Csodák mai szemmel

A mai szekularizált világban a csodák és jelek mély kételyekkel telítettek. A modern élet mindent az anyagban és a fejlődésében próbál megjeleníteni, az elrejtőzött Isten sokak számára annyira észrevétlen, hogy már alig vagy nem is létezik. Mégis, ha az ember betér Budapesten egyik-másik templomba, akkor kevésbé feltűnő helyen, a Szűzanya vagy más szent szobra mellett számos köszönő táblácskát találhat.

A jelenség szerte Európában általános. Nem volna ésszerű azt gondolni, hogy ezen százezrek többsége nyomós ok nélkül vásárolna ilyen márványtáblácskákat. Igen valószínű, hogy valami különleges, személyes és nehezen magyarázható esemény történhetett életükben, amely adósságérzést keltett, és azt ilyen formában próbálják meghálálni. „Egy imameghallgatás nem kell, hogy bizonyíthatóan túlszárnyalja a fizikai vagy biológiai lehetőségeket, egy személy konkrét helyzetében lehet Isten megszólításának jele” – olvassuk Karl Rahnernél.[1] Ez egyben a nehézség is, mert anyaghoz kötött létünk miatt, a csodaelbeszélésekkel szemben – legyenek ezek szóbeliek vagy (pl. a Bibliában) leírtak – idegenkedünk, hiszen magunk nem voltunk tanúi. A Jézus földi életében véghezvitt csodák egyediségük és időbeliségük miatt még messzebb vannak tőlünk. Azokat szólították meg, akik közvetlenül átélték őket a mi léthelyzetünktől igen távol. Ez a személyes funkció nem függ attól, hogy a csoda megsérti-e a természeti törvényeket vagy túlhalad minden statisztikai valószínűséget.

A csoda alapvető feltétele a készség a hitre, amint az a Bibliában többször említésre kerül: kelj fel, járj, láss, hited meggyógyított… A természettudós nem fogékony a csodálatos események iránt, ui. érdeke, hogy módszertani tartózkodásában ne vegye számba azt, amit nem tud megmagyarázni. A természettudomány azonban a valóságnak csak egy igen csekély részét teszi nagyítója alá. A csodajelenségek egyszerűen nem tartoznak a tudományok szókincséhez, ezek a szellem doménjéhez illeszkednek. Ezért a tudós „létezésének össz-horizontjában” sohasem lehet csak tudós, és erkölcsileg nem dönthet csupán az egzakt tudományok törvényei szerint.

Az imameghallgatások mint „isteni üzenetek” alapvetően fontosak a boldoggá- és szentté avatási kérelmek eldöntésénél. Igaz ez Szent Ulrichtól kezdve (akit elsőként vettek fel a szentek jegyzékébe hivatalosan a XV. János pápa által lefolytatott szentté avatási eljárás nyomán a X. század utolsó harmadában) a legújabb kor szentjeiig, mint pl. XXIII. János pápa. 2008 februárjában XVI. Benedek a Sanctorum Mater instrukciójában nagyobb szigort és józanságot kívánt a nagyszámú kérelem és szentté-avatási nyomás ellensúlyozására. Elképzelhető, hogy ilyen módon kívánta jóval keskenyebb mederbe terelni elődje gyakorlatát. II. János Pál pápa hosszú pontifikátusa alatt 1268 új boldogot és 483 új szentet ünnepelt az egyház. A 2008-as rendelkezések szerint nem elegendő a kiemelkedő keresztényi életvitel, az egyedülálló egyházi vagy szociális tettek, hanem szakértői vélemények, (általában) orvosilag meg nem magyarázható gyógyulások, csodajelek szükségesek. A hit mártírjait csodajelek nélkül is kanonizálhatják. A szentté avatás ügyintézését a XII. Pius által létrehozott intézmény, a Szentté avatási Ügyek Kongregációja végzi.

Archívumában, ahol 1588 óta gyűjtik a dokumentumokat, érdekes kuriózumokkal is megismerkedhetnek a kutatók. Az iratok beszámolnak vakok, kifolyt szeműek gyógyulásáról, egy sérült láb 12 centiméteres meghosszabbodásáról, vízen járásról, két nyelven szólásról, fulladtak órák múltán bekövetkező újraéledéséről, bélelzáródás hirtelen oldódásáról, ami Cortonai Szent Margaretához intézett imát követően következett be. Egy 1921-es, Chicagóban előfordult esetről professzor Armando Colangeli „legjobb tudása és lelkiismerete” szerint tudósít, melynek során egy újszülött szemébe véletlenül 50%-os ezüstnitrát oldatot csöppentettek, és a sérült szaruhártya „Isten magasságos beavatkozása” következtében gyógyult meg. A csodák ténye – bármenynyire is fontos – a több száz oldalas beadványnak (positiónak) csak töredékét adják. Meggyő zően nagy positiós anyagot dolgozott fel Wilhelm Schamoni, aki latin és olasz nyelvből fordított le 142 szentté avatási dokumentumot.[2] Az iratok öt évszázad (16–20.) szentjeinek imameghallgatásait veszi számba.

Részletezi a csodák jellegét: kilenc esetben különböző szentek közbenjárására vakok újra láttak, tizenegy esetben bénák járni tudtak, némák és süketek beszéltek és hallottak stb. Antonius Aloysius Ferrarrini jezsuita szerzetesnek 1805. július 26-án éjszaka álmában megjelent Szent Josef Pignatelli, aki közölte vele, hogy következő este „egy órával hamarább fogyasszák el a vacsorájukat, mint az szokásos, és este 22 órától, bármi is történjék, senki a szobáját el ne hagyja”. A közlést senki nem értette, csak azután, amikor éjjel egy órakor a föld megrendült. Természetesen nem lehet senkit sem rábírni, hogy igaznak tartsa vagy éppen csodáknak tekintse ezeket az eseteket mindaddig, míg a racionális magyarázat hiányzik. A mai olvasó meglepődik ezeken a tényeken. Ha a kételkedés helyett az elfogadást választja, akkor nagyon kétségesnek tűnik az a protestáns teológiai nézet (Barth és Pannenberg), amely a teljes halál elképzelést hirdeti. E szerint a test pusztulásával a lélek is megsemmisül, és Isten a feltámadáskor mintegy emlékezetéből fogja az elhunytakat újrateremteni. Az evilágból eltávozott boldogok és szentek közbenjáró létezésükkel ennek ellenkezőjét bizonyítják.

Az évekig tartó vizsgálatnak és a kilenctagú bizottságnak a positiós anyaggal kapcsolatban olykor fenntartásai lehetnek, amint azt Szentmártoni Mihály SJ konzultornak való kinevezése alkalmából nyilatkozta.[3] A kanonizációhoz illeszkedő csodákat vallásos keretben kell elképzelni, ezek hitvédelmi tulajdonsággal bírnak. Az egyház hangsúlyozza, hogy a szentek csak közbenjárók, ők maguk kegyelmet nem adhatnak, ezért csak tisztelet és nem imádat illeti őket. Azonban a népi vallásosságban a különbség elmosódott, és elsősorban a középkorban a szentektől közvetlenül várták a segítséget. Így a protestáns teológia tartósan idegenkedett a szentek túlzott szerepétől, mert ez Jézus tényleges isteni hatalmát homályosíthatja el.

Az elmúlt százötven év Lourdes-ban olyan eseményekről tanúskodik, amelyeket nehezen lehet megmagyarázni. A „csodák fővárosában”, ahogy azt Andreas Englisch megjegyezte, eddig hozzávetőlegesen hétezer gyógyulást jelentettek be az orvosi irodában, ezek közül azonban csak 67 az egyházilag is elismert csodás gyógyulás. Az esetek alaposan megmozgatták a hívő és nem hívő emberek fantáziáját és publikációs kedvét. 1958-ig négyezer könyv és cikk jelent meg az ott történtekről, közöttük van Theilhard de Chardiné is. A szám azóta bizonyára többszörösévé bővült. Már sokan hivatkoztak a gyógyulásokra, de talán említésre méltó néhány konkrét példa. Ismert eset az, amit az agnosztikus és pályakezdő orvos, Axel Carrel tett közzé. Egy fiatalember, TBC-s hátterű, ún. hideg csípő abcessben szenvedett, az orvosok már régen reménytelennek ítélték állapotát. Carrel írta le jegyzőkönyvében a meglepő lourdes-i gyógyulást. Jelentéséhez hozzátette: én nem magyarázok, vitatok, interpretálok semmit, egyszerűen közzé teszem a tényeket. Erre a Lyonban székelő orvosi egyetem egyik professzora kijelentette, hogy aki ilyen megmagyarázhatatlan eseteket állít, annak a fakultás nem nyithat ajtót. Ezek után az Egyesült Államokba távozott, ahol később a Rockefeller Intézetben 1913-ban orvosi Nobel-díjjal tüntették ki, éppen a sebgyógyulások üteméről írt tanulmányáért. Francis Pascal hároméves, amikor egy enkephalitist követően megvakul, és végtagjai is megbénulnak. Az orvosok rövid életet jósolnak. Kétszeri fürdés után újra lát és jár. A háború után, 1949-ben nyilvánítja Aix-de-Provence püspöke az esetet csodás gyógyulásnak. Még korábban (1875-ben) történt meg, hogy a kertész, Pierre de Rudder egy kidőlt fától síp- és lábszárcsontján nyílt törést szenvedett. A törött végek három centiméternyire voltak egymástól. A seb elüszkösödött, de a beteg az amputációba nem egyezett bele.

Nyolcéves kálvária után az éppen elkészült Szűzanya-barlangban, Lourdes-ban lábra állt, meggyógyult. Az orvosok és a közvélemény harminc éven keresztül kételkedtek az esemény igazában. Halála után, az exhumálást követően kénytelenek voltak a megmagyarázhatatlant, a csont összeforrását tudomásul venni. Brügge püspöke, Gustave Waffelaert 1908-ban elismeri mint csodagyógyulást. A 31 éves, TBC-ben megbetegedett Maddalena Carini 1948-ban 31 kilóra lesoványodva nézett szembe a közeli halállal, majd Lourdes-ban hirtelen meggyógyul. Giovanni Battista Montini bíboros (a későbbi VI. Pál) 1960-ban ismerte el a csodás gyógyulást. Négy alkalommal gyógyultak meg Lourdes-ban a multiplex szklerózis reménytelen betegei. Egyikük a német származású Thea Angele, aki alig tudott már járni, beszélni. 1959-ben a haldokló beteg utolsó kívánságát teljesítette a rokonság: zarándokútra vitték Lourdesba. A gyógyulás után belép a Szeplőtelen Fogantatás rendjébe, és Maria Mercedes néven törődik a betegekkel. A csodát 1961-ben ismerték el. Evasio Ganora esetében 1950 februárjában nyirokmirigyrákot diagnosztizáltak, az orvosok csak néhány hónapban reménykedtek. Lourdes-ban még az év májusában a vízbemerülés során „erős, forró áramot” érzett, és a rák eltűnt. Az alapos dokumentációk alapján G. Angrissani von Casale-Montferrato püspök 1955-ben mint csodát ismeri el. A reménytelen rákos eredetű esetekre és az ezt követő gyógyulásokra van több példa is. A táncosnő, Edeltraut Fulda 1938-ban elveszítette egyik veséjét, majd halálosan megbetegszik. Állandó hormon injekciókkal tartják valahogyan életben. Lourdes-ból gyógyultan tér haza Bécsbe, ahol püspöke, Theodor Innitzer kardinális 1955-ben csodás gyógyulásnak nyilvánítja az esetet. Megjegyzendő, hogy az egyházi (püspöki) megnyilatkozásnak nincs vallási és orvosi tartalma, mindössze garancia arra, hogy az esemény valós. A nem rég kanonizált John Henry Newmannak az a véleménye: „Ha az egyházat természetfölötti erők tartják birtokukban, akkor természetes, hogy a hiteles tudósításokban szereplő tényeket ezeknek az erőknek tulajdonítjuk”.

Mégis jogosan kérdezheti az ember: hogyan „tevékenykedik” Isten Lourdes-ban? Ténylegesen beleavatkozik az emberek sorsába, akik a Mária-jelenések nyomán tömegesen zarándokolnak ide? Sarlatánoknak, orvosi véletleneknek vagy önmegtévesztéseknek, talán autoszuggessziónak vagyunk tanúi? Vagy Lourdes valóban mágikus hely? A hivatalos egyház már kezdettől fogva igen tartózkodóan kezelte a „szép Madonna” tizennyolcszori megjelenését. A francia bíborosok megkönnyebbültek, amikor Bernadette Soubirous szülőhelyét elhagyva kolostorba vonult. A csodákban reménykedők azonban nem adták fel a reményt. Másfél évvel az első jelenés előtt (1856) született Justine Bouhort, egy súlyosan beteg kisfiú. Kétéves korában is akkora, mint egy újszülött, járni nem tud, az orvosok a fogyatékos gyerekről azt tartották, hogy hamarosan meghal. Az anya elviszi kicsinyét Massabielle barlangjába, ahol a kőművesek éppen egy kis medencét próbáltak kivésni, hogy a hirtelen fakadt (gyógy)vizet felfogják. A munkaterületre nem szabad belépni. Az édesanya nem törődött a tilalommal, megfürdette a gyermeket, aki meggyógyult. Felnőttként részt vett Bernadette szentté avatásán, és 79 éves korában halt meg.

Az orvosi esetekről elmondható, hogy itt nem „újrateremtésről” van szó, senkinek sem nő ki új végtagja, hanem a sérülések és betegségek – mintha természetes gyógyulási folyamatot követnének – igen gyors ütemben javulnak. Az események mindig csendben, észrevétlenül következnek be, a gyógyultak nem szívesen beszélnek róla, intimitásukat féltik. A csend és a befelé fordulás a legutóbbi időkben sajnos nehezen valósul meg. Talán a milliós nagyságrendű zarándokok áradata és az őket kiszolgáló idegenforgalom magyarázza, hogy az utóbbi időkben a csodás gyógyulások száma megcsappant.

A Szív című folyóirat 2009-ben egész számot szentelt a (bibliai) csodák témájának. A szerzők számos esetben „érték tetten Istent” azon történetek során, amelyeknek szereplői voltak. Olvashatunk egy a perui őserdőben leprában megbetegedett kisfiú hirtelen gyógyulásáról, arról, hogy egy megkeseredett építész egy „csodálatos találkozás” után megváltoztatja életét, hogy egy kómából ébredő beteg a felkelő napot a „Világ Világosságának” titulálja, hogy Ingrid Betacourt 2321 napi őserdei fogságából csodálatos módon kiszabadul stb. Mindezek napjaink eseményeihez tartoznak, megélőik tanúságához nem férhet kétség. Visszatekintve saját életünkre, többször hivatkozunk olyan esetekre, hogy éppen akkor toppant elénk a segítség, amikor a leginkább szükségünk volt rá, éppen akkor és úgy oldódott meg kilátástalan helyzetünk, amikor már nem tudtuk, mi s hogyan lesz a továbbiakban stb. A csodák fogalmukból fakadóan ritkák, és a balesetek száma is szomorúan bizonyítja, hogy ezek azért „bal”-ok, mert halállal is végződhetnek. A hívő ember ennek ellenére nem kerülheti el, hogy olykor a szerencse vagy a véletlen fogalmát felülvizsgálja és a történéseket inkább „Isten tetteinek” tartsa. Talán úgy, ahogy azt a német fizikus Bernhard Bavink gondolta: „…a véletlen a lét végső alapvető tevékenységében nem más, mint az Isten teljesen szabad döntése.”

Bibliai csodák

Az a tény, hogy csodálatos események napjainkban sem lehetetlenek, megkönnyíti az evangéliumokban elbeszélt csodák elfogadását. Az Ószövetség csodás eseményeitől ezúttal el kell tekintenünk, mivel ezek értelmezése több ezer évvel ezelőtt igen tág volt. Az emberek csodának tekintették a mennydörgést (Jób 37,5), a csillagok pályáját (Jób 9,9), az embrió fejlődését az anyaméhben (Zsolt 139,13), általában minden jelenséget isteni tettnek gondoltak (Zsolt 139,6). Érdekes, hogy ez az ősi vélekedés közel áll a modernebb okkazionalizmus teóriájához (N. Malebranche), miszerint Isten minden pillanatot újjáteremt, így minden történés lényegében csodának tekinthető.

A csodák az Újszövetségnek is fontos tartozékai. Pl. Márk 666 versének 31százaléka közvetve vagy közvetlenül a csodákkal foglalkozik. A csodás események öt esetben foglalnak magukba ördögűzéseket a szinoptikusoknál (Mk 1,21; Lk 4,31 – Lk 8,26 – Mk 7,24; Mt 15,28 – Mk 9,18; Mt 17,18; Lk 9,38 – Mt 9,32; 12,22; Lk 11,14) és kétszer az Apostolok Cseleke deteiben (16,18; 19,12). Tizenkilenc elbeszélésben találunk gyógyítást. Ebben a kategóriában előfordulnak lázas betegek (Mk 1,29; Mt 8,14; Lk 4,38), leprások (Mk 1,40; Mt 8,3; Lk 5,15; Lk 17,11), vérfolyásosak (Mk 5,25; Mt 9,20; Lk 8,47), gyógyulásra váró betegek (Lk 7,2; Jn 4,46; Jn 5,5), süketnémák (Mk 7,31), vakok (Mk 8,22; Mk 10,46; Mt 20,29; Lk 18,35; Jn 9,1), bénák és nyomorékok (Mk 3,1; Mt 12,9; Lk 6,6; Mk 2,1; Mt 9,6; Lk 5,17; Lk 13,10), vízkórosak (Lk 14,1), vérhasban szenvedők (ApCsel 28,8) és három halott feltámasztása (Mk 5,21; Mt 9,18; Lk 8,40; Lk 7,11; Jn 11,1). További kilenc esetben olvashatunk ún. természeti csodákról: a vihar lecsendesítéséről (Mk 4,35; Mt 8,23; Lk 8,22), kenyérszaporításról az ötezres (Mk 6,34; Mt 14,13; Lk 9,10; Jn 6,1), majd a négyezres tömegnek (Mk 8,1; Mt 15,32), a vízen járásról (Mk 6,45; Mt 14,22; Jn 6,16), a fügefa megátkozásáról (Mk 11,12; Lk 13,6), halszaporításról (Lk 5,1), a kánai menyegzőről (Jn 2,1), az ezüstpénzről a hal szájában (Mt 17,27), majd immunitásról a viperaméreggel szemben (ApCsel 28,3). Ezeken kívül előfordul még több párhuzamos esemény is, sőt a szinoptikusok beszámolnak olyan gyógyulásokról, amelyek nagyobb csoportot érintettek: Péter házában (Mt 8,14; Lk 4,40), a tó partján (Mk 3,10; Mt 4,24; Lk 6,19), Galileában (Mk 6,5, Mt 14,34), majd a második kenyérszaporítást követően (Mt 15,30). A csodatevő képességet Jézus tovább is adja tanítványainak (Lk 9,2). Szent Péter (ApCsel 12,7) és Pál többször szabadul ki csodásan a börtönből (ApCsel 16,27), valamit a hajótörésből (ApCsel 27,13). Mindezen hivatkozások a bibliai csodák nagy jelentőségét bizonyítják.

Jézusnak nemcsak működését, hanem egész életét is csodák kísérték. Egész lénye, ahogy a végtelen Isten kiüresíti magát és véges emberi formát vesz fel, meghaladja felfogásunkat. A szűzi születés, a karácsonyi idill (angyalok éneke, ezek többszöri beavatkozása, álomlátások, a bölcsek csillaga), megkeresztelkedése (az égi szózat), színeváltozása, a halálával kapcsolatos események (földrengés, sírok megnyílása, szentek megjelenése, a függöny hasadása stb.) és leginkább feltámadása. Descartes ezt vélte Isten legnagyobb csodájának azon három közül, amely még a szabad akaratot és a semmiből való teremtést foglalja magába. Jézus többszöri megjelenése is túlmutat a földi mértékeken. Mindezek elfogadása a Hiszekegyhez, azaz a keresztény egyház, valamint saját hitünkhöz és nem a tapasztalathoz vagy a természettudományhoz tartozik.

Csodák a teológia tükrében

A csodák problémaköre a mai teológia igen kényes témája, mert „nincs új, meggyőző csodamegegyezés” – véli Weissmahr Béla jezsuita szerzetes.[4] Valóban, ha a csodákról azt állítják, hogy nem valóságosak, akkor a konzervatív hajlamúak ellenkeznek, ha pedig a „misztikus világnak ezt a kis földjét próbálják megőrizni” (J. P. Meier), akkor a „történelmi kutatás modern univerzumában” elégedetlenkednek. Így a bibliai csodák történetiségéről, elfogadhatóságáról hatalmas teológiai (vita)anyagot találhat az érdeklődő: például a Catholic University of America pap-tanára, John P. Meier átfogó, ötszáz oldalas művet írt, többezres irodalomjegyzékkel.[5]

Az agnosztikus Huxley szerint minden természetfölötti teljes undor a tudományosan képzett elme számára. Rudolf Bultmann vélekedése az, hogy lehetetlen igénybe venni az elektromos áramot és a rádiót, valamint a modern orvostudomány és sebészet vívmányait, ugyanakkor az Újszövetség csodáiban is hinni. Ennek ellenére a Gallup Intézet 1989-es felmérése szerint az amerikaiak 82%-a ma is lehetségesnek tartja a csodákat. A bibliai csodák vitáját be lehetne rekeszteni János apostolnak, az Úr szeretett tanítványának első levelével: „Azt hirdetjük nektek, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott” (1Jn 1,1). Vagy Szent X. Pius motu propriójával (1910), hogy: úgy tekintsék a csodákat, mint „a keresztény vallás isteni eredetének legbiztosabb jeleit”, amelyek tökéletesen alkalmasak valamennyi kor megértéséhez. Továbbá Newmannak azzal az érvével, hogy ha valaki elfogadja a megtestesülés csodáját, az összes közül a legnagyobbat, akkor nincs értelme finnyáskodni sokkal kisebb csodák miatt.

Mégis sokan „finnyáskodnak”, pl. a kérdéskör egyik legismertebb írója, a protestáns teológus R. Bultmann, aki az Újszövetséget a mai ember számára közelebb akarja hozni. Manapság a hívők nehezen tudnak a misztikus nyelvvel, a csodákkal azonosulni. Túlvilági fogalmakat (pl. mennybemenetel) evilági szavakkal igen nehéz leírni, ezért szeretnék az evangélium nyelvét az üzenetétől megszabadítani. Tény ugyanakkor, hogy ezek az akkori felfogásnak megfelelő misztikus fogalmakkal íródtak. Mint Bultmann mondja, a történelmi Jézus nem ismerhető meg: nem lényeges Jézus sírból való feltámadása, csak az, hogy bennem támadt-e fel. A hit lényegéből fakadóan nem támaszkodhat történeti adatokra, ez teljes hozzáállást igényel (sola fide) és feltétel nélküli. A felfogás kritikájában Székely János azt emeli ki, hogy ha a hit ennyire magándöntésen alapul, akkor kérdéses, hogy remélhetek olyan valamiben, ami talán nem is történt meg, így a hit tartalom nélküli paradoxonná válik.

Jézus történelmi lénye a csodák megítélése szempontjából is alapvető. Itt Joseph Ratzingert, a teológust kell említeni, aki A Názáreti Jézus című könyvében meggyőződve állítja – nem tanítóhivatali aktusként –, hogy Krisztus „történetileg értelmesen kirajzolódó és kerek egészként körvonalazódó alak”. Ugyanakkor a könyv háromszáz oldalán, amely teljes egészében Jézussal foglalkozik, nincs említés a csodákról. A kánai eseményről is, mint „Jézus többi jel-tettéről” történik említés, de nem mint valóságról. Talán ha az ember hite eléggé biztos, akkor a csodák léte sem annyira fontos?

Akadnak olyan szerzők is, akik a csodákra természetes magyarázatot kínálnak. Például L.Evely a kenyérszaporításról úgy vélekedik, hogy Jézus a tanítványainak csekély készletét megosztotta másokkal, és ezt a példát követői is megtették olyan módon, hogy addig a (talán) eltitkolt kenyerüket is rendelkezésre bocsájtották, így a csoda lényegében abban állt, hogy a testvériség diadalmaskodott. Egy másik példa során a halszaporításra az lenne a magyarázat, hogy a Genezáreti tóban egy halbiológus Prof. Canon Tristam megfigyelt egy sügérfajtát (Tilapia galileae) amely szájában hordja ki több ezer tojását, hogy az ellenség ne tegyen pusztítást benne. Ezért robbanásszerű szaporodási képességgel bír. Jellegzetességük az, hogy éjszaka az iszapban keresik táplálékukat és reggel hihetetlen tömegben jelennek meg a felső, védő nádövezetben. Többször megfigyeltek egy olyan négyezer négyzetméter kiterjedésű halrajt, ahol az állatok szardíniáskonzerv-szerűen egymás mellett szorongtak.

A teológia nehéz kérdése az isteni hatóerő és az általa létrehozott természeti törvények közötti összefüggés. David Hume tagadja, hogy az Első Ok tudna-e egyáltalában természetfölötti módon cselekedni, mivel a természetben csak természetes módon lehet működni. Hasonló Weissmahr Béla elgondolása is: a „világ immanens okság elve” kimondja: minden evilági folyamatot, történést, jelenséget a világunkhoz tartozó tényezőkből mint okokból kell megmagyarázni. A teológia tanítása a csodákról szerinte nem kötelez elfogadásra. Ez történelmileg alakult ki, alaptalan, sőt téves, ma már nem elfogadható. Isten csak másodlagos erőkön, azaz a teremtett világon keresztül hathat. Azonban az Újszövetség csodáit, valamint Jézus életét a születéstől a feltámadásig nem lehet evilági okokkal magyarázni, erre nála nem kapunk választ. Ezzel szemben érvel Jáki Szaniszló, aki egyértelműen fogalmaz: Isten igenis természetfeletti módon lépett be az emberi és fizikai valóságba. Az ilyen belépés lelki és fizikai csodákban mutatkozik meg. Ezzel a tizenkettőt és környezetét akarta meggyőzni arról, amit saját magáról állított. Jézus a csodák tényleges jellegét még azzal is hangsúlyozta, hogy elmarasztalta a farizeusokat és a tizenkettőt is, hogy saját szemükkel látták a 12 kosarat megtöltve a maradékokkal, és: „Még mindig nem értitek?” kérdezi elégedetlenül (Mk 8,21). J. Meier kutatásai szerint Jézus valóban véghezvitt gyógyításokat, ördögűzéseket, amelyek több evangélistától is megerősítést nyertek. Csodatévő tevékenysége működésének integráns része volt pozitív és negatív szempontból: ez dramatizálta eszkatológiai üzenetét, amely megfélemlítette a helyi hatóságokat, elősegítve a halálos ítéletét. A nem teljesen korrekt megjelölés szerinti „természeti csodák” mindegyike (kivéve a kenyérszaporítás esetét) a korai egyház vélekedése, amely különböző teológiai célokat szolgált.

Megállapíthatjuk, hogy a csodák önállóan szemlélve nem alapvető hittételek, hanem Jézus isteni erejébe ötvöződnek és demonstrálják szuverén hatalmát, amely túlhaladja a betegséget, a halált, a félelmet és az éhséget. A hangsúly kevésbé a természeti erők áttörésén, mint inkább a világ eljövendő beteljesülésén van. Az ajándék csodák (kenyér- és halszaporítás) az eucharisztikus asztalközösségre mutatnak. Az ördögűzések a Sátán elleni végső küzdelmet, a terápiák pedig azt a hatalmat jelenítik meg, amely testi érintéséből sugárzik. A halottak feltámasztása Jézus feltámadásának és a parúziának a perspektívái. Ez az eszkatológikus jövő elhomályosítja az összes természet alapú analógiai gondolkozást, amely manapság a csodák történelmi igazolhatóságára irányul.

Szathmáry Csaba