármentőbe.

   – Te, Gyuri! – kiáltotta rémülten, s rögtön ki is köpte a nedűt. – Nem bor ez, hanem közönséges kútvíz. Attól félek, valaki nagyon át akar verni bennünket…

   Valamennyien megkóstolták, mindegyikük ugyanazt mondta. Összenéztek és elkezdtek oldalazni a pinceajtó felé. Mert ha kiderül, hogy ez valamiféle szabotázs, ott fognak megrohadni valamennyien a recski munkatáborban…

   – Nehogy itt hagyjatok már! – Állt eléjük a kocsmáros. – Ti vagytok a tanúim, hogy én nem csináltam semmit. – Aztán elszalajtották a gyereket a körzeti rendőrért, hogy vegye  föl a jegyzőkönyvet, meg a tényállást. Jött is a szolgálati kerékpárján. Kihallgatta a tanúkat, fölvette a jegyzőkönyvet, aztán bezárta a pinceajtót, gondosan elrakta a kulcsát, és telefonált a kapitányságra, hogy mitévő legyen, kit kell letartóztatnia? Azt a parancsot kapta, hogy várjon és biztosítsa a helyszínt.

   Nem telt bele másfél óra, egy rendőrségi dzsip állt meg a kocsma előtt. Két rendőr és egy aktatáskás ember szállt ki belőle. Lementek a pincébe, de szigorúan meghagyták, hogy senki ne leskelődjön utánuk, mert abból nagy baj lehet. Tíz perc múlva szóltak a kocsmárosnak, hogy ki lehet mérni a bort. Szőlőhegyi rizling. Az egyik rendőr később elkottyantotta, hogy a táskás ember egy tablettát dobott a hordóba, attól lett a kútvízből vörösbor.

   – Látod, Gyurikám – jelentette ki másnap a harangozó a kisfröccsét szopogatva –, nem mindenki Isten fia, aki borrá tudja változtatni a kútvizet. Ám, hogy a kánai nedű miért nem lett mégsem hamis, mint a táskás emberé, az örökre Jézus önzetlen jóságának titka maradt.

T. Ágoston László

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!