Brenner János áldozata

Számomra az advent 2017-ben november 11-én kezdődött. Akkor szereztem tudomást róla, hogy Ferenc pápa döntése nyomán Brenner Jánost rövidesen a boldogok sorában ünnepelhetjük. Brenner János a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve halt meg 1957. december 15-én – olvashattuk a Vatikáni Sajtószolgálat közleményében.

A magyar szentek és boldogok seregének gyarapodása bizonyára örömet okoz minden magyar szívének, még azoknak is, akik hitük, vallásuk szerint ennek inkább csak a protokolláris értékét látják. Ám a hívő kereszténynek ez igazi lelki élményt, gazdagodást hozhat. Számomra is, és mindazok számára, akik Brenner Jánost régóta tiszteltük, akiket vértanú sorsa mélyen megérintett, ő már azon a karácsonyon is ott állhatott a Megváltó jászolánál, mintegy ő maga is újjászületve azon az ünnepen. Most, évek múltán, amikor világszerte meg kellett tapasztalnunk a terror és gyűlölet újabb hullámait, az obszcenitást fröcskölő prájdokat és a magányos gyilkolás mellett a nagyüzemi háborúkat, öröm tapasztalni, hogy Brenner János szelíd mosolya országszerte egyre több helyen sugározza ránk: a szenvedés és a halál után is van feltámadás!

Ki volt Brenner János?

Ma már könnyű erre a kérdésre választ kapni, hiszen az interneten derűs arcképét és részletes életrajzát könnyen előhívhatjuk. Ez a név azonban évtizedeken keresztül egy iszonyú, véres rejtélyt takart, amiről azon kevesek is csak suttogva mertek beszélni, akik egyáltalán hallottak róla. Én húsz évig működtem Vas megyében, s 33 éven át voltam szombathelyi lakos. Brenner János szolgálati helyén, Szentgotthárdon és a hozzá csatolt Rábakethelyen számtalanszor megfordultam, a gotthárdi tanácselnökkel barátságos viszonyban voltam, de Brenner János nevét soha senkitől sem hallottam, egészen a 90-es évekig. Pedig volt az ő sorsának egy előképe is, akinek elsuttogott története engem már a 80-as években mélyen megdöbbentett.

Mielőtt tehát Brenner Jánost megismernénk, lássuk ezt az előképet! Szentgotthárd és a hozzánőtt Rábakethely (ez a név az egykori keddi vásárnapra utal) a Rába déli partján, hosszan nyújtózik az osztrák határtól kelet felé. A folyó széles völgyében éppen szemben, a túlparton fekszik Rönök, aminek ősi, az Árpád-korban gyökerező Szent Imre-temploma fent az északi dombok gerincén, közvetlenül az osztrák határon, kicsiny tisztáson áll. Szemben vele volt a paplak, északi falától tíz lépésre pedig – akkor még kerítés nélkül – az államhatár. Annak túloldalán az erdő már Ausztria. Inzenhof – Borosgödör. Ez a vidék, az osztrák és jugoszláv határ térsége 1945 után szigorúan őrzött határsáv volt. Egészen a rendszerváltozásig csak engedéllyel volt látogatható. Különösen szigorú volt azonban a zárlat az 50-60-as években. Magam is találkoztam olyan határőrtisztekkel, akik büszkén mesélték, miként vadásztak a határsértőkre annak idején. Ez a vallásüldözéssel súlyosbított szigor kényszerítette a Szent Imre-templom plébánosát, az idős Kőmíves Jánost is menekülésre. 1951. december 9-én valaki megsúgta neki, hogy másnap hajnalban jönnek érte. (Így várta a Hatalom a karácsonyt...) János atya tehát este fél 7-kor szobájában alibiként égő lámpát hagyott, és észrevétlen átlépte a kert végében húzódó országhatárt: megszökött a letartóztatás elől.

A templom ezután gazdátlan maradt, és idővel ott, a béketábor határán – sokszorosan meggyalázva, összerondítva – erdőtől benőtt romhalmazzá lett. (Mindig megdöbbentő az a düh és obszcenitás, ahogy emberi lények mocskolják néha a szakralitásnak még a kőbe faragott nyomait is. A templom újjáépítésére – osztrák kezdeményezésre – 1990 és 1992 között került sor.)

Brenner János ismerte Kőmíves János történetét. Ő fiatal ember volt, 1931-ben született Szombathelyen. Nagyapja Brenner Tóbiás, Szombathely egykori, legendás polgármestere, akinek nevét ma már egy körút őrzi a városban. Jánosék hárman voltak fiútestvérek, mindháromból pap lett. János 1948-ban lépett be novíciusnak a ciszterciek zirci rendházába, alig pár nappal a szerzetesrendek feloszlatása előtt. Hányatott, sőt vészterhes tanulmányi évek után, miközben szerzetesi fogadalmát konspirációs körülmények között még diáktársai és tanárai előtt is titkolnia kellett, 1955-ben szentelte pappá Szombathelyen Kovács Sándor püspök. Újmisés jelmondata ez volt: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Szolgálatát Szentgotthárd szomszédságában, a szintén középkori eredetű rábakethelyi templom káplánjaként kezdte meg Kozma Ferenc plébános védőszárnyai alatt.

A Dunántúlnak ez a délnyugati zuga – Göcsej, Őrség, Vendvidék – kissé hűvös, csapadékos, de bájos erdős-dombos vidék. Hajdina, gomba, tökmagolaj. Tehenek és őzek, háziszárnyasok és madarak. Brenner János is ízig-vérig vasi ember volt, önkéntelen örömmel szerette a természetet, a kultúrát, a művészeteket. S mindenekelőtt az embereket! Ifjú káplánként is szinte lubickolt az életben. Különös öröme tellett abban, hogy plébánosával még franciául is beszélgethetett. A visszaemlékezések egybecsengve tanúsítják, nagyon tisztelte, segítette, testükben-lelkükben gondozta híveit. Hűséggel ciszterci indulásához, különösen a fiatalokkal foglalkozott nagy figyelemmel és szeretettel.

A plébániához négy filia tartozott: Máriaújfalu és Magyarlak a Rába-parton két-három kilométer. Zsida az erdőn át csak egy jó futamodás. Farkasfa viszont hegyen át, erdők között több mint nyolc kilométer. A falvak vend és magyar népe nem zárt falvakban, hanem nagyrészt az erdők, mezők között szétszórt „szereken”, magában álló tanyaházakban élt. A fiatal, sportos pap kismotorjával lelkesen járta a vidéket, s a természetben is, a vendvidék egyszerű népében is Isten arcát látta tükröződni. Éppen ezért a hittel teli lelkesedésért, az ifjúság szeretetéért került a levert forradalom után a bosszúálló hatalom célkeresztjébe, akárcsak a regnumosok. Az Állami Egyházügyi Hivatal nem csak Brenner eredményeit, de őt magát is össze akarta törni. Prazsák Mihály, az ÁEH megyei megbízottja felszólította a püspököt, helyezze máshová, ahol jobban szemmel tudják tartani. Brenner atya azonban, bár tisztában volt a veszéllyel, elöljárójának azt mondta: „Nem félek, inkább maradni szeretnék.” Lelki naplójába pedig ezt jegyezte fel: „Uram, Te tudod, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” A püspök végül úgy döntött, maradjon Rábakethelyen. Az egyházügyi megbízott ezt azzal nyugtázta: „Akkor lássák a következményeket!”

Nem sokkal ezután, egy őszi estén Farkasfáról hazafelé, az erdei úton ismeretlenek fahasábokat hajigáltak motorja elé. Ő ügyesen elkerülte az ütközést, és otthon erről csak annyit mondott: „Nem volt szerencséjük” – és nevetett.

Ismét közeledett a karácsony. Akkor történt a tragédia, 1957. december 14-én éjjel.

Szentgotthárdon a tanácstagok és községi vezetők részére baráti összejövetelt rendeztek aznap, a rendőrségen pedig évzáró bál volt. Nagy volt hát a nyüzsgés a kisvárosban. A kethelyi plébános ugyanakkor Farkasfára ment gyóntatni, másnap misézni, így az éjszakát is ott töltötte egy családnál. A rábakethelyi temető környékén ugyanakkor a sírásó a szürkületben egy bőrkabátos csoportot látott.

Mi történt ezen az éjszakán a Zsidára vezető erdei úton, pontosan soha nem derült ki. Annyi tudható, hogy éjfél körül a plébániára egy fiatalember zörgetett be, Kóczán Tibor, aki korábban rendszeresen ministrált, és kérte a fiatal káplánt, vinné el beteg apjához a szentségeket. Brenner János karinget öltött, magához vette az Oltáriszentséget, s kötelességszerűen ment a fiatalemberrel. Még akkor sem fogott gyanút, mikor az házuk közelében azzal állt elő, hogy nem is az apja beteg, hanem Zsidán lakó nagybátyja. Irányt váltva tehát az erdőn át mentek tovább. Ott egyszer csak néhány ismeretlen megtámadta János atyát. Kísérője eltűnt, ő pedig elfutott. De utolérték, a megadott háznál pedig még többen várták, s nem volt többé menekülés. Erős alkatú, sportos fiatalember volt, keményen ellenállt. Testével és minden erejével védte magát és az Oltáriszentséget. Támadói azonban lefogták, leütötték, és a boncolás adatai szerint legalább két késsel huszonnégy sebet, szúrást és metszést ejtettek rajta. Még a torkát is megtiporták. Józan ésszel felfoghatatlan az az indulat és kegyetlenség, ahogy a fiatal papot mint vértől ittasult, gonosz sihederek egy védtelen állatot, meggyalázták és megölték. Testét így találták meg másnap, megszaggatott, mocskos karingében, vérébe fagyva. Valószínű, hogy halálát mégsem a késszúrások okozták, hanem a keresztülvágott torkában felgyülemlett vértől fulladt meg.

„Brenner János a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve halt meg” – írja a közlemény. Igen, Brenner János papi kötelességének teljesítése közben, előre megfontolt, gyilkos erőszak áldozata lett. Ő, aki már ismerte és meg is tapasztalta a veszélyt, erejéhez képest még reménytelenül is védekezett. Így hozta meg hite és hivatása áldozatát.
A nyomozást a helyi rendőrség kezdte, de szinte azonnal átvette a megyei nyomozóhatóság. Az eljárás azonban nagyon hiányos és ellentmondásos eredményekre jutott. Az összetiport helyszínen értékelhető nyomot alig tudtak rögzíteni. A dokumentumok egy női cipő saroklenyomatát is megemlítik, de nem tisztázzák. Egy zsinóros kalap, az összetört zseblámpa, egy leszakadt gomb, néhány hajszál... Mind a dulakodásról tanúskodik, de a nyomozás egyik nyomot sem tisztázta. Tán mert nem illettek a magányos gyilkos teóriába.

Kahler Frigyes jeles jogtörténész vaskos kötetben írta le és elemezte a vizsgálat és a perek fellelhető részleteit. (Kahler: Egy papgyilkosság a jogtörténész szemével, 2005. „Brenner János Emlékhely” Alapítvány) Összefüggő képet azonban ő sem tudott kialakítani. Még a plébános is gyanúba került, ám Brenner János halála és a rákövetkező nyomozás körülményei világossá tették, hogy a gyilkosság része volt az egyház és a hívők megfélemlítésére rendezett akcióknak. A vizsgálat mindvégig a magányos merénylő koncepcióját és a köztörvényes motívumot követte, egészen képtelen hajtűkanyarokat írva le. Pedig a vallomások inkább egy hajtóvadászatot sejtetnek.

A helybéliek is kezdettől politikai ügyről suttogtak. (A forradalom után – a Rákosi-korszak egyházüldözésének folytatásaként – legalább hét papot gyilkoltak meg az országban gyanús körülmények között. A kommunista állam azt is üzente a vallásos embereknek és az egész magyarságnak: ismét olyan erősek vagyunk, hogy bármit büntetlenül megtehetünk!) Brenner János megöléséért ugyan két embert is halálra ítéltek (előbb 1958-ban Tóka Ferencet, majd 1965-ben Kóczán Tibort), de a Legfelsőbb Bíróság a bizonyítás hiányosságai miatt végül mindkettőjüket felmentette. Az utolsó perre 1964-ben (!) került sor. Kahler feltevése szerint a hatalom az „Ostpolitik” alátámasztásaként kívánta bizonyítani, hogy Magyarországon egy pap meggyilkolása nem maradhat büntetlenül. Később a két megvádolt ember egyike nyomtalanul eltűnt, a másik pedig még a kétezres években sem volt hajlandó nyilatkozni. A valódi gyilkosok személyére sohasem derült fény.

A nyomozás során a helyiek közül sokakat megfélemlítettek és elhallgattattak. Kóczán Tibor édesanyját, aki felelősségre vonta fiát, és a faluban is beszélt erről, egy határőr a kukoricaföldön „véletlenül” lelőtte. Idővel annyi mégis kiderült, hogy Kóczánt a város egyik párttitkára kérte meg, csalja el a papot a plébániáról. Ő aztán pontosan tudta, miért!
A vizsgálat során, keresve a gyilkosság okát, az áldozat ellen is több vádat felhoztak (féltékenység, embercsempészet), de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. Végül valaki meg is jegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Brenner János nevét ezután évtizedekig szinte ki sem lehetett ejteni. Fényképét az Állami Egyházügyi Hivatal még a győri papi szeminárium folyosójáról is leszedette. Papok megverésénél és vallatásánál azonban később is el-elhangzott a fenyegetés: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”

Az egyházmegye azonban megőrizte emlékét. Születésének 50. évfordulóján, 1981-ben a szombathelyi ferencesek Szent Erzsébet-templomának gyóntatókápolnájában őt ábrázoló üvegablakot helyeztek el. Az úton pedig, ahol megölték, a rendszerváltás után emlékkápolnát építettek: a Jó Pásztor-kápolnát, amelyet 1996. augusztus 25-én Konkoly István megyéspüspök szentelt fel. A harangon János atya jelmondata olvasható. 1999-ben megindították a hivatalos szentté avatási eljárást is. Attól kezdve az egyházmegye templomaiban minden misén könyörögtek Brenner János szentté avatásáért. 2006. december 16-án Veres András szombathelyi püspök ünnepi szentmisével Brenner János-emlékévet nyitott meg. Az ünnepségre Kisléghi Nagy Ádám készítette el Brenner János portréját. 2007-ben Pécsett, ahol középiskoláit kezdte, a ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumban szobrot állítottak emlékének, de életéről írtak már könyvet, készült róla zenés színpadi mű, DVD-film, legújabban pedig televíziós játékfilm is.

2008. július 31-én a kanonizáció első, egyházmegyei vizsgálati szakasza véget ért, és az eljárás Rómában folytatódott. 2017. november 8-án Ferenc pápa jóváhagyta Brenner János oltárra emelését. A boldoggá avatásra 2018. május 1-jén került sor.

Brenner János tehát ma már ott áll a mennyei jászol mellett, hogy – Szent Ignác imájával szólva – szentjeivel dicsérhesse a Szűztől születő, majd kereszthalála után értünk feltámadó Urat örökkön örökké. És ott áll az üres sírbolt előtt, látja a lepleket, de már nemcsak hisz – ő már megbizonyosodott!

Azon a reggelen, ami – ő még nem tudta – élete utolsó reggele lett, mikor a konyhába lépett, az ébredés és a hajnali fény boldogságával így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot!”

Nem tudjuk, milyen volt az a reggel. December volt, lehetett borús vagy havas és napfényben fürdő, fagytól ragyogó – mindegy. János atyának örömtől és a világ szépségétől, az emberek szeretetétől repesett a szíve. Csordultig volt az adventi várakozással. Estére kelve pedig az Eucharisztiát ölelve meglátta az örökkévalóságot.

Virrasszatok! – mondta a Mester. Őt, íme, teljes készenlétben találta az Úr. Feláldozta magát, érettünk is. A Feltámadásért!