Családi levelek Esterházy Jánosról

Mycielskiné Esterházy Mária férjével, Franciszek Mycielskivel s négy gyermekével 1944 szeptemberében menekült Újlakra a németek, majd az oroszok által elpusztított lengyelországi otthonából. Mivel nem volt hová visszatérniük, Mária gyermekeivel együtt a második világháború befejezése után is Csehszlovákiában maradt. Így tanúja volt fivére letartóztatásának és elhurcolásának. Esterházy János Szovjetunióból való visszatérése után ő volt az egyetlen, aki gondját viselhette, illetve közbenjárt kiszabadulása érdekében, mivel édesanyjának, Elzbieta Tarnowskának és testvérének, Esterházy Lujzának az üldözések elől sikerült Franciaországba emigrálnia. Máriának és gyermekeinek a lengyel állampolgárság adott viszonylagos védelmet.

Miközben Mária, Gottwald államelnöknél és minden más, általa elérhető állami hatóságnál testvére kivégzésének felfüggesztéséért és szabadlábra helyezéséért „kilincselt”, naplójába röviden feljegyezte a fivére kiszabadítása érdekében folytatott küzdelme részleteit. E feljegyzéseknek, illetve Franciaországba írt leveleinek köszönhetően viszonylag részletes információkkal rendelkezünk Esterházy János szenvedéstörténetéről és rendületlen istenhitéről. Mária fivére ügyében végzett elszánt Canossa-járása szinte semmilyen eredményre nem vezetett. Ennek oka az a kommunista rendszer urai által szított elvakult Esterházy-ellenes gyűlölet volt, amely veszélyessé tett minden, e névhez kapcsolódó aktivitást, beleértve a közelebbi ismeretség felvállalását is.

Esterházy Mária naplójának a Kegyelem életfogytig című kötetben (METEM, Budapest, 2017) való megjelentetése után a család újabb leveleket fedezett fel Elzbieta Tarnowska grófnő franciaországi hagyatékában. Az alábbiakban, a család jóvoltából ezekből válogatva teszünk közzé néhány olyan részletet, amelyek Esterházy Jánosnak az Eucharisztiában jelenlévő Krisztushoz való élő viszonyáról tanúskodnak.

Újlak, 1949. V. 6.

Jánost áthozták ide [Pozsonyba] a múlt héten, Istennek és jó embereknek hála, kegyelmet kapott. Így hát ül és várja a perújítást. (...) Véletlenül értesítette valaki Valéria férjét [Prisender Emilt] a visszatéréséről múlt szombat éjjel, aki ezután mozgósította a hittársait [a zsidókat] és kezdődtek a csodák. (...) Két nap alatt el kellett intézni, hogy kegyelmet kapjon. Franek este fél nyolckor jött, kilenc tízkor már Emiléknél voltunk, tizenegykor a prágai vonaton, ahová reggel hatkor érkeztünk meg. Bementünk a templomba, és még ez a kétkedő is engedelmesen követett és úgy imádkozott, hogy szinte  nyöszörgött. Nyolckor voltunk az ismerős miniszternél, a 82-éves [Vavro] Srobarnál. Meghallgatta Emilt és csak annyit mondott: „Igazán?” és elment. Délután ötkor telefon a minisztertől. „Elintézve, mondja meg, kérem, annak a hölgynek (nekem), hogy már örülhet.” Tudjátok, mit jelentett ez? Délután ötig olyan feszültséget éreztem, amit soha életemben nem tapasztaltam, a hit és a bizalom aktusa volt ez 19 órán át, szó nélkül, szinte már gondolatok nélkül. Csak most értem igazán, hogy a hit valóban hegyeket mozgathat. És megértettem az imádság hatalmát. Most a legfontosabb a kezelése és a perújítás, ami biztosan sikerül. Fizikai állapota nem jó. 53 kg és a tüdeje nagyon rossz állapotban van. Beszéltem a börtönorvossal, aki csak felszínesen vizsgálta meg, kavernát talált a jobb tüdejében, és azt mondja, alultáplált. (…) Én, sajnos, nem találkoztam vele, csak a Nagyi rózsafüzérét küldtem be, amit odaadtak neki. Az imádságos könyvet, amit kért, elküldöm neki. (…) Erősen hiszem, hogy nem azért szabadította ki onnan [a gulagból] az Úristen, hogy itt valami baja legyen.

Újlak, 1949. V. 13.

A betegszobában van, ami átmenet a börtön és a börtönkórház között. Talán valamivel jobban néz ki. Érdeklődtem, milyen az élelemellátás, és úgy gondolom, többé-kevésbé olyan, mint itthon és elegendő mennyiségben. János rettenetesen örül, hogy foglalkozunk vele, és mindennel meg van elégedve. Ez nagyszerű. A cipőt megkapta, a rózsafüzért és az imakönyvet is. Minden vasárnap Szentmise. Mit kívánhatna még, szegény?

Újlak, 1949. V. 20.

A per előtt vagy rögtön utána kelt kiadatási kérelem hatására küldték vissza [Pozsonyba], nyilvánvaló céllal [kivégzés]. Itt ismét az Isteni Irgalom őrködött és az ügy addig húzódott, amíg a körülmények és az emberek itt változtak [a kommunisták átvették a hatalmat]. Mindenki egyetért abban, hogy [Edvard] Benes nem kegyelmezett volna meg. Az új elnökünk [Klement Gottwald] megtette ezt a gesztust. Csak az ő nagylelkűségének köszönhető, hogy János él. A legcsodálatosabb ebben az egészben az, hogy mindent a halála érdekében tettek, s közben az Úristen az Ő irgalmasságában mindent az ő javára fordít. Egyelőre befejezem, mert szeretnék még írni Bubusnak [Esterházy János leányának, Alice-nak] is. Arról, hogy ki imádkozta ki Jánost, nem vitatkozom. A Szűzanya szolidáris Anyukával, mint Anya, Lulussal [Esterházy Lujzával] pedig, mint Szűz és kész...

Újlak, 1949. V. 26.

János szombat óta a Vöröskereszt kórházában van! Ez még egy csoda, és ismét Srobar miniszternek köszönhető, aki révén kegyelmet kapott. (...) A szállodába találkoztam egy barátunkkal, Valéria férjével. Ő már volt nála, vitt neki bort és cigarettát. Nem talál rá szavakat. Nyíltan vallja, hogy a hite mentette meg, ő, aki, mint mondja, nem hívő. (Én pedig azt mondom nektek, hogy ha megtér, az János hatása lesz.) 24-én a Szentmise után már a kórházban voltam. A folyosón várakoztam és bámultam a Vöröskereszt kocsiját az ajtó előtt. Egyszer csak hallom, de valami meglepődött örömmel, a hátam mögött: „Mariska!” Hátrafordultam és egymás karjaiba borultunk – és rögtön átadtam a kis keresztjeiteket. Tartottuk magunkat mindketten, jelenet nem volt. (…) Nem ismertem volna meg. De nem azért, mert sovány, ami nem is látszik a vattával bélelt pufajkában, nem is azért, mert nincs bajsza vagy mert rövid a haja. Valamivel később értettem ezt meg, Anyuka. Ez az ember, aki visszajött, nem ugyanaz, akit elvittek. Valaki egészen más, kimondhatatlanul nagyobb, nemesebb, fegyelmezett, megedződött a szenvedések tüzében, amelyből Isten segítségével győztesen került ki. Egészen Istenre koncentrál, 100%-ban férfi és 100%-ban katolikus. Hogy is ismerhettem volna meg. (...) Nagyon le van gyengülve, de nem hagyja, hogy a betegség legyőzze, és nagyon pozitívan áll a dolgokhoz. Azt mondta, minden jól vagy így, ahogy van, mivel Isten akarja, hogy így legyen, akkor jónak kell lennie. (...)  És ami a legcsodálatosabb, hogy benne, aki annyira megjegyezte a sérelmeket, a gyűlölet vagy ellenérzés árnyéka sincs senki iránt! Szinte szánja azokat, akik bántalmazták, és fáj neki, hogy annyian vannak, akik így sértik meg Istent. Esküszöm, Anyuka, hogy soha egyetlen lelkigyakorlat nem volt rám ilyen mély hatással, mint ez a négy óra, amit vele töltöttem. Igazán van miért hálát adnunk Istennek! (…) Név szerint imádkozott mindannyiunkért és a gyerekekért.

Innen [Pozsonyból] egyenesen odavitték és a fővárosban álltak meg [Moszkva]. VIII. 18-án, a határt 15-én lépte át. Ott leírhatatlan dolgokat élt át 1946. III. 15-ig, amikor megszületett az ítélet. Ezután került a lágerbe 49 kilóval. Először gombokat készített. Ezután jött a tüdőgyulladás, 1947-ben egy porcelángyárba került. Igenis, a szentek is formáznak korsókat! Az edényeket mázzal vonják be. A kiégetés után ezt csiszolják. A mázban ólom van. A csiszolás során keletkező por okozta az ólommérgezést és a beteg tüdőt! 1947 őszén betegedett le végleg, és attól kezdve végig kórházban volt. 1948 őszén szörnyű vérzése volt. És erre, mintha az égből jött volna, egy ottani lengyel nő küld neki egy 4-kilós csomagot. Csupa zsírt! Ez mentette meg. Karácsony után jött a parancs, hogy küldjék a fővárosba. Az orvosok azt válaszolták, hogy nem szállítható, mert annyira rossz állapotban van és parancs, hogy bármi módon, de hozzák rendbe. Ezt olyan alaposan meg is tették, hogy februárban plusz mínusz 67 kilogramm volt. 1949. II. 26-án vonatra tették. Moszkvában megmondták neki, hogy visszajön, de hogy hova és mire, azt nem. Az út IV. 25-ig tartott, amikor átadták az itteni határon. Egész idő alatt kenyéren és vízen, ezért romlott le annyira az állapota. (...)

Mikor arról beszélt, hogy hálát ad Istennek ezért a négy évért, mindazért, amit átélt, azért, hogy ezt átélte és így élte át, legszívesebben megcsókoltam volna a kezét. Mikor eljöttem tőle ötkor, csak bolyongtam a városban. Nem volt kivel megosszam azokat az érzéseket, amelyek betöltötték a szívemet. De így templomról templomra jártam, és végül a Szent Cirill és Metódnál kötöttem ki a litánián és befizettem egy hálaadó szentmisére. A misekönyvet és a kis könyveket megkapta.

Újlak, 1949. VI. 11.

Négyszer voltam a kórházban. Egyre jobban néz ki, hála Istennek. Már tud egyedül borotválkozni, amire korábban, a kimerültség miatt nem volt képes. (…) Fogalmatok sincs, milyen őrülten kedves és hogy kérdezősködik mindenről. A bocsánatkérésemre az eladott dolgaiért csak annyit reagált: „Ha csak két napig élni tudtatok az árán, akkor jól tettétek” (…) Hát nem angyali a részéről. (…) Így hát, hála Istennek, továbbra is minden rendben. És sokkal nyugodtabb is most, nem nézelődik folyton, mint eleinte. Félix pedig [Esterházy János által megmentett zsidó személy] teljesen odavan. Kijelentette, hogy az utolsó garasig mindent megoszt vele, és úgy érzem, ez igaz. Szóval az emberek jók és szeretik.

Újlak, 1949. VII. 3.

Átadtam az élelmiszercsomagot. Jól van és bizakodó, és semmire nem panaszkodik, ami teljesen rá vall. Miután láttam, milyen szinten van jelenleg lelkileg, feltételezem, hogy örül ennek az új próbatételnek [visszavitték a börtönbe]. Én nem örülök, mert ha belegondolok, hogy a sztreptomicin hatására és általában javult az állapota, ahogy evett stb. most pedig ez az egész megszakadt. Márpedig ő, amellett, hogy szent, nagyon beteg is, így ez a szünet megárthat neki.

Újlak, 1949. XII. 20.

Futtában írom ezt a levelet, hogy még odaérjen a leggyengédebb, legforróbb áldott ünnepi jókívánságainkkal. Gondolataink, szívünk és imádságaink veletek lesznek, vele, a gyerekekkel, szeretteinkkel, akiktől a sors elválasztott bennünket. Mellékelek egy ostyát, amelyből egy darabot elküldtem Bubusnak, és holnap elviszem Jánosnak is. (...) János  nem néz ki túl jól, de nem köhögött, amíg ott voltam. Kimondhatatlanul örül, hogy ott mindennap lehet szentmisén és áldozhat. (...) Kérdeztem, mivel foglalkozik, azt mondta, hogy voltaképpen egész nap imádkozik.

Újlak, 1950. IV. 6.

Egy másik kellemetlenség a csomagok. Mostantól nem lehet küldeni, és látogatni kéthavonta egyszer lehet. Az Úristen ne rója fel nekik azt a sok felesleges szenvedést, amit ezzel az embereknek okoznak.

Újlak, 1950. IV. 23.

Tegnap meg akartam látogatni Jánost, de sajnos, csak két hét múlva lesz rá lehetőség. Borzasztó rövidre fogták most ott a kantárt. Csomagokról szó sem lehet. Disznóság, hogy pont az ünnepekre vonták vissza. Az ilyen esetek után az embernek igazán nehéz azt mondani: „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Eleve el vagyunk ítélve, mindannyian, egyszerűen nincs hely számunkra, már nem mondom, hogy a nap alatt, de sehol…

6-án voltam Jánosnál. Örömmel fogadott, hogy kegyelmet kapott – életfogytiglanra. Egyáltalán nem törődik vele, és még hálálkodott nekem! (...) Láza nincs. A csomagok természetesen hiányzanak neki, lelkileg csodálatos. Mindennap részt vesz a Szentmisén és áldozik.

Újlak, 1950. VI. 30.

Levél Jánostól 25-i keltezéssel. Egy keveset ír a névnapjáról és a legutóbbi találkozásotokról. Jól érzi magát fizikailag és morálisan is és azt írja, örül, hogy az élet Istenhez térítette! (...) Választ kaptam a kérelmemre. Nagyon udvarias, de elutasító választ. Azt írják benne, hogy János olyan kiváló gondozásban részesül, hogy kórházra nincs szüksége…

Újlak, 1950. IX. 24.

Tegnap voltunk Jánosnál. (…) Sajnos a csomagot nem tudtam odaadni, ráadásul néhány hete nem járulhatnak az Úr asztalához sem. Ez borzasztó, szegényeket annyira sajnálom. Derűs benyomást kelt.

Újlak, 1950. XII. 7.

És most még néhány szó János mindennapi életéről, ahogy egyik társa elmesélte. Egyetértésben élnek, mert ahogy mondja, nincs mit irigyeljen egyik a másiktól. Ő többnyire imádkozik, korábban ministrált, újságot olvas, néha tréfál, vagy valami tanulságosat mond nekik. Ami az Úr asztalának morzsáit [szentostya] illeti, kérdeztem, nem lehet-e beküldeni, de ő inkább a lelki áldozást választja, ami érthető.

Újlak, 1951. I. 17.

Csütörtökön, 11-én voltam Jánosnál. Nem néz ki rosszabbul, mint legutóbb, csak most van egy kis láza, de ennek ellenére azt mondja, nem érzi rosszul magát, ellenkezőleg. De, mint mindig, elégedett és derűs, bár rossz tréfát űznek vele – egy levelet sem kapott az ünnepekre! Pedig négyet is küldtem. De ő olyan angyali türelemmel fogad mindent, hogy az ember maga előtt szégyenkezik, amiért annyit zsörtölődik. Az Ünnepekre és az Újévre [titokban] áldozhatott, sőt elő is készülhetett rá [szentgyónás], így minden más nem számított.

Újlak, 1951. VIII. 21.

Találkoztam egy [börtön]társával, aki nagyon kedves, egyszerűen nem talál szavakat őt illetően. Azt mondja, bár hivatalból (mivel pap) nem illik neki ezt mondani, de egyenesen szentnek tartja őt. Nincs benne harag vagy gyűlölet senki iránt. Mindent megbocsátott mindenkinek. Derűs és jó, mindenről beszélget, minden iránt érdeklődik, és mivel ez a társa nagyon tanult ember, képezte őt liturgiából, kánonjogból, stb. Határozottan állítja, hogy nincs idő unatkozni. A fő elfoglaltságuk az ima, egy olyan kis szobájuk [cella] van, mint a gardrób mögött, és ott töltenek órákat.

Újlak, 1951. X. 18.

Július óta nem kapott meg semmilyen levelet. Úgy tűnik, ezek a szombatonkénti Morzsácskák [szentáldozás] tartják őt formában. Ez már az Úristen adománya, hogy lelkileg erősebb a többieknél.

Újlak, 1952. III. 1.

Ma hatalmas öröm ért: Levelet kaptam Jánostól, tökéletes, minden szempontból. Azt írja, a közérzete jó és hogy a kórházban mindennap kap egy olyan orvosságot [szentáldozást], ami a lelket és a testet is erősíti, ami annyit segített kis Terézkének és Kaszap Pistának a betegségeikben, hát nem csodálatos?

Újlak, 1955. II. 27.

23-án volt a látogatás és váratlanul jól sikerült. (…) Magáról azt mondja, hogy nagyon gyenge és az orvos utasítása szerint napi 24 órát feküdnie kell. Azt mondja, fullad, és a beszélgetés fárasztja. Az olvasás is, csak az újságot olvassa el, azonkívül imádkozik. (…) és többször elismételte, hogy emiatt ne ijedjünk meg, mert mindig úgy van jól, ahogy van!

Újlak, 1957. III. 14.

Pénteken, III. 8-án, mikor hazaértem 6 után, ott találtam Jadziát [Mariska legkisebb leánya] az ágyon ülve, kezében ezzel a távirattal: „Értesítem, hogy fivére, E. J. 1957. III. 8-án elhunyt, holtteste hamvasztásra kerül és nem adjuk ki a családnak. Aláírás: Igazgató, Mírov”. Bár számítottam rá, a hír villámcsapásként hasított belém. Megjött Klima, és csak ültünk megkövülten, míg megérkezett Gizella és Vilma és a kilenced helyett elimádkoztuk a rózsafüzért az Ő lelkéért. (…) Estefelé eljött egy [szlovák] barátnőm Pozsonyból, hogy mellettünk legyen ezekben a nehéz percekben. Az imádság nagyon szép volt. Vasárnap szentmisét mondtak a mi Jánosunkért. Az embereket végtelenül felháborította, hogy szegényt elégették és nem adják ki, ez annyira megbotránkoztatott mindenkit, hogy azt le sem lehet írni. Az emberek személyes sérelmüknek érzik. A misén nagyon sokan voltak, többek között Verona, aki utána megjegyezte: „nem érte kell imádkoznunk, hanem inkább hozzá”. Ugyanezt mondta a barátnőm is. A fájdalmak férfija… Egy nagy család legnagyobb és legártatlanabb vértanújának tartja őt.

Hétfőn délután elindultam, egész éjjel utaztam, és reggel fél hétkor taxival megérkeztem Mírovba. Rögtön kértem, hogy hívják a parancsnokot, akinek E. J. nővéreként mutatkoztam be, mire azt válaszolta, hogy ismer. És valóban ő volt az, aki novemberben megengedte, hogy odaadjam a pulóvert, majd telefonon utasította az őrt, hogy vegye el. Kértem a halotti bizonyítványt. Azt mondta, hozatja. Megkérdeztem tőle, mit tettek vele? Sátáni megelégedettséggel válaszolta: „Pontosan azt, ahogy a lányának megmondtam, elhamvasztottuk, a hamvait pedig nem adjuk ki Önnek”.(…) Nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy azok a szegény meggyalázott hamvai ott vannak valahol, azt sem tudni, hol, és nem nyugszanak megszentelt földben. Nem hagyom hát annyiban a dolgot és még megpróbálom megszerezni. Hogy akár ott [Lengyelországban] eltemethessük valahol, ha már itt félnek tőle. Próbálok itt a temetőben egy keresztet állíttatni szlovák felirattal, hogy az emberek értsék, a dédpapa és a mami sírjára pedig készíttetek egy emléktáblát és be fogom panaszolni ezt a parancsnokot a feletteseinél. Az élők családjai félnek megtenni – nekem már nincs mit veszítenem. Viszont magamat érzem elveszettnek e nélkül, az én szegénykém nélkül, és nem tudok örülni az örök boldogságának sem, amíg azokat a hamvakat ki nem hozatom onnét – de attól félek, hogy nem adják ki.

Összeállította: Molnár Imre
Lengyelből fordította: Koncz Éva

 

 

 

2021-06-09

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks