Csonka Szatmár élete és hanyatlása

A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyét 1804. március 23-án alapította II. Ferenc osztrák császár és magyar apostoli király. Az Egri Egyházmegyéről választotta le anélkül, hogy erről a Szentszéket értesítette volna. Ezért az egyházmegye létrejöttét VII. Pius pápa csak 1804. augusztus 9-én szentesítette.

     Öt főesperességből alakult. Nevük azonos volt a középkori vármegyék nevével: Szatmár, Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa. Ezen a területen az 1332–37-es pápai tizedjegyzékben száznál is több plébánia volt, melyből harmincegy a mai Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye szatmári esperesi kerületének területén van.¹

     A szatmári főesperesség eredetileg a Gyulafehérvári Egyházmegye része volt. Szatmár vármegye plébániái az erdélyi püspökség kimutatásai között szerepelnek. Területén már a 11. században volt katolikus hitélet. Az erdélyi püspökök gyakorolták fölötte a joghatóságot még akkor is, amikor a pápa 1404-ben közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelte. A főesperesség a reformáció következtében „gazdátlan” lett, és 1687-től az egri püspök fennhatósága alá került. Így is maradt ez a Szatmári Egyházmegye 1804-es megalapításáig.

     A trianoni békediktátum (1920. június 4.) a szatmári püspökséget három részre szakította. A székvárost, a székesegyházat és negyvennégy plébániát hetvenötezer hívővel és nyolcvan pappal Romániához csatolták. Negyvennégy plébánia ugyancsak hetvenötezer hívővel és hetven pappal csehszlovák fennhatóság alá került (Kárpátalja). A megcsonkított Magyarországon tizenháromezer hívő maradt tizenhat pappal, tizenhárom plébánián. (1925-ben báró Vécsey Aurél kassai teológiai tanár lelkészséget alapított csegöldi birtokán, ezért van az, hogy egyes források szerint tizennégy plébánia maradt Magyarországon.)

     Boromissza Tibor szatmári püspök az anyaegyházmegyéből leválasztott magyarországi rész, az úgynevezett Csonka Szatmár kormányzásával Székely Gyula mérki plébánost, mint különleges hatalommal felruházott esperest bízta meg 1921-ben, majd 1923. október 1-jén püspöki helynökké nevezte ki. A helynökség területén két esperességet szervezett: a Szamoson innenit (Csenger, Zajta, Fehérgyarmat, Jánk, Szatmárcseke és Márokpapi. Esperes: Juhász János zajtai plébános) és a Szamoson túlit (Mátészalka, Nyírcsaholy, Papos, Pusztadobos, Vitka, Mérk és Vállaj. Esperes: Kursinszky Zsigmond nyírcsaholyi plébános). Létrehozta a Szentszéki Bíróságot is, 1926-ban pedig engedélyezte gróf Károlyi Józsefnek, hogy cselédei számára Kisömbölyön uradalmi lelkészséget szervezzen Zsuzsanna major néven. Ugyancsak 1926-ban plébániát alapít Vásárosnaményban, 1928-ban Nyírmadán, 1929-ben Nagyecseden és Beregsurányban. Így a plébániák száma tizennyolcra emelkedett.

     A jobb működés érdekében „az Apostoli Szentszék és a román kormány között létrejött konkordátum folytán a Pápa Őszentsége a szatmári püspökség magyar területen maradt részén 1929. július 21-én kelt elhatározásával Apostoli Kormányzóságot létesített és annak apostoli kormányzójává engem [Székely Gyulát] nevezett ki.² A kormányzó még ez évben kinevezte a káptalan szerepét betöltő egyházmegyei tanácsot, melynek tagjai Kursinszky Zsigmond (helynök), Molnár Károly, Baróth (Barth) Mihály és Dr. Uhl Károly voltak. A plébániákat három esperesi kerületbe sorolta: 1. mátészalkai (Mérk, Nagyecsed, Nyírcsaholy, Ömböly, Papos, Vállaj. Esperes: Molnár Károly mátészalkai plébános), 2. fehérgyarmati (Csegöld, Csenger, Jánk, Szatmárcseke, Zajta. Esperes: Baróth Mihály fehérgyarmati plébános), 3. vásárosnaményi (Beregsurány, Márokpapi, Nyírmada, Pusztadobos, Vitka. Esperes: Dr. Uhl Károly pusztadobosi plébános).

     „Eredményekben fölöttébb értékes és gazdag munkálkodásáért” Székely Gyulát 1931. október 7-én XI. Pius pápa kinevezte „ad instar participantium” (ideiglenes, de tényleges) pápai prelátussá (főjegyzővé). 1935-ben Tyukodon helyi káplánságot létesített, s Juhász János zajtai plébánost az apostoli kormányzóságban főesperessé nevezte ki.

     Az I. bécsi döntés alapján (1938. november 16.) Kárpátalját visszakaptuk, aminek következtében 1939 márciusában huszonnégy plébániát csatoltak Magyarországhoz. Így július 17-én a Szentszék új apostoli kormányzót nevez ki Dr. Madarász István kassai püspök személyében, aki Székely Gyula protonotáriust, mérki plébánost megtette a szatmári rész helynökévé.

     A II. bécsi döntés (1940. augusztus 20.) alapján Észak-Erdély is visszatért, s a Szentszék a Szlovákiában maradt öt plébánia kivételével újra egyesítette a Szatmári Egyházmegyét. Nagyváraddal együtt Márton Áron erdélyi püspök lett az apostoli kormányzó, de a magyarországi kormányóság megmaradt. 1941. június 13-án meghalt Székely Gyula. Ideiglenes helynök Molnár Károly mátészalkai prépost lett. Ez is megszűnt Dr. Scheffler Jánost szatmári püspökké történt nevezésével, akit 1942. május 17-én fel is szenteltek.

     Az új püspök első dolga volt, hogy még ugyanebben az évben megalapította az aporligeti (ma bátorligeti) lelkészséget. Már dúlt a II. világháború, amikor a püspök azt kérte papjaitól, hogy mindenki maradjon a helyén. Néhányan mégis elmenekültek, de közülük többen vissza is jöttek. A határok lezárása után a hatóságok elől Magyarországra menekült Korompai (Baumgartner) Alajos Felsővisóról, Luczky Ferenc Aknasuhatagról, Dr. Piskolti (Mellau) Ferenc Nagybányáról, Dr. Szíves (Schmiedt) Béla a püspöki irodából, és Dr. Tóth Miklós Ungvárról. Scheffler püspök papokat is szentelt a magyar rész szolgálatára.³

     A párizsi békeszerződés (1947. február 10.) után Scheffler János püspök huszonhét plébániával újra létrehozta a magyar rész helynökségét, a volt mérki apostoli kormányzóság területén, de most Vállaj központtal. Vezetésével Baróth (Barth) Mihály pápai kamarás, fehérgyarmati esperest bízta meg (Magyarországhoz került a Nagykárolyi kerületből Aporháza (ma Bátorliget), Mérk, Vállaj, Zsuzsanna major (Ömböly). A fehérgyarmati kerületből Csegöld, Fehérgyarmat, Jánk, Kölcse, Szatmárcseke, Zajta. A csengeri kerületből: Csenger, Pátyod, Tyukod. A mátészalkai kerületből: Hodász, Kántorjánosi, Mátészalka, Nagyecsed, Nyírmada, Nyírcsaholy, Papos, Pusztadobos, Tiszakerecseny, Tiszaszalka, Vásárosnamény és Vitka. A beregi kerületből: Beregsurány és Márokpapi.) A Szatmári Egyházmegye magyarországi részén (főleg közvetlenül a II. világháború után) a papság nagy szegénységben élt. A papok abban a reményben gyújtottak meg egyre több örökmécsest, hogy a sötétnek kikiáltott Bereg és Szatmár egyre világosabb lesz. Egyre-másra nőttek ki új plébániák, filiák és misézőhelyek. (A teremi lelkészség születése napján dr. Papp Ferenc mátészalkai káplán ezt írta naplójába: „Alapíttatott az úr 1949. esztendejében, az sok papok nyomorúságára.”) 1950-ben Csonka Szatmárban a főesperesség három esperesi kerületből és 29 plébániából (lelkészségből) állt.

     Barót Mihály helynök halála után (1951) az egri érsek, Dr. Czapik Gyula lett az ordinárius mint apostoli kormányzó. Ezt a megbízást követte a Szentszék 1952. április 19-én kelt 3065/52. sz. rendelkezése, mely szerint a mindenkori egri érsek joghatóságát a Szatmári Egyházmegye magyarországi részére (is) kiterjeszti. A helynökség bizonyos adminisztratív függetlensége azonban megmaradt. Számukra külön irodaigazgatóság létesült, az ún. „északi részek” ügyeinek intézésére. Az Egri Érsekség körleveleiben közölt rendelkezések rájuk nem vonatkoztak. A körlevél végén mindig ez a megjegyzés állt: „Északi rész úgy, mint eddig.”

     Az 1963-as egri sematizmusban az 1950-es beosztás szerepel, csak Gulács helyére Tarpa került, mert ott lakott a pap, de csak 1958-ig. Ekkor Szatmárban huszonnyolc önálló lelkész, öt káplán, és két nyugdíjas pap volt.⁴ Ide kell még számítani huszonnyolc filiát és ötvennyolc misézőhelyet. A szatmári főesperesség területe százhúsz, többnyire apró településből állt, de csak 50 292 a római katolikus hívők száma. Továbbra is megmaradt a három hagyományos esperesi kerület, és Csépányi Ferenc nyíregyházi plébános volt a szatmári (és szabolcsi) főesperes.

     Az egyházmegyei adattár következő kiadásában, az 1975-ös adataiban már tetten érhető Szatmár hanyatlása. Tarpát (korábban Gulács) megszüntették, így a nyilvántartásban már csak huszonnyolc plébánia szerepel. Ezek közül öt üres, amit „oldallagosan” látnak el (ez ekkor új fogalom!): Hodászt Kántorjánosiból, Szatmárcsekét Kölcséből, Ömbölyt Nyírbéltekről (Egri Em.), Tiszakerecsenyt Tiszaszalkáról és Tyukodot Pátyodról. Egyetlen helyen találunk még kisegítő lelkészt, de káplán már nincs sehol. Meghaltak, illetve nyugdíjba mentek tizenhárman, de csak két szentelés volt: Fülöp Sándor (Eger, 1965. június 20.), és Barna Gyula (Eger, 1971. június 20.). Van négy „vendégmunkás” is. A papok létszáma velük együtt is csak huszonnégy. A lakosság: 163 149, a hívek létszáma: 21 968. (28 324 személlyel kevesebb tizenkét év alatt).

     Érdekes összehasonlítani Nyíregyháza városát a Szatmári Főesperességgel az 1975-ös sematizmus szerint. A megyeszékhely lakossága Nyírszőlőssel együtt: 58 884. A főesperesség területén (120 településen) 163 149 személy él, tehát 104 265-tel több. A katolikus hívek száma 22 020, nagyjából ugyanannyi, mint a főesperességben. A plébániák száma kettő, a főesperességben meg huszonnyolc. A filiák aránya: 0:18. A miséző helyeké: 4:48. Papi létszám: 9:24. A főesperességben a katolikusok sokkal szegényebb körülmények között és igen nagy szórványban élnek. A híveknek sokkal, de sokkal több templomot, kápolnát, miséző helyet és papot kell fenntartaniuk. – De miből?!

     A papok és a hívek létszámának fogyatkozása az 1963–1975-ös időszakban a gazdasági okokra, a nagyfokú elvándorlásra, a negatív demográfiai folyamatokra és mindezek következtében az egyre növekvő paphiányra vezethető vissza. Ennek ellenére a szatmári papok nem voltak kedvetlenek. A Szatmári Egyházmegye „kiházasítása” úgy sikerült, hogy a legszegényebb, távoli szórványban élő híveitől szabadult meg Eger. De püspökeik, papjaik buzgó lelkipásztorok voltak, s kialakulhatott egy sajátos szellem, amit Boldog Scheffler János örökségeként így foglalhatunk össze: a pap legyen a kevésben is hű, ne éljen jobb anyagi körülmények között, mint a hívei, s maradjon paptársaival mindig közösségben.

     Ebben a szellemben éltük át a háború utáni negyven évet sivatagi körülmények között. De jól éreztük magunkat, és sokat időztünk híveink között. Heti rendszerességgel találkoztunk egymással is. Mert megtartottuk a templombúcsúkat és a szentségimádásokat még a filiákban is. Ezekre sohase kellett „hívogatni,” csak egyszerűen bejelentettük, és aki tudott, elment. (Ez ma is így van Szatmárban.) Ezenkívül megtiszteltük egymást a névnapok alkalmával, időben érkeztünk az ebédre, és nem rohantunk haza. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, kártyáztunk.

     1982 a következő fontos dátum. A római Szentszék a Kassai, a Rozsnyói és a Szatmári Egyházmegye magyarországi területét az Egri Főegyházmegyéhez csatolta. Ezt a döntést a Vatikán az itt élő papság akarata és szándéka ellenére hozta meg, akik e határozatban azt sérelmezték, hogy Róma ezzel – a II. Vatikáni Zsinat egyik döntésére hivatkozva, miszerint az egyházmegye határainak egybe kell esnie az országhatárral – szentesítette a trianoni határokat. Kádár László egri érsek azonban ígéretet tett arra, hogy a csatolást követően nem változtat semmit az északi rész kormányzását illetően. Ígéretét be is tartotta.

     Az Egri Főegyházmegye 1992-ben kiadott sematizmusában még a szatmári rész is szerepel: a szatmári főesperesség a nyolcadik. A főesperes Dr. Váradi József nyíregyházi plébános, aki egyben szabolcsi főesperes is. A három esperesi kerületet azonban az érsek összevonta egyetlen kerületté, melynek neve: szatmári kerület. Esperese Varga János nagyecsedi plébános. Az egyetlen kerületben továbbra is huszonnyolc plébánia (vagy lelkészség) van, mint a csatolás előtt a három kerületben, de már csak tizenhárom helyen lakik pap, akiknek a munkáját két káplán is segíti. Vagyis lényegében megfeleződött a papság létszáma.

     A Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegyét Szent II. János Pál pápa alapította Hungarorum Gens kezdetű apostoli levelével 1993. május 31-én. Megint történt a „kiházasítás,” most is többnyire Egerből, ugyanúgy, mint 1804-ben. Még szerencse, hogy Nagyváradtól is kaptunk területet Debrecennel, ahol negyvenkétezer katolikus él. A másik névadó városban, Nyíregyházán hetvenegyezer a katolikusok száma, mégsem itt lakik a püspök. (Hogy miért?)

     Az új egyházmegye első sematizmusában (1995) már nem található szatmári főesperesség. Eltűnése kissé titokzatos. Lehetséges, hogy az 1992-es névtár megjelenése után egyszerűen felszívódott még Egerben. Az új egyházmegyében a főesperességek száma kettő. Ugyanitt, de a 2003-as sematizmusban is azt olvashatjuk Váradi József nevénél, hogy 1990-től nyíregyházi plébános és főesperes. Nyilván szabolcsi is meg szatmári is. (Nála volt a szatmári főesperes pecsétje is, amit 2008-ban nekem át is adott, bár én már csak szabolcsi főesperes voltam.) De az új egyházmegyében már csak szabolcsi főesperes.

     A Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye első zsinatán (1999. október 25–28.) minden lehetőséget megragadtam, hogy Szatmárban maradjon meg továbbra is a történelmi főesperesség, vagy legalább a nevét őrizzük meg a szabolcsi és szatmári főesperesség elnevezésben, de felvetésem nem talált nyitott fülekre. Így tűnt el a szatmári főesperesség egyházmegyénkből. Még szerencse, hogy a Szatmári Egyházmegye a székesegyházi főesperességet 2000 óta szatmári főesperességnek (is) nevezi.

     A szatmári esperesi kerület ma huszonhét plébániával, harmincegy filiával és hat miséző- hellyel szolgál. (Gulács/Tarpa 1975-ben „elesett,” Beregsurány filia lett, az új egyházmegye megalakulásával pedig Ömbölyt Nyíradonyból látják el. Már csak tizenkét helyen lakik pap, s még két káplán segíti őket. Igaz, az ellátott területen már csak 111 366 lélek él, és ezek közül 17 242 a katolikus, 4726 személlyel kevesebb, mint húsz évvel korábban. „Pusztulunk, veszünk!” – fogalmaz Tompa Mihály A gólyához című versében. A papok létszáma halálozás és nyugdíjazás miatt vészesen csökken, az életben maradtaknak terhe növekszik. De örvendetes, hogy az egyházmegyének 1995-ben tizenkilenc papnövendéke volt.

     Nyolc évvel később a sematizmusban már a 2001-es népszámlálás adatai szerepelnek. A lakossági adatok bizonyára hitelesek, de a vallási hovatartozás nem egyértelmű. Ugyanis sokkal többen vallották magukat valamelyik egyház tagjának, mint azt a belső nyilvántartás mutatta. Az ellátott területen a lakosság létszáma: 120 159, a katolikusoké: 18 973. A püspökség megállapította a plébániák új rendjét, így a plébániánk száma már csak tíz, de van négy társegyházközség (új fogalom), harmincnégy filia és húsz misézőhely. Viszont csak hét szatmári pap van, ebből egy káplán, három más kerületekből való. A szatmáriak közül pedig többen az egyházmegye más területein működnek. Lehet még egyáltalán szatmári papi közösségről beszélni?

     A szatmári kerület egyenetlenségeire jó példa, hogy a csegöldi plébánosnak van még egy társegyházközsége, három filiája (melyek közül kettő korábban plébánia volt), tizenegy miséző helye, és összesen 1645 híve. Karban kell tartania öt templomot és legalább ugyanennyi kápolnát. Fehérgyarmat két filiája korábban plébánia volt. Van hét misézőhelye, három temploma, hét kápolna és 1706 híve. Nagy fejtörést okoz, hogyan lehet ezt tisztességesen ellátni?

     A 2008-ban kiadott sematizmusban a lakosság és a katolikus hívek adatai ugyanazok (az 2001-es népszámlálás szerint). A plébániák száma most is tíz, plusz két társegyházközség, huszonkilenc filia és harminchat misézőhely. Ezt összesen öt szatmári pap és hat máshonnan érkezett pap látja el, közülük egy káplán. Mátészalkához az anyatemplomon kívül tizenkét miséző hely tartozik. Igaz, káplán is, aki viszont huszonhat hittanórát tart hetenként. A fehérgyarmati plébánia tizenegy, a csegöldi pedig tíz miséző helyet lát el.

     A legutóbbi egyházmegyei névtár 2013-ból való. Itt már az új népszámlálás adatai szerepelnek, de a vallási nyilatkozatok most is túl szépek a valósághoz képest. A szatmári esperesi kerületben tíz plébánia, két társegyházközség, tizenhét filia, huszonnyolc miséző hely van. A lelkipásztori feladatokat tizenegy pap látja el, közülük egy káplán. A lakosság száma 110 560, a hívek létszáma 15 197. A csegöldi pap kilenc helyen misézik, összesen 567 híve van. Csoda, hogy elfárad?

     A 2014-es diszpozíciók nyomán Szatmárban már csak tízen vannak, közülük csak négyen szatmári származásúak. Úgy látom, sok múlik azon, hogy egy pap honnan jön, és hol kezdi a szolgálatát. Ha nyugodtabb helyről, jobb anyagi körülmények után kerül Szatmárba, nem érzi úgy ott magát, mint akik ott születtek és ott élnek. Van még több szatmári pap az egyházmegyében, s azon kívül is, de már nem lehetne őket összegyűjteni. Kicsit erős hasonlattal érzékeltetve: ha egy pondró beköltözik a tormába, az csípni fogja érzékeny bőrét, de megszokja, és jól érzi magát benne. De ha módjában áll egyszer átbújni egy sárgarépába, biztos, hogy nem szívesen megy vissza a tormába.

     Szatmár sorsa azért foglalkoztat, mert életem nagy részét ott töltöttem, sok élménnyel, ami bátorított a kitartásra akkor is, ha nagyon nehéz helyeken voltam. Ha végignézem működésem állomásait, azok a plébániák mind üresek, ahol valaha laktam: Jánkmajtis (itt káplán voltam), Aporliget, Tiszaszalka, Nagyecsed, Ibrány. (A két utóbbi helyemen már előttem sem lakott helyben pap.)

     A jövőkép is szomorú, ha arra gondolok, hogy volt már az egri szemináriumban a mi egyházmegyénkből egyszerre huszonhat kispap is, most csupán négy van és öt újonc. Mondják: mi hallgassunk, mert máshol még rosszabb a helyzet. Ez nem vigasztaló. A munka sok, az aratás nehéz, és kevesen is vagyunk. Kimegyünk hegyesre (nullára)?

     Nem! Az kell, hogy kérjük Istent: hívjon, küldjön minél több fiatalt, akik őt és az ő népét szívből szolgálják. Az kell, hogy imáinkkal és minden más módon segítsük kispapjainkat, nehogy eltérítse őket a világ zaja. Az kell, hogy papjainkkal egy közösséget alkossunk, mert ez az Úr óhaja. Az kell, hogy az Isten „…a földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk!” (Ady)

Varga János

¹ Szatmárban: 18-ból 12: Csengerbagos, Nyírcsaholy, Cégény, Derzs, Gebe, Kántor, Jánosi, Kocsord, Mátészalka, Namény, Tyukod, Nyírvasvári és Varsány. Ugocsában: 21-ből 11: Szamosbecs, Csegöld, Tisza-Berek, Gacsály, Fehérgyarmat, Kisnamény, Nagypalád, Penyige, Rozsály, Szamosújlak és Nagyszekeres. Beregben 25-ből 8: Barabás, Beregdaróc. Gelénes, Márok, Papi, Tarpa, Tivadar és Vámosatya. Összesen: 31.

² Székely (Stauder) Gyula dr. visszaemlékezése: Szatmár és Bereg vármegyék fejlődése és kortörténete Trianon után.

³ 1963-as Egri sematizmus. A magyar részre szentelt papok névsora: 1943. április 11.: Asztalos Lajos; szeptember 19.: Kincs (Kind) Imre és Zagyva Gábor (Nagyvárad). 1943. október 31.: Vajda Ferenc. 1945. május 27.: Dr. Papp Ferenc (Nagyvárad). 1947. június 8.: Zólyom (Zubály) Sándor, Mátészalka.

⁴ A papok névsora 1963-ban: Asztalos Lajos, Bezzeg József, Dr. Cserháti István, Farkas János, Galambos János, Gyarmati Károly, Gyulai Mihály (nyd.), Homoki János, Kohányi István, Korompai Alajos, Krózser István (segédlelkész a Kassai Egyházmegyéből), László Károly, Luczky Ferenc, Dr. Miklós Dezső, Nádassy László, Nemes Gábor, Dr. Paál László, Dr. Papp Ferenc (segédlelkész.), Parádi Félix (segédlelkész az Egri Egyházmegyéből), Pintér József (nyd.), Dr. Piskolti Ferenc, Ritli Gyula, Dr. Szabó György, Szabó Sándor, Szerdahelyi Antal, Dr. Szíves Béla, Szutorcsik József (segédlelkész a Kassai Egyházmegyéből), Temesi Béla, Tircsi István, Dr. Tóth Miklós, Tóth Zoltán, Varga János (slk.), Várhelyi László, Zagyva Gábor és Zólyom Sándor. Rajtuk kívül további tíz pap állami tilalom alatt állt, vagy nyugdíjas volt, vagy más egyházmegyében élt.