Botladozó, de kegyelmet nyert ember vagyok

Szabó Balázs gospelzenész, többszörös Szikra-díjas zeneszerző, dalszerző és előadóművész azon ritka alkotók közé tartozik, akinek a színpad nem rivaldafény, hanem a szolgálat eszköze. A Baptista Szeretetszolgálat nagyszabású jótékonysági rendezvényeinek zenei rendezője évente több mint 120 iskolakoncertet ad. Nem csupán művészi pályájának mérföldköveiről beszélgettünk, hanem arról is, miként válhat a gospel a remény közvetítőjévé, s  hogyan fonódik össze a hit, a család és a hivatás. 

– Amikor az Ön munkájára és személyére gondoltam, a következő kulcsszavak jutottak eszembe: #iskolakoncertek, #újrakezdés, #talpra állás, #hálás vagyok, #család, #jótékonyság, #örökbefogadás, #karácsony, #végtelentánc. Ez egy erős csokor. Ha még egyetlen kulcsszóval egészíthetné ki ezt a listát, mi lenne az?

– Krisztus. Ez lenne a kulcsszó, és rögtön a legfontosabb is ez lenne, így azonnal a sor elejére is tenném. Nemcsak most tartom fontosnak, hogy a Krisztusba vetett hitemet megemlítsem, hanem ez az alap, amire építkezem. Ezernyi élethelyzetben tapasztaltam meg – az Ön által felsorolt kulcsszavak is ebből fakadnak –, hogy Krisztus nélkül semmi nem menne. Vele viszont „a kőfalon is átmegyek”. 
Azt hiszem, hogy Krisztus felismerése az életemben hozta el a fordulópontot, aminek következménye, hogy teljesen másként viszonyulok saját magamhoz, másokhoz, születéshez, elmúláshoz, mindenhez, ami foglalkoztat. Ez a felismerés pedig gyökeres változással jár. Azért jelen időben használom a kifejezést, mert naponta változom, változtatok és napi szinten élem meg azt, hogy a változás jó eredményt hoz, bár a változás és változtatás nem mindig könnyű, hiszen tudatosságot követel az embertől. 

– Krisztus előtt milyen volt az élete?

– Nem könnyű röviden és tömören válaszolni erre úgy, hogy a Kedves Olvasó számára ez ne klisének tűnjön, de megpróbálom. Keresztény családban nevelkedtem, ami elképesztően jó alapot adott. Olyannyira, hogy erre tudok építkezni a mai napig, hiszen „A ház alapja már készen van: Jézus Krisztus ez az alap, hiszen más alapot senki sem készíthet. Hiszen más alapot senki sem vethet azon kívül” (1Kor 3).

A kamasz–tini éveim igen zűrösek voltak, a kilencvenes évek közepéről beszélünk. Éveken át könnyűdrogokat fogyasztottam. Bár voltak barátaim, de számos embert kihasználtam, átvertem. A szüleimtől pénzt loptam cuccra. Azt hiszem, a Pál-fordulat az én életemben is elég jelentősnek mondható. 

– Hogyan történt?

– Azt gondolom, Jézus mindig úgy szólítja meg az embert, ahogyan az illetőnek arra szüksége van. Én nem tudom másképpen mondani, nekem egy jelenésem volt, egy nyári éjszakán láttam magam mellett megállni Jézust. Egyetlen szót sem szólt hozzám, mégis kettő dolgot biztosan tudtam: bűnös vagyok, ugyanakkor pedig annyira szeretve éreztem magamat, mint még soha. Ez a kettőség a mai napig elkísér, és azt gondolom, ez így jól is van, hiszen Krisztus akkor is szeret bennünket, amikor nem vagyunk jó passzban, hogy finoman fogalmazzak.

– Zenei munkásságában, sőt, az életében is gyakran visszatérő téma az újrakezdés és a talpra állás. 

– Számomra az újrakezdés és a talpra állás, a kudarc és az elbukás nem feltétlenül ellentétpárok, sokkal inkább az élet velejárói. Ezerszer kell újrakezdjek magam is dolgokat. Egy egyszerű, triviális apróság miatti szóváltást követően éppúgy, mint fontos, nagy horderejű hibák, kudarcok után. Kijutott mindenből. Ez nem panasz, inkább csak tény. Itt élek a földön. Hiszek Krisztusban, ez alapvetés az életemben, de nem jelenti azt, hogy ne lenne hibám, ne élnék meg veszteségeket, kudarcokat. Sőt mivel igyekszem hitbeli és morális alapokra építkezni, ez még inkább azzal jár, hogy gyakorolnom kell a talpra állást. 

– Említsen egy ilyen újraindulást!

– 2018. május 26. egy szombati nap volt. Azt hiszem, nem is kérdés, hogy örökre emlékezni fogok rá. Egy olyan útszakaszon haladtam egyik előadásomról a másikra, ahol semmilyen felfestés, tábla nem volt. Hirtelen érkezett egy másik autó. Nálam pillanatnyi képszakadás, aztán fejjel lefele találtam magamat, a biztonsági öv tartott, hogy ne essek fejre, tisztára, mint Bruce Willis fénykorában, csak én nem voltam olyan jó állapotban, mint ő – bár drágán adtam az életemet… A Szentírás 139. zsoltárában a következőt olvassuk: „Körülvettél mindenfelől, / előttem is, mögöttem is te jársz, / rajtam nyugtatod kezed!” Ez valósult meg a balesetem során, ugyanis az előttem és a mögöttem levő irányból is megállt egy-egy autó, benne egy-egy szolgálaton kívüli orvos utazott. Ők azonnal ellátták a sérüléseimet, és mentőt hívtak. A kiérkező mentős azt mondta, illett volna belehalni a balesetbe. Végül felületi sérülésekkel megúsztam, illetve néhány centis varrással a kezemen. S bár aggódtam, hogy tudok-e majd újra zongorázni, de Isten kegyelmének tartom, hogy nem volt mély a vágás, így gyakorlatilag tíz nappal a baleset után már orvosi javaslat volt, hogy kezdjek újra gyakorolni a hangszeremen. 

Lelkileg persze ennél jóval több ideig tartott a gyógyulás. Hetekre padlót fogtam, mert megcsapott a halál szele. Hetekig rémálmaim voltak, újraéltem a baleset néhány pillanatát, ami a filmszakadásig és utána megvolt. Ha jól emlékszem, nagyjából egy hónapra, úgy kb. húsz előadást mondtam le. Tragédia és hála. Főleg hála, mert életben lehetek. A baleset óta másként látom az élet és halál kérdését is. Sokkal inkább a földi élet részének tartom az elmúlást. Valahogy megbarátkoztam a helyzettel, hogy nem tudok mindent kézben tartani, nincs minden fölött hatalmam. 

– Lehet azt állítani, hogy a hite megmentette Önt a nehéz időkben?

– Teljes mértékig. Egyedül kegyelem által, egyedül hit által, egyedül Krisztus által. Az, hogy ő ad tehetséget, képességet az embernek, az fantasztikus ajándék. Az, hogy mihez kezdünk a kapott ajándékokkal, képességekkel, tehetséggel, az már rajtunk áll.

Ahogyan Pál apostol, úgy talán én is elmondhatom: tudom, kiben hiszek. A balesetem csak megerősített abban, hogy egyedül Krisztusban éri meg hinni. Az „élmény” pedig a mai napig visszaköszön a dalaimban. Nálam gyakori, hogy bizonyos impulzusok, megtapasztalások csak évek múltán jönnek a felszínre, hosszú idő után ölt testet versként vagy dalként egy-egy élethelyzet. Szeretem hagyni, hogy kiforrja magát. Nem sürgetem.

– Mi a legfontosabb lecke, amit megtanult egy életre?

– Szenczy Sándor atyától azt tanultam, hogy már úton lenni is jutalom. Micsoda igazság ez! Nemcsak a kiforrott állapot, a célba érés, az elkészült dal vagy az elért célok, beteljesedett álmok fontosak. Az utazás, az oda tartó út is! Ennek mezsgyéjén igyekszem élni. 

Nehéz kérdést tesz föl egyébként, nem könnyű válaszolni. Kapásból mondhatnám, hogy automatizmus számomra az imádság, a Biblia olvasása, a hitem megélése, a misszió, amit végzek. Mégis azt kell mondjam, csak igyekszem automatizmussá tenni az életemben azt, hogy mindig Krisztus legyen az első, akihez fordulok. Sajnos nem mindig van így. Mondhatnék hangzatos keresztény kliséket, de az nagyon álságos volna. Egyenes pasas vagyok, simán bevállalom, hogy rengetegszer esek pofára, rengetegszer hibázok, és milliószor igyekszem legközelebb jól csinálni a dolgaimat. 

– Évente több mint százhúsz iskolakoncertet ad. Ez óriási mennyiségű energia és elköteleződés. Mi ad erőt ahhoz, hogy minden egyes alkalommal frissen, élő hittel, valódi odafigyeléssel legyen jelen? 

– Tizenkettedik éve, hogy járhatom az oktatási intézményeket a jelenlegi és a történelmi Magyarország területén is. Valóban sok energiát követel ez a misszió, de elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy ebben fáradhatok el. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor Krisztushoz megtértem, eldöntöttem, hogy minden időmmel, energiámmal azt akarom csinálni, amivel másoknak is elmondhatom, hogy egy botladozó, de kegyelmet nyert ember vagyok. Korral haladni, Krisztusban maradni, illetve még egy embert Jézushoz vezetni: ezek az alappillérek az életemben. Ezek adják az erőt, emelnek az égbe, miközben a földön is tartanak. Az iskolai előadásokban az a jó, hogy nem lehet rutinból tolni. Persze vannak megszokott helyek, ahol sok éve jelen vagyok, ismerős arcok is vannak szép számmal, de mégsem lehet rutinból csinálni, ugyanis nem tudhatom, hogy az adott napon ki, hogyan érkezik az iskolába. Nekem is vannak borzalmasan rossz napjaim, rosszkedvű, feszült, fáradt, ideges vagyok. Máskor pedig frissen, kipihenten érkezem, éppúgy, mint a diákok és a pedagógusok is. Azt hiszem, nincs két egyforma alkalom. Erőt és hitet pedig a Szentírásból merítek mindehhez. Az iskolai előadások során mindig igyekszem a saját életemből is mesélni. A bibliai történetekhez igyekszem a saját példáimat is csatolni vagy éppen azokat a témákat, amik foglalkoztatnak.

– Mit tanítanak ezek a találkozások a fiatalokról és a világról?

– Minden egyes találkozás egy újabb lecke a szeretetről. Meggyőződésem, hogy a szeretet az egyetlen megoldás mindenre. Ugyanakkor nem mindig könnyű szeretni. Sem magamat, sem másokat. Olykor bennem is elindul az ideg. Amikor az anyámat szidják vagy engem, vagy gúnyt űzve próbálnak utánozni és nevetségessé tenni egyes diákok, nos… ilyenkor azért van, hogy szívesen odamondanék valamit. Viszont ez nem lenne megoldás, nem segítenék sem a diáknak, sem a helyzetnek, sem magamnak. Az biztos, hogy nagyon sokat tanulok minden egyes iskolai előadás során. Felerősödik bennem, hogy szeretni kell és kész. Krisztus annyira szereti az embert, hogy vállalta a keresztet. Ehhez képest nekem „csak” szeretnem kell és tűrnöm a megjegyzéseket.

Azt látom, hogy nagyon gyorsan szalad az idő. Rohan a világ, felemészti az embereket. A fiatalokat különösen veszélyeztetettnek látom ebben a kaotikus, pusztulás felé robogó világban. Minden egyes találkozás nyomán arra jövök rá, hogy még mindig az ősi és így a legalapvetőbb krisztusi tanítás az, ami működik: szeretni az embert. Ez az, amire nincs ellenszer, amivel nem tud mit kezdeni egy rosszindulatú, vagy gonoszkodó ember sem. 

– A zenei pályafutása a kezdetektől napjainkig szinte töretlen. Ön ezt szolgálatnak hívja. Mi a különbség Ön szerint a „karrier” és a „szolgálat” között?

– Valóban különbséget teszek a karrier és a szolgálat között. Az alapvető különbség nagyon egyszerű: a karrier rólam szól, a szolgálat Krisztusról. Hogy a pályafutásom töretlen vagy sem, azt én nem tudom megítélni. Látok fejlődést, ez kétségtelen, de számos törést is látok a saját életemben. Azt hiszem, ezzel nincs is semmi baj, hiszen az élet része ez is. 

Az a fajta előadás-sorozat és koncertturné, amit végzek, valóban nem mondható klasszikusnak. Mert bár van egy kialakított koncepció, vannak témák, tudom, hogy milyen zeneszámokat szeretnék elénekelni és tudom, honnan hova szeretnék eljutni az előadás végére, azonban ez nem egyszerű koncertezés. Hiszen ha van interakció, vannak kérdések az előadás közben, akkor gyakran elindul más irányba a beszélgetés. Ezt nagyon szeretem! Ha van interakció, az azt jelenti, hogy van kapcsolódási pont és van figyelem. Ha pedig van figyelem, akkor van értelme is annak, hogy találkozhatunk egymással. 

– Melyek voltak a szolgálatnak a kiemelkedő állomásai?

– A tizenkét évvel ezelőtt indult iskolai előadás-sorozat sarkalatos és fontos pontja ennek a missziós munkának. Ugyanilyen fontos és meghatározó az is, hogy albumokat készíthetek, videóklipeket, zenésztársaimmal meghívásoknak tehetek eleget – akár egyházi, akár városi rendezvényekről van szó. Kiemelkedő volt például az első önálló album, majd az első olyan lemez, amin kizárólag saját szerzésű dalok kaptak helyet. Vannak olyan koncertek, amik szintén meghatározóak a munkámban. Rendkívül erőteljes megtapasztalás volt az is, amikor egyes szponzorok és támogatók saját maguk elhatározásából álltak oda mellém. Kis ország a mienk, még kisebb, mondhatnám szubkultúra a keresztény zenei platform, így minden téren keményen meg kell dolgozni az eredményekért. Ezért aztán, amikor sikerül lépésről lépésre úgy haladni, hogy engem nem egy tévéműsor „kreált” azzá, aki vagyok, akkor az ember nagy hálával tud minden apró sikernek is örülni. 

– A Baptista Szeretetszolgálat nagyszabású Cipősdoboz koncertjeinek szervezője, zenei rendezője is. A jótékonyság mit jelent az Ön szótárában?

– Jótékonyságnak azt tartom, hogy megértem és megtapasztalom: hogyha adok abból, ami nekem van, akkor sem leszek kevesebb, vagy kisebb. Az öt kenyér és két hal bibliai története igazán jól szemlélteti, hogy a kevés is elég lehet nagyon sokaknak. Azzal, hogy adok az időmből, a szeretetemből, a tehetségemből, a képességeimből vagy esetleg a pénzemből, azzal nekem nem lesz kevesebb. Sőt! Érdekes módon, én vagyok az, aki sokkal többet kapok. Amikor az ember önzetlenül tesz dolgokat, megy az iskolákba vagy koncertezni, akkor az érezhető a közönség részéről is. Jó szívvel igyekszem végezni a rám bízott feladatokat, szeretettel megyek mindenhova, ahova hívnak, de közben azért is csinálom ezt az egészet, mert ez nekem eszméletlenül sok örömöt okoz. 

– Három gyermek édesapja és van egy örökbefogadott kislánya is, akiről azt mondta, ő nem vér szerinti, hanem szív szerinti gyermeke. Hogyan alakítja életét az apaság és az örökbefogadás élménye ?

– Igen, három gyermekem van, a legkisebb gyerkőc, aki már nem is olyan kicsi, örökbefogadás útján került a családunkba. Apának lenni szerintem elképesztően jó dolog. Igaz, olykor borzasztóan nehéz is. Nehéz szavakkal elmondani, mekkora változás következett be bennem, amikor apa lettem. Hihetetlen boldogság! Mind a három alkalom katartikus élmény volt. Azt hiszem, az életemet abból a szempontból alakította át az apaság, hogy valóban felelős lettem másokért is. Nagyon jó volt, amikor kicsik voltak a gyerekek és gondoskodni kellett róluk gyakorlatilag mindenben. Most, amikor már nagyok, más feladatok, más küzdelmek és más örömök vannak az apaságban. 

– A család inspirálja egy-egy dal megírásában, és ha igen, hogyan?

– Természetesen van ilyen, azonban ezeket sosem szoktam a nagyvilág elé tárni, mert nagyon intimnek tartom. Az biztos, hogy a dalaim jelentős része áthallásos és éppúgy vonatkozhat az Úristennel való kapcsolatra, ahogyan egy szeretetviszonyra is. Van olyan dalom, amit a gyermekeimről írtam, van, amit a feleségemről. A család hatással van az emberre akkor is, ha nem akarja. Hogy ez milyen formában mutatkozik meg egy művész vagy szerző életében, az már más kérdés. Én nagyon gyakran úgy tárulkozom ki, hogy a sorok között mégis teljesen elrejtőzöm.

– Legújabb dala a Végtelen tánc, ami nekem sokkal átütőbb volt versként elmondva, mint dalban hallgatva. Meglepett, milyen ereje van. 

– Nagyon örülök, hogy tetszett vers formájában is! Bevallom, úgy érzem, hogy prózában olykor nagyobb a szabadság, hiszen gyakorlatilag olyan sortörésekkel és hangsúlyozással mondhatunk el verseket, ahogyan jólesik. Amikor egy-egy verset dallamokból és zenéből szőtt ruhával öltöztetek föl, valóban van, hogy új értelmet nyer a kész dal ahhoz képest, ha pusztán csak a szöveget nézem.

Két évvel ezelőtt kezdtem el megírni a Végtelen táncot. Először versnek szántam, aztán a zongoránál ülve kifolyt az ujjaimból egy kellemes hangulatú dallam, ezt gyorsan rögzítettem. Aztán dudorászni kezdtem egy dallamot, ez lett a refrén. Úgy éreztem, hogy ez egy mély és erős mű lesz, akár versként, akár dalként éri majd el végső formáját. Nem akartam elsietni, ezért bőven hagytam rá időt. A két év alatt számos változáson esett át a dal, mire azt mondhattam, hogy készen van. Ez egy mély vallomás a múzsámhoz és mély fohász is egyben. Azért szerettem volna most, ősszel megjelentetni, mert szerettem volna egy kis nyugalmat, békét hozni ebbe a nagy rohanásba, amiben a világ van. Nyakunkon az év vége, mindenki fáradt, mindenki egyre feszültebb, én pedig úgy gondoltam, talán jó lenne, ha vennénk egy nagy levegőt. A Végtelen tánc egy mély levegővétel. 

– Karácsony felé közeledünk. Van közös éneklés szenteste? Mi az, ami sosem maradhat el a repertoárból?

– Közös éneklés nem szokott lenni, azonban együtt olvassuk a Szentírás karácsonyi történetét, imádkozunk is természetesen. Elég sok zenét hallgatunk, és elég sokat éneklünk együtt akkor is, ha ennek nem adunk külön platformot. A szenteste inkább nyugodt, és csöndes-békés szokott lenni. Talán ez az én számból furcsán hangzik, hiszen meglehetősen hangos típus vagyok. Az ünnep közeledtével gyakran hallgatjuk mi is az ünnepi dalokat, de ezeket is igyekszünk minél színesebb átiratok és feldolgozások formájában tenni, hogy ne legyen nagyon egysíkú.

– Ha most írhatna egy karácsonyi képeslapot 2025 üzenetével a címzetteknek, mi lenne az a legfontosabb üzenet, amit ráírna?

– Ne utánozzatok senkit. Legyetek bátran önmagatok! Krisztus szeretete feltétel nélküli. Úgy szeret mindannyiunkat, ahogyan vagyunk, de annál sokkal jobban szeret, hogy úgy is hagyjon, ahogyan vagyunk. A változás talán nem mindig könnyű, de csodás eredményre visz!