JEL újság

Deportált szavak

Nemrégiben egy nagyszerű, idős mérnököt köszöntöttek kollégái, tanítványai 90. születésnapján. Sorra szót kértek, s felidézték a közös munkával töltött időket, öreg mesterük emlékezetes szavait, tetteit, alkotásait. Az ünnepelt Reinisch Egon a méltatásokat szerényen, meghatottan hallgatta, s végül alig pár szóban köszönte meg. „Hazámat akartam szolgálni” – mondta egyszerűen. „Köszönöm – válaszolta az egyik tisztelő –, hogy most két olyan szót mondtál, amit manapság nagyon ritkán hallani: haza és szolgálat.”

Furcsa, túlzajdult, nehezen érthető és nehezen elrendezhető világban élünk, ellentmondások közepette. S ebben a világban nem az a legnehezebb, hogy lépten-nyomon új dolgokkal kell megismerkednünk, ami első pillantásra ugyan csuda praktikusnak tűnik, de olyan gyorsan terjed, hogy csakhamar kényszerré válik és gúzsba köt. Sokkal nehezebb ebben a sodrásban az, hogy sokszor mintha nem is továbbfejlesztené a régit, inkább el akarja törölni. Még a neve is erre utal:  „Cancel culture” – az „eltörlés kultúrája”. Vajon mit akar eltörölni?

Korunknak ez az anti-kultúrája kezdetben csak a szerinte méltatlanul szerzett érdemeket akarta eltörölni. De gyorsan eljutott oda, hogy mindent, amivel „Ő” nem ért egyet, sőt személy szerint azt is, aki elég merész ebben vele egyet-nem-érteni. Régi fogalmak, jelenségek, helyzetek egész sorát deportálta.

Írhatnánk itt talán más magyar szóval száműzést is, de pontosabb a kitelepítés, deportálás. A száműzés/száműzetés ugyanis általában büntetőjogi fogalom, s mögötte szabályos bírósági eljárás és ítélet van. A kitelepítés azonban (a latin deportálásból fordítva: egyszerűen „elszállítás”) teljesen önkényes, jogon kívüli eljárás. Hogy miért kerül rá sor? Senki sem tartozik érte magyarázattal, sehol nincs ellene jogorvoslat. Ilyenformán tehát, amikor ma bizonyos fogalmainkat, amelyek történelmileg, kulturálisan, lelkiismeretünk szerint szerves fejlődés során alakultak ki, azonosíthatatlan hatalmak tiltólistára teszik, elménk szótárából törölni akarják, valójában egész múltunk ellen támadnak. Igen ám, de egyéniségünk éppen múltunkból épül fel, abból válik azzá, ami a jelen pillanatában vagyunk. Sőt ez a múlt vetíti előre hitből és vágyakból körvonalazódó jövőnket is, így tehát az „eltörlés” arra is kiterjeszkedik. A határozat, amely minden eljárás és ítélet nélkül született, egész személyiségünket és társadalmunkat deportálja.

Nehéz számba venni, mik ezek a kitelepített fogalmak. Annál nehezebb, mert minden kor kultúrájának, s azon belül különösen a diktatúráknak megvoltak a tiltott szavai. Ellenpontként pedig megvoltak a sztárolt szavai is, amiket jó ízlésű ember éppen ezért a napi életben is került. De tudjuk, hogy minden elhangzott, leírt szónak a szótári jelentés mellett van helyi értéke is: a szövegkörnyezet, a hangsúly, a szerző szándéka, indulata. Miként ezt röpke bevezető történetünk is példázza. Nem lehet a szavakat csak úgy gondolom-formán szájunkra venni, de vannak helyzetek, mikor visszariadni sem szabad kimondásuktól.

Hamvas Béla írja:

Imával kezdeni. Mert szó, tett, szándék, kívánság
megszenteletlen, pogány, mint a megszelt kenyér,
ha nem éri a kereszt. Ne végy a szádba
kenyeret, ha nincs megáldva. S ne mondj
ki szót soha és főként le ne írj soha,
míg a Nagy Hatalmak egyike nem szólt:
lehet. Imával, mindig imával kezdeni.
Napot, utat, munkát, ebédet
és a szót, akár ha szól, akár ha írva van.
(Litai)

Mi mindent zsúfol össze a szerző ebben a néhány misztikus sorban! A deportált szavak egész csapatát.

Haza és szolgálat.

A haza szó ugyan földrajzi fogalom, de valójában a lélekben gyökerezik. A haza (patria) az apák földje, de „szülőföld”, „anyaföld” alakja Démétér és Persephoné mitológiai szerepére is utal. A haza az a föld, ahonnan származunk, ahol érett emberré lettünk, s ami a nehéz időkben is megtart, mint Anteust. Ahová vándorlásainkból hazatérünk. Sőt a múltból a jövőbe vetítve ez a bibliai ígéret földje is. A szolgálat ezzel szorosan összefügg: a társakért és a közösségért végzett lankadatlan, kitartó erőfeszítés. Kár, hogy a „haza szolgálata” fogalmát a hadisten Mars és modern utódai túlságosan kisajátították, mert annak tartalma a fegyveres harcnál sokkal tágabb és gazdagabb.

Fabiny Tamás, Istennek ez a fényes lelkű szolgája, Szent István napján a rádióban a hűségről beszélt, táguló koncentrikus körökben. Hűség a hitveshez, a családhoz, a nemzethez és a hithez. (Feltűnik-e, hogy ezt az egész mondatot csupa deportált szó alkotja?) Márai Ilona pedig 1957-ben ezt jegyezte fel naplójában: „A »jellem« meghalt. Csak szemét úszik felül. Ideje, hogy elpusztuljon a világ.” Mert azt vette észre, hogy összemosódtak a jellemtelenség legszélsőségesebb formái, s már az akkor etalonnak felmutatott Amerikában is elmosódott a különbség a náci-nyilas és kommunista menekültek között.

A hűség, a jellem szoros rokonságban áll a becsülettel. Még kamaszkoromból visszhangzik ez a szó Bessenyei Ferenc hangján. A windsori víg nőkben a széltoló szoknyavadász Falstaffnak valaki a becsületet veti szemére, s ő széles gesztussal, mennydörögve kérdez vissza: „Mi a becsület? – Ez a becsület!” – kiáltja, és nagyot fúj, mintha a pitypang virágát fújná szerteszét.

Úgy-e becstelen az, és gyalázat illeti, aki így beszél a becsületről. Figyeljünk inkább Teleki Pálra! Ő, amikor a náci Németország megtámadta Jugoszláviát, s mi szerződést szegve támogattuk őt, ezt írta a kormányzónak: „Szószegők lettünk – gyávaságból. […] Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

Való igaz, a fogalmak, még a legszentebbek is, az idők folyamán tartalmukban gyakran módosulnak, de teljesen kiüresedni, önmagukkal szembefordulni nem szoktak. Így a becsület, bár a századok során sokat billegett a tartalmi és formai önazonosság határán (lásd: krakélerség, betyár-becsület), lényegében mindig megmaradt az egyenes szembenézés, a megbízhatóság, a tiszta szándék és tett esszenciájának. Nem véletlen tehát, hogy manapság ezt is ritkábban hallani.

És folytathatnánk a sort: adott szó, önfeláldozás, őszinteség, jóakarat… Esetenként már az is gondot jelent, hogy megtaláljuk a szó eredeti jelentését, tartalmát. Gyermekeink, ha hallják, már nem is értik, mire gondolunk. Ha pedig valami nézeteltérés támad, mint bicska a zsebben, azonnal kipattan a kérdés: Mit mond a jogszabály? – Mintha bizony az élet minden apró rezdülését paragrafusokba és szankciókba lehetne szorítani!

Más szavak viszont éppen a gyakori használatban úgy kopnak el, mint vedd-meg-dobd-el iparcikkeink. Így kopott el egyik legszebb fogalmunk, a „szeretet” is. (És vele együtt az „imádat”. „Ha imádod a ruháidat...” halljuk naponta többször a reklámot! Ijesztő, hogy egy ilyen döngő léptekkel haladó korszak meghatározó jelszavait nem Isten emberei, nem is a bölcsek, még csak nem is politikusok határozzák meg, hanem pénzen vett reklámszakemberek.) Valóban, lehet szeretni a bablevest, de ha ezt a hazaszeretettel, vagy a hitvesi szeretettel állítjuk párhuzamba, amit még eskü is megerősített, bátran mondhatjuk, hogy itt két „azonos alakú szóról” van szó: akár a fogas a Balatonban, vagy az előszobában. Ami nem ugyanaz. Mert a szeretet alapvetően Istenre és emberre irányul, amint arról az ősi szövegek tanúskodnak: vonzódni valakihez, keresni és építeni vele a kapcsolatot, tenni érte, óvni őt, gazdagítani. Visky András meghatározása egyszerű, de gyönyörű telitalálat: „a szeretet megvalósulása a figyelem. […] Törekednünk kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait.” (Kitelepítés 439–440. o.)

 

Igen. Figyelni egymásra, másokra. Elfogadni őket, az ő „valóságaikat”. Mert mindenki másként, a maga módján látja a világot. Ezért, ha szeretek valakit, természetes, hogy elfogadom az ő világlátását. Nem kell magamévá tenni, de tisztelni fogom, s keresem a kulcsát!

 

Egykor bizonyos társadalmi magatartási szabályokat mindenki megtanult. Volt, aki a tánciskolában, volt, aki a szüleitől vagy az iskolában. Netán a paptól vagy a hittanártól. Például mindenki tudott köszönni. Persze lehet, sőt tán kell is vitatkozni arról, hogy a „nagyságos” vagy „méltóságos” megszólítás kinek milyen érdemek alapján jutott. De a „jó napot”, az „adjon Isten!” mindenkinek kijárt. S mindenki magától értetődőnek tekintette, hogy az idősebbet, a nőt, a kisgyermekest, a terhet cipelőt előre engedje vagy félreálljon neki. Ez még csupán a „szeretet” alapfoka. Csakhogy napjainkra az „illem” is kitelepíttetett. „Megérdemled, hogy kényeztesd magad!” – hirdeti a másik reklám, hogy rád sózzon valami kenceficét. S ezen az alapon ütközöl össze bármely nembéli és korú embertársaiddal, akiknek eszük ágában sincs észrevenni téged, amint szerényen szeretnél előrejutni az utca forgatagában. Őneki „jár” a járda közepe, az ülőhely a villamoson – te meg tégy, ahogy tehetsz. Milyen messze van ez a szentírási normától, miszerint „aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,27)!

Hasonlóképpen elkopott a „béke” fogalma is. Kiüresedett! Meggyalázták!

Radnóti Miklós még így szólítja meg:

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke.
(Himnusz a békéről)

Hiszen valóban ritkaság a történelemben a béke: torzsalkodások, háborúk között tünékeny megnyugvás, többnyire csak erőgyűjtés. Mégis – vagy éppen ezért – a béke minden kor emberének leghőbb vágya volt. Nem véletlen, hogy az Ószövetség bölcseleti könyveiben és a zsoltárokban ez a szó olyan gyakran bukkan fel. Majd Jézus is, amikor a kiválasztott hetvenkét tanítványt szétküldi Izrael fiai közé, ezzel az útravalóval indítja el őket: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!« Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek” (Lk 10,5). Az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében is így erősítette apostolait: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Feltámadása után pedig, mikor először jelenik meg az apostoloknak, „megállt középen és köszöntötte őket: »Békesség nektek!«” (Jn 20,19).

Úgy tűnik, a keresztény tanításnak az Isten és a felebarát szeretete mellett legnagyobb kincse a béke, mégpedig nem egyszerűen a fegyverek nyugvása, hanem Isten békéje, a pax Domini. Ezzel szemben mi, a második világháború utáni nemzedékek szinte permanens békemozgalmakban éltünk, és éppen ezek koptatták el teljesen ennek a szónak megszentelt tartalmát. Miközben a moszkvai diktátumok szerint küzdöttük a magunk békeharcát az „új tűzkohók” és „az imperializmus láncos kutyái” ellen, a világban számos helyen valóságos háborúk dúltak, és emberek milliói pusztultak el a „békeharc” és a „demokrácia” jegyében. Úgy, hogy sokaknak még a temető békéje sem adatott meg.

S ha ilyenformán már elértünk a temetőhöz, végezetül szólni kell a deportál szavak sorában a csendről is.

Számomra a világirodalom egyik legtisztább csodája Goethe verse, a Wanderers Nachtlied. Bocsánat, hogy németül írom a címet, s a német szövegre hivatkozom, de a csodának egyik eleme éppen az, hogy versként lefordíthatatlan. („A vándor éji dala – Minden csúcson nyugalom. A fák csúcsán alig érzel sóhajnyi szelet. A madarak hallgatnak az erdőben. Várj, nemsokára pihensz te is.” 8 sor, 24 szó, ababcddc rímképlet – Ugyan mit lehet belőle még kielemezni?) A Wikipédia 14 magyar fordítását közli, köztük Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső remekeit. S még a legjobbak is azt igazolják, hogy utolérhetetlen az eredeti szöveg egyszerű, prózai, tőmondatos békéje. Az erdő borította hegyek csendje. A csend! Amit még madárdal sem tör meg. Pedig a versben egyik szó sincs leírva, sem a „béke”, sem a „csend”! Talán csak egy másik, Goethe-hez mérhető világnagyság, Petőfi társítható még ide:

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
(A Tisza)

Íme a természet csendje, ami azonos a békével. Vagy az áhítat csendje a szerelmes Tóth Árpád esti sugárkoszorújának fényében. És Hóreb hegyének csendje, amikor az Úr az enyhe szellőből szólt Illéshez (1Kir 19,13). És a templom csendje. És a temetőé.

Milyen szomorú, hogy ez a csend egyre ritkábban szegődik hozzánk!

Mikor például nemrégiben a Magyar Rádió gyermeknevelési műsorában a kamaszok beszélgetésének témája éppen a csend volt, nekik ezek az ihletett helyzetek nem is jutottak eszükbe. Ők a csendről, mint afféle kellemetlen ürességről beszéltek, amikor valami hiányzik, s azt okvetlenül pótolni kell. Az utca zaját a mobiltelefon fülhallgatója nyomja el. A nyaraló városi embert zavarja a harangszó és a kakaskukorékolás, de még a balatoni hétvégét is betölti a fűnyírók zaja. A szőlőhegyeken a világszép panorámához a permetezőgépek szolgáltatják a kísérőzenét.

Márpedig a zaj a szétszórás eszköze. Az őszinte szónak csendre van szüksége. Csak a csend segít, hogy szeretettel egymás szemébe tudjunk nézni, vagy be tudjunk pillantani saját lelkünk titkaiba. De az eltérő álláspontok összecsiszolásának, a közös nevező kiszámításának sem a harsány vita és vádaskodás a legjobb eszköze. Sokkal inkább a közösen, csendben megvizsgált valóság, a szavak igazságának tisztelete.
 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!