Egy elsüllyedt világ nyomában

Lőrincz Sándor■2025.01.14

„Ki érti a régi mesét, régi álmot, ki érti az elsüllyedt világ üzenetét?” – írta egykor Latinovits Zoltán, a tragikus sorsú színészkirály, aki a balatonszemesi temetőben alussza örök álmát, s akinek sírjánál Eperjes Károly is mindig imádkozik, ha Somogyba érkezik. Gábor László „Te ismered a házam…” – Híres lakók, beszélő helyek címmel a Szülőföld Kiadó gondozásában megjelent pazar kiállítású kötetében régi mesék nyomába eredve próbálja megfejteni egy elsüllyedt világ üzenetét. A szentgotthárdi jogász a hazai kulturális és irodalmi élet dúsan terített asztala mellé telepszik, hogy bemutassa kiválóságaink lakhelyét – köztük Ady és Csinszka szerelmi fészkét, Gárdonyi, Kosztolányi és Babits lakását –, ám a sokat látott-hallott falak helyett a szerző szólal meg. Elegánsan, élvezetesen, tisztelettel fejet hajtva írók, költők, művészek életműve előtt, mellőzve az intimitásokat.

– Azt írja a kötet előszavában, hogy „Az élményeket eleinte csak a magam számára próbáltam meg konzerválni. Nem csináltam mást, mint az ismert és a kevésbé ismert forrásokból egy később is fellapozható »időkaput« állítottam össze a számomra érdekes információk rendszerezésével és legfeljebb novellányi terjedelmű méretezésével.” Kik motiválták abban, hogy ezekből a szövegekből érdekfeszítő miniesszék szülessenek, s azokat könyvbe rostálja?

– Maguk a főszereplők, akik annyi szép történettel ajándékoztak meg, hogy kár lett volna nem rögzíteni és rendszerezni valamilyen formában. Legalább a magam számára, hogy el ne felejtsem. Nem volt egyszerű feladat, mert a jegyzeteim gyakran elérték az ötven–hatvan oldalnyi terjedelmet. Miután elkészültem, eleinte csak egy-egy családtagnak vagy barátnak mutattam meg. Leginkább édesapám szerette ezeket az írásokat, pedig egy teljesen más beállítottságú emberről beszélünk. Ő vetette fel először, hogy ezeket könyvbe kellene szerkeszteni. Nem véletlenül használom ezt a szót, leegyszerűsítve ugyanis valóban szerkesztői munkáról van szó: valóságos eseményeket fűztem egybe egy sajátos, szubjektív dramaturgiai ív mentén.

– Nem irigykedtek a jogászbarátai? Inkább maguk is kézbe vettek egy Babits- vagy egy Kosztolányi-kötetet, s elmentek a Bajor Gizi Színészmúzeumba, hogy Thália égi színpadára költözött kiválóságokkal ismerkedjenek vagy elzarándokoltak Göllébe, Fekete István szülőházába, netán még a település temetőjébe is kimentek, hogy az irodalmi kánonból mesterségesen kiszorított, s szülőfalujába újratemetett író sírjánál időzzenek?

– Irigykedésről biztosan nincs szó. Tudok arról, hogy a könyv hatására kézbe vettek verseskötetet, megnéztek filmet, de volt, aki interneten kezdett tovább böngészni, fotókat nézegetni. Egy ismerősöm a kedvesének olvasta fel a kedvenc fejezetét, de akadt, aki személyesen is eljutott az adott helyszínre. Természetesen volt olyan is, akit nem kötöttek le az írások – nincs ezzel semmi baj…

– Hosszadalmasan taglalja Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva szenvedélyes szerelmét, illetve egykori házuknak légkörét is közelünkbe hozza, s teszi mindezt tapintattal, tisztelettel, hogy mindannyian emlékezzünk a „repülés boldogságára”…

– A színészpár régóta része az életemnek. Bár kapcsolatuk hullámvölgyei közismertek, számomra érdekesebb az a kötelék, amely összefűzte őket. Révész György mesélte, hogy Latinovits – Évával történt megismerkedése után sok évvel – olyan remegő-ragaszkodó, szerelmes poézissel beszélt a színésznőről, ahogyan a filmrendező férfit nőről beszélni még sohasem hallott. A Tündérkirálynő sem volt ezzel másképp. Mindig megakadok annál a mondatnál, amit Ruttkai nem sokkal a halála előtt mondott: „Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar.” Mire sok félmegoldás után végre felépült a házuk, bevezették a gázt és az utat is leaszfaltozták, a színészkirály meghalt. Aztán a sors megismételte magát: mire a házat kifizette a színésznő, ő is felköltözött az égbe. Lánya, Gábor Júlia szerint Latinovits elvesztése után valami végleg eltört benne, ebbe betegedett bele.

– Őrzi a színészkirály utolsó aktatáskáját. Hogyan jutott hozzá, s miért volt oly fontos, hogy megkaparintsa?

– Nem törekedtem rá, két éve karácsonyi ajándékba kaptam. Művészettörténeti jelentősége nincs, mindössze eszmei értéke.

– Móricz és Kosztolányi kézjegye is a gyűjteményét gazdagítja. Mi minden van még e kollekcióban?

– Nehéz az összeset felsorolni, de hadd említsem meg a legnagyobbakat: Babits, Móricz, Szabó Lőrinc, Molnár Ferenc, Fekete István, Weöres Sándor, Füst Milán, Tamási Áron mellett a régi színészgeneráció nagyjainak aláírásai is szép számban rendelkezésre állnak. Nem csupán leszármazóktól kapom ezeket, többségüket hivatalos árveréseken szerzem be. Kedvesem szerint találhattam volna magamnak olcsóbb hobbit is, de ezek végső soron beruházások, amelyek nem veszítenek a piaci értékükből sem.

– Holt kincsként tekint rájuk, vagy el-elgondolkodik azon, milyen lelkiállapotban lehettek, amikor kézjegyükkel ellátták a leveleket, dedikálták könyveiket?

– Kosztolányi falán lógott egy eredeti Arany János kézírás, amelyet napjában többször is megérintett. Én azért nem így vagyok ezzel, bár lehet, akkor végre nekem is menne az írás. Komolyra fordítva a szót: ezeknek a kézjegyeknek nincs nagyobb jelentősége annál, mint hogy valamiféle kapcsolatot hozzanak létre a tulajdonos és az aláíró személye között – legalább a tulajdonos szentimentális világában.

– Mit érzett akkor, amikor belépett Babitsék esztergomi, előhegyi házába? Szívesen otthagyta volna aláírását a veranda falán? Nem félt volna attól, hogy a „homo moralis” vagy esetleg felesége, Török Szofi kezdeményezésére letörölték volna a szénnel odakanyarított nevet, mint ahogy több esetben is tette a házaspár?

– A magyar kabaré atyjához, Nagy Endréhez hasonlóan jártam volna el: amikor szénrúddal kínáltak volna Babitsék, elkértem volna a festékes ibriket és magam pingáltam volna oda ecsettel a nevemet. Kisebb lelkiismeret-furdalásom persze lett volna, hogy kerül oda a nevem ennyi komoly emberé közé. Az esztergomi nyaralóban többször jártam. Erős kisugárzású hely, néha napfényes-boldog, néha szomorkás – ahogy maga a ház története is az. Érdemes felkeresni, itt mindig kedvesen fogadnak, G. Tóth Franciska, a ház vezetője is valódi, érzékeny időutazó.

– S amikor megengedte Tóth Árpád egykori lakásának gazdája, hogy kipillantson azon az ablakon, ahol a költő is megtette, míg itt élt? Számomra egy-egy ilyen lehetőség kegyelmi pillanatként hatna, s az élményt halálomig őrizném, mint ahogy egy-egy kézfogás erejét-melegét…

– Tóth Árpádot már ifjúkoromban megszerettem. Ő lett a kedvencem, és talán a mai napig az, így igazán összetett, szavakkal le nem írható érzés volt beállni ugyanabba az ablakba, amelyben ő is állt és fogalmazta a Lélektől lélekig című vers sorait: „Állok az ablak mellett éjszaka, / S a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távol csillag remegő sugarát.” Ugyanitt villant az ingaóra fénye is a híres Jó éjszakát című versében. Már csak azért is különleges élmény volt, mert ezt a látogatást titokban szervezték nekem, nem tudtam, hogy ebben lesz részem. Ma is egy ismert ember lakik ebben a lakásban. Az élmény után boldogan hívtam fel az unokáját, Hollós Mátét, hogy beszámoljak neki a történtekről. Máté amúgy az ország legszebb helyét, a Tóth Árpád sétányt érzelmesen csak „Nagypapa-sétánynak” nevezi. Nem fantasztikus?

– Valóban az, de e házon kívül, gondolom, azért akad még kedvenc helyszíne, művésze, vagy erről ne faggassam, hiszen nehéz lenne a válogatás?

– Igen, nehéz. Mindenkihez kötődőm és mindenki fontos valamiért. Nem a könyv miatt, nem az írások miatt; magam miatt. Meglepetésemre többen a Bajor Gizi fejezetet emelték ki, mint ami leginkább hatással volt rájuk. Bevallom, nekem is az egyik kedvencem. A színésznő ma már nincs annyira a köztudatban, így kifejezetten büszke vagyok, ha valakinek én hívhatom fel a figyelmét erre a rendkívüli emberre, aki a legnehezebb helyzetekben úgy állt helyt, hogy az ma is példaértékű.

– Rám is ez a rész hatott a legnagyobb revelációval. Lehet, hogy csak azért, mert megmaradtam a színészlétnél, s kevés ismeretem volt a művésznő folyamatos segítő, embermentő akcióiról. Könyve beszédes summázat, érzékeny szűrő által. Missziónak tekinti e „hóbortját”?

– Missziónak komolyabb dolgokat neveznék. Én mindössze örülök, ha örömöt szerzek vele, vagy hozzájárulok ahhoz, hogy az általam szeretett művészeket mások is még jobban megkedvelnek.

– Most mire készül? Jelenleg min dolgozik?

– Ötletből nincs hiány. Előrehaladott munkában vagyunk G. Tóth Franciskával egy Babits-kiadvánnyal, de egy másik művészettörténeti érdekességeket tartalmazó könyv is körvonalazódik. Régóta fejemben van egy regényötlet, amely Somogyban játszódna, két idősíkon. Jó lenne a Híres lakók, beszélő helyek témát is továbbvinni, ebben Rippl-Rónai József kaposvári otthona biztosan helyet kapna, de a fiatalon elhunyt Kiss István színészről is szívesen írnék. Ennyi minden vélhetően nem fog beleférni az életembe; örülök, ha ezek közül néhány megvalósul.

Többnapos hó borította az udvart. Szép, tiszta idő volt, tündöklő éggel és csikorgó hideggel. Az alig két kilométerre magasodó budai vár felett sorjáztak a repülők, egymás után szórva le pusztító bombáikat. Néha a ház felett is átrepült egy-egy hangosabb lövedék, az üvegfelületek ilyenkor összerezzentek. Az ablak mögött Tamási Áron bámulta a füstölgő várost. Az elmúlt hetekben egy váralagút közeli pincében húzta meg magát, két napja jött csak át ide, Bajor Gizi hívására, a Pilsudszky útra. Nem volt veszélytelen vállalkozás, romokon és holttesteken át vezetett az út. Nem is festett jól, amikor megérkezett: hónapos ruháját és fejét vastagon borította a szénpor, haja pedig hosszú volt, mint egy remetének.

Ahogy nézelődött az ablaknál, a lakók egymás után jelentek meg a háta mögött, és leültek köré. Figyelték őt, mosolyogtak, sugdolóztak. Nagyajtai Teréz, a Nemzeti Színház jelmeztervezője egy széket hozott, és letette mellé: „Tessék parancsolni helyet foglalni.” Miután az író szótlanul engedelmeskedett, a házbeliekhez tartozó Lívia fehér lepedőt terített a vállára, szorosan a nyaka köré. A család tagjaiból és a befogadottakból álló közönség az ajtó felé pillantgatott, mígnem tökéletes időzítéssel, mintha csak egy előadás kezdődne el, Bajor Gizi vonult be a szobába.
Arcán derűvel, kezében egy ollóval és egy fésűvel.

(Részlet a Bajor Gizi-fejezetből)

…

Részletfizetésre egy Remington típusú írógépet is vásárolt, és azt tervezte, hogy nem lesz szüksége gépírónőre, ám a szerkezettel végül nem sikerült teljesen megbarátkoznia. Szegő Judit, Németh Andor későbbi házastársa is gépelt nála, egy másik gépíró pedig úgy emlékezett, hogy halkan beszélt, néha megállt a diktálásban, kitekintett az ablakon, és mindeközben annyira szuggesztív volt az előadása, mintha valós és jelen idejű személyek sorsát mesélné. Másfél óránként nagyobb szünetet tartottak, akkor ivott-evett valamit vagy leült a zongorához játszani. Néha, hogy felfrissítse magát, újabb sakkozásra bírta rá a családtagjait: „De megverlek, esküszöm, hogy megverlek!” (Sosem nyert.) A sakkon kívül más sportokat is űzött bizonyos rendszerességgel, a reggeli torna mellett uszodába és teniszezni is eljárt. A természetben tett kirándulásokat nagyon unta, a négy fal között érezte igazán jól magát. A forró fürdő jótékonyan hatott a kreativitására, szeretett hosszasan üldögélni a kádban. Sokáig tudott a víz alatt maradni, a kádban ezzel rendszeresen ijesztgette is a feleségét, aki néha már a hajánál fogva ráncigálta ki a vízből.

(Részlet a Kosztolányi Dezső-fejezetből)

…

Kopogtattak.

Bagó vakkantott és a bejárathoz futott. Ruttkai Éva álmos mozdulatokkal vette magára köntösét és ajtót nyitott. Bujtor István állt vele szemben. Mi van? – kérdezte. Zoli le akar menni Szemesre – válaszolta Éva, de a háta mögött már fel is tűnt Latinovits Zoltán, egy mosollyal és egy öleléssel üdvözölte testvérét. Kora reggel már hívta telefonon, ő kérte, hogy jöjjön érte és vigye le a szüleihez a Balatonra, ha már úgyis oda megy vitorlásversenyre. A saját Trabantja nem indult be, ezért azt jobb híján betolta a garázsba.

Percek múlva indultak, Bujtor csapattársa lent várt az autóban. Hűvös, borongós péntek reggel volt. Az Endrődi úti ház kertjében még nedves volt a fű, a növényeken vékony harmat ült.

– Akkor vasárnap érted megyek… – mondta Éva – … de ne legyél türelmetlen, nem megyek korán. Kialszom magam, és úgy indulok el. Ruttkainak valóban sűrű két napja következett, tévéfelvétellel, fellépéssel és egyéb kötelezettségekkel.

A kutya ide-oda futkározott a kert és a lakás ajtaja között. Ahogy elindultak a hosszú kertlépcsőn lefelé, egy darabig kísérte őket, majd visszanyargalt a teraszon álló színésznőhöz.

– Kabát nem kell? – kiáltott utánuk Ruttkai.

– Nem kell – válaszolta derűsen Zoli, aki mindössze egy szürke garbót viselt.

Hátra ült. Ahogy megfordult az autó az úttesten, visszanézett. A hátsó szélvédőn át még egy pillantást vetett a házra, a terasszal hirtelen eltűnő Bagóra és a Tündérkirálynőre.

(Részlet a Latinovits–Ruttkai-fejezetből)