Csend és szó

„A többi néma csend” – mondja a haldokló Hamlet, mielőtt örökre lehunyná a szemét. Valóban, a halál a csend birodalma, ahol elhal minden szó, ahol nincs már szükség szavakra, nélkülük is van kommunikáció. Azonban a szavak, amelyeket valaha kimondtunk, örökségül hagytunk, nélkülünk is élnek tovább, leginkább a család, a szeretteink őrzik meg azokat.

Igaz, „verba volent, scripta manent”, a szó elszáll, az írás megmarad, kiváltképp, ha egy íróról van szó. Mándy Iván író éppen harminc esztendeje, az aradi vértanúk napján hagyta ránk örökül szavait, írásait és költözött az örök csend birodalmába, ama nem ismert tartományba, honnét nem tér vissza utazó. Hitvese, Judit asszony elmondása szerint a legszebb halál adatott neki, ami csak elképzelhető a halandók számára. Egy kedves társaságban eltöltött szép este után, amelybe egy mozi, egy vacsora és egy séta is belefért, hazatérve elaludt és többé nem ébredt föl.

„Meghalni – elszunnyadni – semmi több; / S egy álom által elvégezni mind / A szív keservét, a test eredendő, / Természetes rázkódtatásait” – mondja ugyancsak a dán királyfi híres monológjában. Egy bizonyos: keveseknek adatik ilyen szép halál, csendesen elaludni az aradi vértanúk napján. Igaz, aki szépen él, az szépen is hal meg. Mándy Iván nemcsak szépen élt és halt, de szépen is írt, szépen és igazan. Nála az igazság szeretete a szeretet igazságával párosult. Írásainak fókuszában a tények, a nehézségek és a szenvedés mellett mindig jelen van az együttérzés, az irgalom; soha senki fölött nem ítélkezik. Ez akkor is így van, amikor saját életéről, annak hányatott korszakáról, a gyermekkoráról vall megrázó őszinteséggel. Talán ezért is maradt meg gyermeknek mindhalálig, egy nagy álmodó, álmodozó gyermeknek, aki bizonyára sokszor megtapasztalta, hogy „a gyermekeké az Isten országa”.

A Teleki téri árusok népének, a pesti bérházak lakóinak, gangok és ódon lépcsőházak, kapualjak vándorainak, Krisztus kicsinyeinek a szegény, elesett embereknek, „lepasszolt”, hűtlenül elhagyott, kimustrált bútoroknak, ócska villamosoknak és még ki tudja kinek, minek volt a szószólója, gyámola. Nagy lelke volt, lelkénél csak elszántsága, lelkesedése volt nagyobb, amivel ifjúkorától fogva papírra vetette, cetlikre írta novelláit, regényeit és egyéb írásait. Lokálpatrióta lévén Budapest, annak is egy szűkebb territóriuma volt számára a világ közepe. Azonban a mi kis városunkhoz, Dunaföldvárhoz is kötődött, mivel édesapja, Mándy Gyula és annak felmenői is itt születtek, őt pedig 1921. augusztus 14-én itt, Földváron a református templomban keresztelték meg.

Bizonyság erre a Szerafin néni című, álom és valóság fonalából szőtt novellája, amelynek témája éppen e keresztelővel kapcsolatban született. Itteni szolgálatom kezdetén, az anyakönyveket lapozgatva találtunk rá a bejegyzésre, miszerint Mándy Gyula és Alfay Ilona Iván nevű gyermekét a mi templomunkban, a református templomban keresztelték meg. 2011-ben ünnepi istentiszteleten emlékeztünk meg a nagy íróról, akinek a templomban elhelyezett domborművét özvegye, Judit asszony leplezte le. „Soli Deo Glória – Egyedül Istené a dicsőség” – hirdette többek között a fölirat, azonban egyik utódom a reliefet eltávolíttatta, a helyét lemeszeltette.

Mándy Iván emlékét természetesen azóta is őrizzük, hitvesével jó kapcsolatot ápolunk, aki a történteket megtudta ugyan, de harag nélkül, megértéssel fogadta. Számomra amúgy is sorsszerű a Mándy Ivánnal való találkozás, ugyanis életem legelső és egyben legkedvesebb olvasmánya, a Csutak és a szürke ló. Rokonaimnak, Gyurka bácsinak és Margit néninek ma is hálás vagyok, tőlük kaptam e könyvet 1959 karácsonyára. Kincseim egyike, féltve őrzöm, ma is megvan, pedig majd’ hetven esztendő telt el azóta. Később pedig megadatott nekem, hogy abban a templomban szolgáljak, ahol megkeresztelték és megismerhessem a hitvesét, aki kedves, anyáskodó lényével ajándékul adatott az írónak, aki ezt mondta róla: „Judit volt a lehető legjobb, ami az életben csak történhetett velem.”

Isten áldja meg emlékezetét, aki immár harminc esztendőt töltött az örök csend birodalmában. Neki már nem kell keresnie, cetlikre írnia a szavakat, hogy megossza velünk álomból és valóságból szőtt különös világának szép szőttesét. Most már nekünk kell őrizni, dédelgetni a szavait, írásait, melyeket örökül hagyott ránk, hogy egy kicsit jobb legyen ez a világ, és jobb szívvel legyünk mi is egymás iránt. Neki már nincs szüksége szavakra, mert a csend birodalmában szavak nélkül is megértik egymást, de ha találna egy cetlit, bizonyára fölírná rá, hogy milyen ott az élet, és milyenek az angyalok.

Isten nyugtassa Mándy Ivánt.