JEL újság

Budapest ostroma újabb nézőpontból

Csatári Bence2024.08.05

„Kötetünk a dokumentumokból kirajzolódó eseményeket és tényeket mutatja be még akkor is, ha ez nem illeszthető be a mai értelmezési keretek közé. Ez a fő mondanivalója a műnek, hogy gondolkozzunk el másik nézőpontból is az eseményeken, árnyaljuk a kialakult képet” – teszi közzé krédóját a Budapest ostroma – svéd diplomaták, terror, kitörés című kötet három szerzője, Mihályi Balázs, Rohánszky Mihály és Tulok Péter. A sokszor, sokféleképpen feldolgozott, valóban minden képzeletet felülmúlóan tragikus 1944–1945-ös történéseket ezúttal újabb megvilágításba helyezi a hét tanulmányból és öt forrásközlésből álló kötet.

A kötet Üldözők és üldözöttek című fejezete új narratívába helyezi a nyilas rémuralom alatt történteket, amennyiben kiderül belőle, hogy a szörnyűségek elkövetői mellett még a szélsőjobboldali diktatúrát kiszolgáló személyek között is akadtak humánusok, akik megmentették számos üldözött életét. Erre jó példa a Szabó Borbála és barátnője, bizonyos Magda esete, akiknek meglehetősen hiányos igazolványaik miatt 1944. december 28-án kellett volna a házukban lezajlott razzia következtében egy ötfős (!) nyilas kísérőosztag társaságában a városparancsnokságra menniük. Az aránytalanul nagy készültségben lévő nyilasok azonban rácáfoltak rossz hírnevükre, mert a kíséret során az egyikük hangosan megkérdezte a többieket, hogy nem kellene-e ezt a két hölgyet inkább elengedni, mire kisvártatva az ötből hárman leszakadtak a csapattól, majd rövidesen már csak egy, ráadásul karszalag nélküli katona maradt velük, aki nem kis csodálkozásukra megkérdezte tőlük, hogy van-e olyan hely, ahol el tudnak rejtőzni, mert ha nincs, akkor ő szívesen segít nekik. A két nő – talán érthető okokból – visszautasította az ajánlatot, de így is megszabadultak a számonkéréstől és a szinte bizonyos retorziótól, ami akár a halál is lehetett volna. Másik alkalommal 1945. január 14-én egy budapesti bérház óvóhelyén találtak egy férfinél annak keresztségét igazoló hamis iratot, és amikor megkérdezte a nyilas katona, hogy mennyibe kerültek ezek az iratok, akkor a feleség nem félve a következményektől, mosolyogva mondta, hogy „sokba”. A várható incidens elmaradt, az igazoltató szintén elnevette magát, majd továbbállt, annyiban hagyta az ügyet. 

Ugyancsak 1945 januárjában történt, hogy a Zichy Jenő utca 1. szám alatt működő ideiglenes kórházat szállta meg Hidasi, Budapest rendészeti biztosa, akinek parancsba adták, hogy ha megtalálja azt a 400 zsidó embert, akik miatt neki oda kellett mennie, azonnal koncolja fel őket. Amikor azonban a biztos azt tapasztalta, hogy itt egy rendkívül jól szervezett kórház működik, felhagyott a razziával, megdicsérte a munkaszervezésüket, és arról is biztosította őket, hogy ők az eljövendő új magyar államban nem részesülnek majd üldöztetésben. Az ottani helyi zsidó orvosoknak csak úgy kerekedett a szemük a rögtönzött, dicsérő szavakkal nem fukarkodó szónoklattól, amelyben még az is szerepelt, hogy „ha minden zsidó ilyen hősiességgel, önzetlen önfeláldozással tudna dolgozni, mint azt Önök tették, akkor Magyarországon nem lenne zsidó kérdés”. Bizonyosan levon valamit ennek a rendészeti biztosnak az érdemeiből az, hogy ekkor már mindenki tudta: napokon belül elfoglalják a szovjet csapatok a magyar fővárost, az pedig különösen érdekes és a politikai helyzet teljes félreértelmezéséről tesz tanúbizonyságot, hogy arról biztosította a jelenlévőket, hogy az 1945-ben alapítandó „új hungarista államban” nem fognak zsidónak számítani. 

A terézvárosi Jókai utca 1. szám alatti házról kiderül a kötetben, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem volt védett ház, hanem csillagosnak minősült, így a nyilas razziák is érzékenyebben érték az itt élőket, akiknek a zöme hamis papírokkal tudta csak magát igazolni a hatóságok képviselői előtt. Közülük volt, aki filmbe illő jelenettel mentette meg magát és kedvesét, amikor egy lepedőt magukra kötve tartották magukat a negyedik emeleten a lichthofban az 1945. január 7-i rajtaütés során egészen addig, amíg el nem vonultak a nyilasok (sokan mások is sikeresen bujdokoltak el az itt lakók közül). Mindemellett az is új megvilágításba kerül, hogy miért vitték el a ház gondnokát, Turi Lajost, illetve a kötet arra is rámutat, hogy ezen a razzián bizony embertelen jelenetek is lejátszódtak, például egy ágyhoz kötött beteg embert ott a helyszínen agyonlőttek, és a ház udvarán egy kislányt kapott el egy sorozatlövés, de ő szerencsésen túlélte ezt a drámai pillanatot. A január 7-i nyilas rohamnak végül az lett a vége, hogy a házban lévő zsidó lakosokat mind elhurcolták, a férfiakat a Dunába lőtték, míg a nőket és a gyermekeket az úgynevezett nagy gettóba vitték.

A könyv – amelynek címe tágabban értelmezendő, hiszen nemcsak hadtörténeti vonatkozások szerepelnek benne – szerzőinek erénye többek között az, hogy dilemmákat vetnek fel, és nem akarnak az abszolút igazságokat kijelentő, mindent mindenkinél jobban tudó történetírók szerepében tetszelegni. Így elemzik a XII. kerületi Maros utcai és Városmajor utcai nyilas tömeggyilkosságok jól dokumentált, az adatok tekintetében mégis igencsak sokszínű történetírói eredményeket, és hozzáteszik a magukét, árnyalják az összképet. Ennek során a tizenhárom nyilas elkövető megemlítésén és az ehhez kapcsolódó nyomozás körülményeinek felvázolásán túlmenően azonban az áldozatok személyazonosságának százszázalékos beazonosítása nehézségekbe ütközik, ahogy a teljességgel pontos számadatok megállapítására is objektív okok miatt egyre kevesebb a remény. Érdemes azonban két momentumot kiragadni ezeknek a szörnyűséges rémtetteknek az emberi hátteréről. 

A kötetből is megtudható, hogy 1945 áprilisában történtek exhumálások a halottak személyazonosságának megállapítása céljából (de még az sem tisztázott a mai napig sem, hogy pontosan három vagy több alkalommal történt meg mindez), amely együtt járt a nyilas tömeggyilkosok és a túlélők szembesítésével. Vajon milyen érzés lehetett újra látni a tragédiánál jelen lévő szemtanúként azt a gyilkost, aki néhány hónappal korábban valakinek az édesanyját, édesapját, testvérét, házastársát vagy gyermekeit ölte meg, netán őrá is rálőtt, csak nem találta el, vagy csak megsebesítette? Mit gondolhatott erről a gonosztevőről az, akit csak az isteni csoda mentett meg a haláltól és most szemben állt vele az, aki majdnem kioltotta az életét? Soha nem tudjuk meg, mert – hála Istennek – nem voltunk ilyen helyzetben. 

Ahogy az is érdekes kérdés, hogy amikor a páciensek manapság a Maros utcai rendelőintézetbe mennek vizsgálatra, eszükbe jut-e, hogy nem egészen nyolc évtizeddel ezelőtt ezek között a falak között milyen gaztettek mentek végbe, amire egyébként emléktábla is felhívja az orvosra várakozók figyelmét. A Városmajor földje a szerzők szerint a mai napig magába foglalhatja néhány akkor lemészárolt áldozat földi maradványait.
A kötetben rögzítik azt a tényt is, hogy a korábban üldözött zsidóság a szovjet megszállás után sem mentesült a közmunkák alól, és azt is tudjuk, hogy számosan voltak olyanok, akik valamelyik koncentrációs táborból hazatérve nem sokára már a szovjetunióbeli Gulagon találták magukat. 

A tanulmányok között szerepel a civilek elleni szovjet atrocitások sora is, amely mögött úgyszintén emberi sorsok, tragédiák sora húzódik. Egy érdekes grafikon ezzel összefüggésben pedig azt tárgyalja, hogyan alakult a civil áldozatok korfája. Döbbenetes, hogy még kilenc év alatti kislányok és nyolcvan év fölötti idős hölgyek is szerepelnek az összesítésben. Az ostrom utáni hetek politikai rendőrségének megszervezéséről is ír a könyv, rámutatva, hogy már az ostrom alatt működésbe lépett ez a szervezet, és kezdetben Péter Gábor kizárólag kommunistákból szerette volna megszervezni. Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy ebben a körben nem található elegendő ember erre a célra. 

Kifejezetten érdekes vállalkozás a szovjethadifogoly-kartonok elemzése, melynek során elmerülhetünk a hadsereg létszámadatainak különböző számtengerében, például abban, hogy valójában hányan is vettek részt a nagy budapesti kitörésben. Ehhez fűződik a kötet legnagyobb terjedelmű forrásközlése, amely ez utóbbi eseményt tárgyalja a szovjet jelentések alapján több tévhitet is cáfolva.

A történelemben legtöbbször – talán soha – nincs fekete vagy fehér állítás, tény, szituáció és megítélés sem, minden esetnek, eseménynek és politikai tényezőnek van legalább két, de még inkább több olvasata, hovatovább fonákja. A Budapest ostroma 2022-es kiadvány új megközelítésbe helyezi a legtöbbször tragédiába torkolló történéseket, új felvetéseket állít az érdeklődés középpontjába, s ettől olyan izgalmas olvasmány. Ha az eddig szokásos sztereotípiákat legalább részben félre tudjuk tenni a kötet elolvasása után, már nem dolgoztak hiába a szerzők.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!