Egy asztalnál Istennel

„Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: »Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.«” (Luk 14,12-14)

Kedves keresztény Olvasó!

Jótett helyébe jót várj! Ezen a közmondássá vált mesei fordulaton nőttünk fel. A kifogott halat visszaeresztő halász, a szembejövő csúf öregasszonynak segítő legkisebb fiú, a borzas gebét megbecsülő legkisebb királyfi (és folytathatnánk az emlékezetünkben felmerülő mesék alapján a felsorolást) mindnyájan ezt az igazságot tapasztalják meg – és erre tanítják a felnövekvő nemzedéket. És mégis elhibázza az igaz viselkedést az, aki szándékosan azért tesz jót, hogy jót kapjon cserébe. Pedig még igei alapon is állhat ez a számítás: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt tegyétek velük” (Mt 7,12). És mégis… Érezzük, hogy ebből, a Hegyi Beszédből való mondásból más „lélek” szól.

Jézus tehát a farizeusok egyik vezetőjének vendége, hozzá intézi a fenti szavakat. Látva a főhelyeket válogató illusztris társaságot, rossz érzése lehetett. Nem szeretet és vendégbarátság „lengett a levegőben”, hanem kivagyiság, számítás, helyezkedés, „jó pontok gyűjtése”. Úgy látszik, már akkor is úgy volt, ahogyan ma van: a fontos embereket, akiktől függött az előmenetel, akikkel ajánlatos volt jóban lenni, meghívták vendégségbe, traktálták őket, ajándékokkal kedveskedtek nekik. A befolyásos embernek akkor is sok „barátja” lehetett, hívták lakomákra, „dörgölőztek hozzájuk” – ma sincs érdemleges rendezvény országgyűlési képviselő és egyéb „díszpintyek”, akarom mondani: díszvendégek nélkül. Még az egyházban sem! Sőt ott igazán nincs! Megint egy jézusi mérce, amin mi, Isten népe könnyűnek találtatunk…

Kamaszként hallottam otthon, hogy a főnökével nem barátkozik az ember… Hiába lenne a főnöke méltó a barátságra, mégiscsak ízléstelenség az. És azóta is minden gazdagabbal, tekintélyesebbel, előkelőbbel való barátkozást „felfelé tetszést kereső lihegésnek”, ízléstelen, számító és bizalmaskodó haszonlesésnek érzek. Meglepődve tapasztalom, hogy a karrierépítésnek ez a módja milyen sikeres, hogy a feljebbvalók nem ilyen kényes ízlésűek, és hogy a „lihegők” szépen haladnak előre…

Jézus tehát a viszonzást nem váró vendéghívásra szólítja fel az őt ebédelni meghívó farizeust. A közös étkezés azonban mégiscsak több egyszerű jócselekedetnél, mondjuk alamizsnálkodásnál. Sokkal egyszerűbb egy koldusnak egy darab kenyeret adni és továbbmenni, mint asztalunkhoz ültetni és kenyerünkből kínálni. Együtt enni a másik emberrel más, mint markába nyomni a kenyeret. A közös asztal közösséget teremt. Akivel otthonomban egy asztalhoz ülök, azt beengedem az életembe, az egyszerre része lesz az életemnek, felelős lettem érte, egy ideig közös a sorsunk.

Jézus Krisztus magára vette az emberi sorsot: sorsközösséget vállalt az emberrel. Hányszor evett együtt velünk az utolsó vacsoráig az evangéliumok szerint! Hányszor törte meg a kenyeret a kenyérszaporítástól kezdve az emmausi tanítványok szemének megnyílásáig (Lk 24,30-31)! Egész életének lényege az volt, hogy osztozott sorsunkban: „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult…” (Fil 2,6-7).

Akinek asztalához ült, azzal az Isten ült egy asztalhoz.

Mi nagyvonalúan lehajlunk a „koldus tányérjáig” és ritka jónak érezzük magunkat, amikor a tányérba dobunk valamit – Ő leül a koldus mellé (melléd és mellém), és egy tányérból eszik vele… Összehasonlíthatatlanul nagy különbség!

Jézus tehát azt mondja a vendéglátó farizeusnak, hogy szegényeket, nyomorékokat, vakokat, sántákat hívjon asztalához. Most se jó nyomoréknak, sántának, vaknak lenni, de akkor ez a teljes kiszolgáltatottsággal, értéktelenséggel volt egyenlő. Jézus felszólítása azt jelentette, hogy azokkal kell jónak lenni, akik a jóságot nem tudják jóval viszonozni. Jótett helyébe ne várj jót, mert ezek képtelenek neked bármit is adni! Akkor vagy igazán jó, amikor úgy teszel jót, hogy semmit nem várhatsz viszonzásképpen. Nem csupán jótettről van azonban szó, hanem ennél többről: a nálad gyengébbeket, szerencsétlenebbeket hívd meg asztalodhoz, vagyis engedd be őket az életedbe, vállalj velük sorsközösséget! Így leszel igaz ember.

Nem kell túlmagyarázni a jól érthetőt. Csak éppen nem elég jól érteni az üzenetet,

azt élni is kell.

És ez a nehéz! Minden porcikánk tiltakozik ellene. Szépen hangzik, jólesik mondani is. Úgyse veszi senki komolyan. A mai VIP-vendéges (amikor nagyon fontos személyek külön elbánásban részesülnek) világban előfordul, hogy az egyházi szeretetvendégségen a püspököket, papokat és egyéb illusztris vendégeket külön – nem asztalnál! – helyiségben fogadják és traktálják. A világ legtermészetesebb dolga, hogy kitüntetett figyelemben részesítik az előkelőket, gazdagokat – ezt még az istenadta nép is természetesnek veszi, vakok, sánták és nyomorékok beletörődnek sorsukba. Egyetlen, az egyházban is bevett és teljesen rendjén valónak érzett evilági következtetés ébred mindenki fejében: előkelőnek és gazdagnak kell lenni!

Jézus mást mondott és másként élt: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Lukács evangéliumában (22,27) még szebben mondja: „Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy az, aki szolgál? Ugye, az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.”

Ez a jézusi parancs igazán megmutatja, hogy mit jelent az a különbség, ami az egyház és a világ között fennáll.

Ha ez a különbség eltűnik, akkor bizony „megízetlenült a só” – az egyház „semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek” (Mt 5,13).

Bizony, itt az oka annak, hogy fogynak a gyülekezetek, és jelentéktelenné válik a kereszténység. Sokan tényleg „kidobták” az életükből a templomot, és „lábbal tapodják” becsületét, mert már nem hoz ízt a világba. Nem ők a hibásak. A hivatalos egyház a hibás, mert nem különbözik a világtól. Mert a barátainak, testvéreinek, rokonainak és gazdag szomszédainak szervezi az ebédeket és vacsorákat, a szegényeket, nyomorékokat, sántákat és vakokat pedig csak a „kirakatban tartja”, hogy az állam pénzelje a vendégséget.

Kedves Olvasó! Nem vagyunk a hivatalos egyház. Hivatalos egyház talán nincs is, mert amint hivatalos, már nem egyház. A Jézus Krisztusban hívők közössége nem lehet hivatalos. Ízt és világosságot csak az hoz a világba, aki Jézust követi: szolgálni kell, kiszolgáltatottakat beengedni az életünkbe: adni magunkból. Hisz mink van, amit mi is ne kaptunk volna (1Kor 4,7)? Csak úgy kell tennünk, ahogyan nagyon sok keresztény ember és keresztény gyülekezet ma is él a világban: mert mindig voltak és mindig lesznek, akik

Jézus szavát komolyan veszik. Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, adj nekünk irgalmas szívet, amelyik szolgálatra indít, nem tekintve haszonra és érvényesülésre. Segíts nekünk különbözni a világtól és hasonlítani Rád! Ámen.