Egy közhellyé vált igazságról

„Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 5,1-3).

Kedves keresztény Olvasó!

„Szeressük egymást, gyerekek, / mert a szív a legszebb kincs, / annál szebb szó, hogy szeretet, / a nagyvilágon nincs! / Az élet úgyis tovaszáll, / a sír magába zár, / szeressük egymást gyerekek, / hisz minden percért kár!” – szól Seress Rezső ismert slágere. János első levelét olvasva mindig ez az először gyerekkorban hallott darab csendül meg a fejemben. Aztán mindig el is szégyellem magamat, mert úgy érzem, hogy ez a bárgyú-kedves dal méltatlan a Szentírás szavaihoz. Pedig nem tartom lehetetlennek, hogy János sorai voltak a dalszöveg ihletői: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk…”, „Szeretteim, szeressük egymást…” Amikor János levelét olvasom, szeretném kiverni a fejemből ezt a szirupos-ragacsos és rózsaszínű lelkendezést, és vágyom átérezni a levél szavaiban rejlő szent igazságot: Isten szeretetének édességét („Az Úr döntései…édesebbek a méznél…” 19. zsoltár 11) és a szeretetében rejlő erőt („ő bennünk van… a Lelkéből adott nekünk” 1Ján 3,24). 

János, a levél szerzője, akiről valójában nem is tudjuk, hogy kicsoda, arra akarja rávenni a keresztény olvasókat, hogy szeressék egymást, mert a hit és a szeretet összetartozik. Micsoda közhely! És micsoda megkerülhetetlen igazság!

Az egész hiteles keresztény élet ezen áll vagy bukik.

A mai elmélkedés különleges feladata, hogy egy közhellyé vált igazságról megragadóan gondolkodjon, elkerülve az unalmas közhelyeket, amik hallatán azonnal lelohadna a kedves Olvasó érdeklődése. Nehéz feladat.

Az alapigéül vett versekben a Szentírás előző fejezetében megfogalmazott gondolatok összefoglalásával találkozunk: aki Jézusban felismerte a Krisztust és életét ez a felismerés megváltoztatta, az Isten gyermeke; Isten gyermekei pedig tartoznak egymást szeretni, mert ez Isten parancsolata is, túl azon, hogy ez Isten iránti szeretetükből „magától” („az ő parancsolatai pedig nem nehezek”!) következik is. Szép és logikus gondolatsor. Oh, jaj, de a valóság mennyire különbözik ettől! Ez a különbözőség teszi az ige üzenetét örökzölddé, ma is aktuálissá. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy kereszténységünk a legtöbb esetben bizony csak külső máz: jobb esetben alapos „felületkezelés”, rosszabb esetben olyan tökéletlen maszatolás, ami alól kikandikál még a kezeletlen felület is.

A faanyag kezelésének a képét tovább gondolva remélem elkerülni azt, hogy a „szeressük egymást, gyerekek!” felszínes közhelybe beleragadjak. Talán merésznek vagy mesterkéltnek tűnik a párhuzam, de felhasználására felbátorítanak a jézusi merész példázatok párhuzamai. Köztudomású, hogy a faanyagot a munka elkészülte után alapozzák, festik vagy pácolják, vagyis felületét kezelik. Én még a gyalulást, csiszolást is felületkezelésnek érzem. Simább, mutatósabb lesz így az anyag, sőt, az anyaghibákat is elfedi a festék. Mindazonáltal az ilyen felületkezelést időről időre meg kell újítani, mert kikezdi az idő. A fa belső tulajdonságai pedig nem változnak meg. Továbbra is hasad vagy vetemedik, a benne élő károsítók tovább élnek.

Nem ilyen a mi kereszténységünk?

Jól-rosszul elsajátított, a kötelező udvariasságot alig meghaladó „kincstári” kedvesség, esetleg szolgálatkészség is, „ha nem kerül sokba”. Nem kell sok idő azonban, és ahogyan az arrogáns napsütés és az alattomos pára kikezdi a jól kezelt fa felületét is, a mi kereszténységünk máza is felpattogzik, megfakul és áteresztővé válik. Ahogyan a fából kirágják magukat a benne egy ideig megbúvó férgek, úgy előtűnnek a mi elfojtott vagy megfegyelmezett, bántó indulataink is. És ahogyan az ilyen felületkezelt fából készült épület hamar romlani kezd, úgy a „felületkezelt” keresztények közössége is „reped és korhad”. 

Van azonban a fa kezelésének más módja is. A forró gőzben hőkezelt fában kialszanak a növekedésből adódó belső feszültségek, és már nem vetemedik a feldolgozás során. Nem csak a felületén, de teljes keresztmetszetében megváltozik a színe, és a „benne termő férgek” (Berzsenyi) is elpusztulnak. A kezelés más módja, amikor átitatják a faanyagot, és így tartósan megváltoznak a tulajdonságai, megmunkálhatóbb lesz. Így már a fa mélyét is átjáró eljárással szinte új anyagot hoznak létre, és amire addig alkalmatlan volt, most alkalmassá válik. 

János levele olyan keresztényekről beszél, akik az ilyen eljárással megváltoztatott tulajdonságú faanyaghoz hasonlíthatóak: Isten szeretete átjárja őket, elvesztették ezáltal az önzés szülte belső feszültségeket, személyiségük mélyéig egyszínűek, homogének, vagyis esetükben a látszat tényleg a valóságot mutatja. Az addig bennük rágó gonosz indulatok Isten jelenlétében elhaltak. Isten szeretete, ami „nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4, 10), átjárta lényüket, és megváltoztatta őket, szeretettel itatta át őket. Ez a szeretet, az agapé, önzetlen és szenvedni kész, magára nem tekintő szeretet, valami új „anyag” az emberben, ami nem születik velünk a test szerinti születéskor, hanem újonnan szül, amikor Lélektől születünk. „Abból tudjuk meg, hogy benne maradunk és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk” (1Jn 4,13). Ettől az új „anyagtól”, Isten Lelkétől, a szeretet lelkétől átitatva, mint a megfelelően kezelt faanyag, könnyen megmunkálhatóvá, „teljes keresztmetszetben” átalakulttá, bensőjében feszültségmentessé és a világgal szemben ellenállóvá válik a keresztény („Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete” 1Jn 2,15.)

Isten parancsolatai a jánosi iratokban, a negyedik evangéliumban és a levelekben is Jézus szerint egy célra irányulnak: Szeressétek egymást! „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). „Ha parancsolataimat megtartjátok, akkor megmaradtok az én szeretetemben…” (Jn 15,10). „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34-35). Az Isten iránti szeretet pedig az, hogy ezt az egymás szeretetére vonatkozó parancsot megtartjuk – mondja igénk. És ez nem nehéz. Annak nem nehéz, aki nem „felületkezelt” keresztény.

Akit átitatott Isten szeretete, annak lényéből ez a szeretet fakad

– nem is tud, eszébe sem jut mást tenni. Hisz „maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem” (Jn 16,27), és „én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek” (Jn 14,20).

Újjászületett kereszténynek, Isten gyermekének lenni, Jézusban felismerni a Krisztust, benne hinni és bízni azt jelenti, hogy az ember belekerül a lét sodrásába: a szeretet egységet teremtő körforgásába

– részese lesz az Atya és a Fiú kapcsolatának.

A hit és a szeretet és az engedelmesség egy, ahogyan Isten Szentháromság egy igaz Isten. Elválaszthatatlanok, amint az egyik hiányzik, már a másik kettő sincs meg. János leveléből azt sem tudom kivenni, melyik volt előbb. Egy a lényeg: „szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent.” És így Seress Rezső bárgyú, de sikeres slágerének titkát egyszerre megértjük: az életvágy mélyéről tör fel és az élet forrására mutat. És így már nem is olyan bárgyú, és már nem is olyan rózsaszínű, hanem inkább örökzöld.

Imádkozzunk! 

Mennyei Édesatyánk, aki magad vagy a Szeretet! Köszönjük, hogy úgy szerettél minket, hogy értünk adtad Fiadat. A Te szereteted egyszer megragadott bennünket, kérjük, járja át egész személyiségünket, alakítsa kapcsolatainkat, hassa át közösségünket. Lássa meg rajtunk a világ, hogy Hozzád tartozunk. Óvj meg minket a képmutató szeretettől! Ámen.

A szerző evangélikus lelkész