Egy háztartásban Jézussal

„Amikor Jeruzsálem felé tartott, városról városra és faluról falura haladva mindenütt tanított. Valaki ezt kérdezte tőle: Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Ő így felelt nekik: Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor már felkelt a ház ura és bezárta az ajtót, megálltok kívül és zörgetni kezdtek az ajtón és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így válaszol nektek: Nem tudom honnan valók vagytok. Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk és ittunk, és az utcáinkon tanítottál. Ő pedig ezt mondja nektek: Nem tudom honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők! Ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában, és hogy ti magatok ki vagytok rekesztve onnan. Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek” (Lk 13,22–30).
Kedves keresztény Olvasó!
A megérkezésről van szó. Ahogyan egy fárasztó nap végén hazaér az ember, vagy egy kalandos és veszélyekkel teli utazás után célba ér a vándor, úgy ér célba az élet végén a halandó. Jézus ezt a célba érést – nevezzük üdvözülésnek – gyakran hasonlítja nagy vendégeskedéshez, lakomához. Az akkori szokás szerint gyűlnek a meghívottak, emelkedik a hangulat, majd eljön a pillanat, amikor feláll a házigazda, bezárja az ajtót, és elkezdődik az ünneplés, a lakoma.
Jézus szavaiban még egy korabeli szokás tükröződik: a városfalon levő nagykapu mellett egy kicsi és szoros ajtó is volt. Napközben folyt a gazdasági élet, jöttek-mentek a népek ki-be a tágasra nyitott nagykapun. De eljött az este, amikor bezárták a nagykaput, és a városba bejutni már csak a kicsi és szoros ajtón, a személyazonosság ellenőrzése, a bejutás jogos igényének igazolása mellett lehetett a hazatérő városi polgárok számára. Így jobban értjük tehát Jézus szavát: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun…” – azon az ajtón, amin a hazatérők „személyes átvizsgálás” után térhetnek be. És Jézus egy másik szava is eszünkbe jut: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik…” (Jn 10,9).
Ennek a két ősi életképnek, a vendégségnek és a városkapunak a használata segít megérteni Jézus válaszát. A kérdés tehát így hangzott: „Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?”
Jézus nem ad erre a kérdésre választ. Hibás a kérdés mögött megbúvó szándék. Ne a többiek sorsát kutasd, ne a többiekhez mérd magad! A saját őszinteségeddel, tisztaságoddal törődj! Igyekezz olyannak lenni, hogy az élet alkonyán, amikor számodra már becsukódott a mozgalmas élet forgalmának tágas kapuja, igazolni tudd magad a szoros kapunál, és hazajuss!
Tudd meg ugyanis, hogy nem elég a Jézushoz tartozás igazolásához, hogy előtte ettél és ittál, és hogy az „utcáidon tanított”. Jézust nem elég látásból ismerni, mint a szomszédot, és dolgairól hallomásból tudni. Attól még nekünk sem lesz valakivel élő kapcsolatunk, hogy ismerősként megjelöljük a facebookon. Képzeljük el, hogy becsönget hozzánk egy idegen, és mondja, jöttem hozzád vendégségbe, hisz ismerősök vagyunk a facebookon. Ilyen nyilvánvaló helytelenség lenne tehát az, ha arra hivatkoznánk a „jézusi ajtónál” bebocsátást követelve, hogy „előtted ettünk és ittunk, és az utcáinkon tanítottál”.
Az számít annál az ajtónál ugyanis, hogy Vele ettünk és ittunk-e, és tanítása szerint éltünk-e.
Csak ez igazolja személyazonosságunkat, csak ettől tartozunk Hozzá. „Nem mindenki megy be a Mennyek Országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,21–23).
Az elmélkedés alapjául szolgáló ige önvizsgálatra indít. Azt a jól tudott, de mégis újra és újra ismétlésre szoruló igazságot hangsúlyozza, hogy nem elég Jézust emlegetni, róla hallomásból tudni, őt látásból ismerni, vele futólag néha találkozni, pusztán „köszönőviszonyban” lenni vele. Akinek a kereszténysége ebben kimerül, az valójában köszönőviszonyban sincs Jézussal.
Jézussal „egy háztartásban” kell élni.
Így lesz hazatéréssé a földi életből való távozás.
Az élet vége biztosan sok meglepetést tartogat. Elisabeth Kübler-Ross véleménye szerint az élet legszebb élménye a meghalás. Jézus egy bizonyos meglepetést azonban ígér: „És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.” Ez az ígéret óvatos és alázatos véleményalkotásra int. Hányan lesznek ott az üdvözültek között, a nagy lakoma részeseiként, akikről nem is gondoltuk volna! És hány öntudatos, nagyszájú, „őskegyes” keresztény sír majd, és csikorgatja a fogát kirekesztve!
Testvéreim, az Újszövetségnek egy másik ígéretére is szeretnék biztatásként és bátorításként emlékeztetni. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül” (Róm 10,13). „Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül” (ApCsel 2,21). Annál az ajtónál nem hivatkozhatunk cselekedeteinkre, vallásos életünkre, semmilyen földi érdemre. De mély alázattal és bizalommal segítségül hívhatjuk az Úr nevét ott is, ahogyan ezt itt e földi életünkben tettük. Ha az Úr segítségül hívása életünk természetes szokása volt, és így „egy háztartásban” éltünk az Úrral, akkor ott is természetesen és magától értetődően hívjuk őt segítségül. És akkor nem kérdéses, hogy hazatérőként tárt ajtók fogadnak minket.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, nem a magunk igaz tetteiben, hanem a Te nagy irgalmadban bízva kérünk: légy része az életünknek, hogy ne csak futó ismeretségben éljünk Veled. Halld meg, amikor nevedet hívjuk segítségül, és üdvözíts minket! Ámen.