Csontos Márta versei

Esti fohász

Előtted térdelek,
Uram,
árnyékba feszült
hajnalvesztett
ember,
s a bölcsek ajkán
a szó
már nem fegyver.

Uram, az nem
lehet,
hogy elvérezzen
az Ige.
 

Fészekrakás

A nap torkából megszökött
a meleg, felforrósodtak
a horizonton a hegyek.
Egy fáradt galamb jött
csőrében friss olajággal,
nyelve a szél ízét kavarta,
szemében izzott az ég tükre.
Az ágat vérével táplálta,
s a langy-meleg homokba ültette.

És a galamb mögött vissza-
lépett a megvadult tenger,
a fagyott, fekete árnyak
szétolvadtak a fényben.
A madár hallgatta a fák énekét,
s az angyalmosolyú csendben
a ringó lombok közé rakta
az Úr megszentelt fészkét.
 

Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem
                                         (Lk, 2,17)

A szavak keményen hangzanak
az üres térben, – a hegyeken túl
a fehér izzásban kövekre vésett
Istenarc néz a színfalak mögé, én
csak díszlet vagyok a horizonton.
Körülveszem magam lelkiismeretem
bástyájával, trükköket alkalmazok
a bűntudat rejtegetésére.
Nem tudom, mit kell tennem,
csak azt, hogy mit nem szabad.
Amíg az ajtót nem találom meg,
nem juthatok ki a legelőre.
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja
a gazdátlan juhokat, – onnan
néz délre és keletre.
Én meg, ahogy menekülök a fehér
homokon, létem parányi foltján
megpihen az Irgalom keze.

Csontos Márta költészetét itt mutatjuk be

2021-12-05