Botz Domonkos versei

Hitem töretlen

Cipőmön már rég
elengedett a varrás,
átjár rajta január;
kabátom is vékony
és hideg, fűtetlen
szobában üres
tányérom felett hatvan
év vaksin mazsoláz.
Hitem töretlen, viszem
mi még hátra van, és
csak Isten a tudója,
mikor hagyom a
világra örökül magam.

Madár Eszter képei előtt

Narancssárgák és vörösek,
lobbannak apró szikrák,
nőnek máglyákká a vásznon,
eléjük kuporodom, ha fázom.

Amott merített papíron
meleg barna kéz, madár
piheg benne, bár csak a
világ is ilyen tiszta lenne…

Fedetlen fővel

– kalapstrófa –

Kemény a tél,
kalapom elvinné a szél, ha vóna,
de kalapom nincs, s a szél sem fú,
fedetlen fővel lépdelek a hóban.

Mint mondtam,
kalapom elvinné a szél, ha vóna,
felelhetném, hogy elhagytam
még tavaly, ott lenn az ivóban.

De nem úgy vót a’,
kalapom elvinné a szél, ha vóna,
puha filc, fészket béleltem vele,
azóta nem fázunk, sem én, sem
a cinege.

Visszanézve

Megsarcoltak az évek.
Inkább csak elvettek, mint
adtak, 's tovaléptek.
Kérhettem, ... és tán kaptam
volna békét, kegyelmet,
irgalmat és jó szót, de
nem kellett. Megmaradt a
gerinc, az egyenes hát,
és persze szakadt maradt
a cipő és a kabát....
Étel is hol jutott, hol
nem, és gyakran volt hideg
piciny, fűtetlen szobám,
homlokomon idővel,
csak szaporodott a ránc.
Úgy múltak, tűntek el az
évek, mint „rendszerető”
gazda portájáról a    
levert kis fecskefészkek.

Botz Domonkos költészetét itt mutatjuk be