Búcsú

„Mi mindig búcsúzunk”, mert valakitől vagy valamitől mindig elválunk. Minden búcsúzásban van néhány csipetnyi szomorúság, úgy tűnik, hogy a búcsúzás és a búsulás egy tőről fakad. Azonban a végső búcsúnál nincs szomorúbb és fájdalmasabb.

Ősz van, melynek minden mozzanata a búcsúzásra emlékeztet bennünket. „A fán a levelek lassan lengenek”, aranysárga ruhába öltöznek, s aztán mélyrepülésbe kezdenek. Előtte még búcsút vesznek az ágaiktól és egymástól, aztán jöhet a szárnyaló zuhanás, a halálba hanyatlás. Mert ez is elmúlás, csak náluk a gyász színe nem fekete, hanem arany, így gyászol az aranyló avar.

„Makacs elmúlás tolja a világot / maga előtt, mint bányász a szenet” (József A.). Ez ellen nem tehetünk semmit, csupán annyit, amennyit az őszi fák, díszbe öltöztetett szívvel veszünk búcsút egymástól és a világtól. Ősz van, de nem most érkezett, már régen belopózott hozzánk. Már jóval előbb megjelent közöttünk, csak nem vettük észre, mert még „tízezer ágra” sütött a nap. Beszökött kicsi városunkba, miként Ady Párizsába: nesztelenül végigsuhant az utcákon, tereken, a Duna parton. Csupán néhány zizegő, lehulló, sárguló levél árulkodott arról, hogy Dunaföldvárra is beszökött az ősz, s aztán kacagva továbbszaladt.

Mit üzenhet nekünk ez a változás, az ősszel való találkozás? Mindenekelőtt azt, hogy mérhetetlenül gazdagok vagyunk mi, emberek. Azonban gazdagságunk nem csak addig tart, ameddig az ifjúságunk vagy a fiatalságunk, hanem azután is, mondhatni mindhalálig. (Manapság a fiatalság bálványozását, az idősek háttérbe szorítását éljük.) Nos, az őszi táj aranysárga színei, lassan lengve lehulló levelei az idősödő ember reménységei lehetnek. Ám az igazi gazdagságot nem a szemet gyönyörködtető szépség, hanem a szorgos szüret jelentheti számunkra. Az ízletes, édes fürtök, melyek szemnek és szájnak egyaránt kívánatosak, borrá nemesülve a napfény és az anyaföld jó ízét kínálják nekünk.

Az idősödő ember is szorgosan szüretelhet. Begyűjtheti emlékeit, tapasztalatait, tudását, bölcsességét, és mindezeket megoszthatja másokkal, vagyis szétszórhatja kincseit, mert az igazi gazdagság nem a gazdagság szeretete, hanem a szeretet gazdagsága. Aki a kincseihez görcsösen ragaszkodik, miként a gazdag ifjú a Bibliában, az előbb-utóbb elszigetelődik, Istentől, embertől messze vetődik. „Add el, amid van, oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben, és úgy kövess engem” – biztatja Jézus az ifjút, s általa minket (Mk 10,21). Ne ragaszkodj a gazdagságodhoz, mert az úgysem a tied, üzeni ezzel a Názáreti.

A nyár az ősznek, az ősz a télnek adja, osztja szét a kincseit. Hiába is próbálnák megtartani azokat, a természeti törvények felülírnak minden fösvénységet, fukarságot. „Szórd szét kincseidet – a gazdagság legyél te magad” – bátorít bennünket Weöres Sándor. Az idősödő, „őszbe csavarodó” ember létének értelme és öröme az lehet, ha a testi-lelki gazdagságát megosztja másokkal, ha szétosztja magát, miként Jézus az úrvacsorában. Búcsúzunk, mert beszökött hozzánk és immár itt is marad velünk az ősz, hogy megmutassa nekünk, hogyan lehet szétszórni kincseinket.

Ősz van, a búcsúzás ideje. Én is búcsúzom harminchárom évi szolgálat után „letészem a lantot”(Arany J.), mert megvan az ideje a beszédnek és megvan az ideje a hallgatásnak. Remélem, hogy ez a búcsú nem a végső, mert amikor valami véget ér, akkor mindig elkezdődik valami új. Ez életünkre és halálunkra nézve is igaz, mert az út végén Valaki vár ránk „nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban” (József A.), hogy örökre magához öleljen.

Beszéded, hol keserű volt, hol meg édes,
Úr voltál és Szolga, szenvedni is képes
Csillagod Betlehembe vezetett engem
Utam lettél végül, melyen hozzád mentem.

Simon István
lelkész