„…és mostantól fogva többé ne vétkezz!...”
                                                                     (János, 8. 11.)

Vajon mi lett azzal az asszonnyal?
Az irgalom után.
Jézus után.
Vétkezett-e többet?
S mi maradt benne a földre író Mesterből?
Volt- e férje, családja?
És élt-e tovább a mózesi törvény?
És élt-e tovább az a régi önkény?
És mi lett a kődobálókkal? 
Öltek-e még?
Vagy rádöbbentek arra, amit hallottak?
S nem követték őket újabb halottak?
Csak egy biztos: a Mester a keresztfán…

Kilencven év

Szabóné Miklós Eszternek

Át majd’ egy évszázadon.
Át a történelem útvesztőin.
Gyermekkori betűvetéseken,
háborús meneküléseken.
Át a tanítóvá válás édes reményén.
A tanítványok sorsán,
át a hivatás rejtelmein.
A gyermekszülés csodáján,
a kislány ígéretes mosolyán.
Aztán az özvegylét gyötrelmein.
A sors hegynek ütközésén.
Már-már a vég leheletén.

S aztán a talpra álláson.
Hiszen az ember ilyen.
Egészen a megtartó hit sugallatán
a lélek fújó szelein át,
S aztán a versek gyógyító erején,
az „adni a legjobb” mámorában.
Ó, a szárnyaló szavalat könnyes magasán.
A vers maga az Élet, maga a Sors.
És Isten látja ezt.
Amikor az Ember átfut
a kilencvenen, a századik felé.

A gólkirály

Ködös reggel, velem szemben
a hajdani gólkirály.
A panelből az orvosi rendelő felé.
Hallom, hogy betegeskedik.
Régen ezrek tomboltak góljainak.
Akkor valóra váltak álmai.
És nincsenek milliárdjai.