Csodák csodája

„Minden egyes embernek 20 ezer forintot adományozunk a vasárnapi mise alatt.” Nagy „csoda” lenne egy ilyen hirdetés, és valószínűleg tömegek állnának sorban a templom előtt ezért a nem is olyan nagy összegért. Pedig ennél sokkal többet kapunk, igazi csodában veszünk részt a szentmisén.

A Jóisten mégsem ad fel hirdetéseket, hogy így vonzzon embereket a templomba.

Isten irántunk való szerelme szelíden, alázatosan és gyengéden mutatkozik meg a szentmisében való találkozásban, az Eucharisztia szentségében. Az Eucharisztia emberi, csak pusztán a természetes érzékkel nézve nem más, mint kenyér és bor – mai formájában csak jelentéktelennek tűnő kis alakú, könnyű, törékeny ostya és egy korty bor, amely mennyiségét illetően még étvágygerjesztőnek sem lenne elég. Valóságában viszont, amit csakis a hit által érthetünk meg, minden, amire szükségünk van.

Aki igazán szeret, az teljes szabadságot ad a szeretett személynek. Nem forszírozza magát, nem követeli a viszonzást, nem dolgozik érte izzadságos fáradsággal, hanem hagyja, hogy a szeretett személy teljes szabadságában válaszoljon, viszonozza a szeretetet. Isten ugyanígy cselekszik minden területén az életünknek, különösen az eucharisztikus rejtőzködésben, ebben az alázatos, isteni csodában.

Az Eucharisztia a szentségek szentsége, mivel nem csak egy jel, szimbólum vagy egy találkozás, amely elvezetve Istenhez különleges kegyelemek közvetítője, hanem Krisztus maga, akiben az egyház egész lelki gazdagsága benne foglaltatik (vö. KEK 1324). Ez a szentség fizikai valóságában lehozza a mennyet a földre oly módon, hogy Isten egyszülött Fia ebben az alázatos, törékeny formában érinthetővé, szó szerint ehetővé válik. Az alázatos Isten a mi, emberi kezünkbe helyezi magát, eledelünkké válik, hogy bennünk éljen, ne csak lelkileg, de fizikailag is. Az Eucharisztiánál többet nem kaphatunk, mert az Eucharisztiában Isten Fiának testét, vérét, lelkét és istenségét kapjuk meg. Az Eucharisztiában Krisztus igazán, valóságosan és lényegében jelen van. Ez a jelenlét, jelenlét a legteljesebb értelemben, „benne ugyanis az egész és teljes Krisztus, az Isten és ember van jelen.”(KEK 1374)

Miért választotta ezt az egyszerű, jelentéktelennek tűnő formát, jelenlétet a mindenható Isten? Mert a szeretet közelséget, mi több, egységet kíván. Minél nagyobb, mélyebb, forróbb a szeretet, annál inkább vágyik a szeretett személy közelségére. Mind ismerjük a mondást, „Úgy szeretlek, majd megeszlek!” – és talán mind megtapasztaltuk szülők, nagyszülők, gyermekek vagy házastársak szeretetén keresztül, amikor ott csüngünk vagy lógunk a másikon, mert szeretetünk vágyik az összetartozásra. Isten annyira szeret minket, hogy nem elégszik meg azzal, hogy beszélünk hozzá, vagy hogy tudjuk, mindig mellettünk van, mint egy jóbarát vagy egy gondoskodó szülő. A Jóisten a lehető legközelebbi módon, a lehető legszorosabb egységben akar velünk lenni, velünk élni.

A latin sacra communionak hívja a szentáldozás cselekedetét. A communio szó szerint azt jelenti: egynek lenni valamivel, így a szentáldozás esetében Valakivel, Jézus Krisztussal és az egyházzal. Amikor az oltár elé járulok, hogy „áldozni menjek”, azt is tudatosítanom kell, hogy most azért állok sorba, hogy Krisztus testét és vérét magamhoz véve Isten Fiával eggyé váljak. Ha Krisztus megjelenne az oltárnál a maga dicsőséges voltában, biztosan mind a földre esnénk; imádásba, dicsőítésbe kezdenénk, és a Szentlélektől kapott istenfélelem ajándéka valószínűleg addig nem látott intenzitással jutna kifejezésre a szentmisén. De Isten azt választotta, hogy a legalázatosabb formában, a világon mindenhol elérhetően és könnyen magunkhoz vehetően velünk maradjon mindvégig. Egészen az idők végezetéig. És emiatt az alázatos, egyszerű és egészen hétköznapi formában való megjelenés miatt a hitünkre és szeretetünkre bízta azt a módot, ahogy mi őt magunkhoz vesszük. Próbáljuk meg elképzelni, mekkora öröm a Jóistennek, amikor Krisztus testét és vérét magunkhoz véve szívünk és lelkünk minden szeretetét neki adjuk. Az pedig csak rajtunk múlik, hogy mekkora szeretettel, odafigyeléssel, jelenléttel vesszük magunkhoz az Eucharisztiát.

Életünk számos eseményénél – születés, esküvő, diplomaosztó, sikeres munka stb. – érzünk túláradó örömet, boldogságot. Sokszor még könnyek is társulnak ezekhez az eseményekhez, és megtörténtük után napokig vagy akár hetekig is megosztjuk másokkal az élményt, beszélünk róla, és van, amit életünk végéig megőrzünk a szívünkben. Mégis, amikor Krisztus testét és vérét magunkhoz vesszük, Isten Fiával egyesülünk testileg és lelkileg, nem mindig megyünk haza akkora örömmel, és nem újságoljuk el mindenkinek, akivel találkozunk: „Képzeljétek, ma ismét Isten Fiának testét, vérét, lelkét és istenségét vehettem magamhoz!!!” Ha nem is verjük nagydobra, de legalább éljünk azzal a tudatossággal, hogy Krisztust vettük magunkhoz – az ő lelke, teste és vére vált eggyé az enyémmel. Egyik szerzetestársam minden egyes alkalommal, amikor valaki megkérdezi tőle, hogy hogy van, ezt válaszolja: „A napom tökéletes. Most vettem magamhoz Krisztus testét és vérét. Mi kellene még?!” Ez az a realitás, amellyel a hittel élők élnek.

Ha egészséges ételt eszünk, az segít, hogy testünk egészséges legyen. Aki állandóan fánkot eszik, biztos, hogy egy idő után olyan kerekdeddé válik, mint egy fánk. Olyanná válunk, mint amit folytonosan magunkhoz veszünk – testileg és lelkileg is. Ha minél többször vesszük magunkhoz Krisztust, annál inkább válunk krisztusivá. A Szentlelken keresztül lelkileg életünk minden terén egyesülhetünk Krisztussal, de az Eucharisztiában, ahol nemcsak lelkét, de testét és vérét is magunkhoz vesszük, Isten egészen egyedülálló, közvetlen egységet ajándékoz nekünk. Mint keresztényeknek nemcsak vágyunk, de felelősségünk is, hogy olyanokká váljunk, mint Krisztus. Ebből áll megszentelődésünk is: hogy minél inkább úgy éljünk, gondolkozzunk, beszéljünk, szeressünk és szolgáljunk, mint Jézus Krisztus, és ezt kizárólag általa érhetjük el.

Mi többet kaphatnánk vagy kérhetnénk, mint Isten? És mi többet adhatna Isten, mint önmagát? Találóan fogalmazott Aquinói Szent Tamás: „Csak egyetlen dolog létezik, amit Isten nem tud: hogyan adhatna nekünk többet önmagánál.” Krisztus az Eucharisztiában, ebben az elrejtőzött és mégis legelérhetőbb jelenlétében teljesen nekünk adja önmagát. Ő maga biztat minket: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,26) „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik (Jn 6, 56–57). Éljünk tehát Ő általa, Ő vele és Ő benne!

Farkas Zsófia nővér, SDSH