Budai Kulcsár János versei

Látomás

Hull a gesztenye,
csípős vesszejével
erre jár az ősz.
Futnék,
de a hold
egy tócsa tükörén
eltapos.
Árnyék vagyok.

Hólepte utcák…

Hólepte utcák és háztetők.
A szürke égbolt alatt
álmot vajúdik a föld.
A templomban
Bach muzsikát
zeng az orgona,
Isten lelkét sugározza
Krisztus homloka.

Nincs nyugodalmam

Mindenható Isten, hallgassál meg engem!
Bűnök zuhantak rám, vállaim nem bírják,
akár öreg térdek a nagy, teli zsákot.
Ne hagyd, hogy elessek, ne hagyd, hogy elvesszek!
Sok-sok verésedtől megfáradt a lelkem,
ne tégy ily nagy terhet nyomorult szívemre.
Gonosz erők fognak, mézzel kenegetnek:
tőled csalogatnak, hogy s e h o l b a essem…
Hiábavalóság lótásom-futásom,
nincsen nyugodalmam, nincs vigasztalásom.
Hozzád esedezve, könyörögve kérlek,
ültesd el szívemben megtartó Igédet.

Teremtő

Ébren is álmodva,
álmodva is ébren:
határtalanságban,
mindenség vizében.

Atomok izzása,
lángörvények mélye,
örökkévalóság,
ős-titok edénye.

Csillagtól csillagig,
lelkek ezüst-húrja,
a mindent látó szem
végtelen azúrja.

Semmiben a mélység,
mélységben a semmi.
Ábrák erdejében
egy cél felé menni.

Időt, teret élek
minden pillanatban,
bennem a Teremtő
munkál szakadatlan.

Ősködök titkában
a valót meglátni,
semmi sem űz jobban
önmagam kitárni.

Lángűrben keringve
elérem világom,
ha a mindenségnek
lényemet kitárom.