Egy mártír pap emlékére

Dr. Könözsy Lajos (eredeti családi nevén Senkár Lajos) a Somogy vármegyei Nagyatádon született 1915. július 17-én. Áldozópappá 1939. június 18-án szentelték. Primiciás jelmondata és életprogramja volt a prohászkai vers: „Hiszek a szent Szívben és szeretetében, / Hiszek a szíveknek szent közösségében / Hiszek a szeretet végső győzelmében.” A szentelés után Rómában tanult, majd az Árpád Gimnázium hittanára lett. Tanítványa volt többek között Sinkovits Imre színművész is. 1942-ben a Széll utcai iparos- és kereskedőtanonc-otthon lelkésze, 1944-ben a Műegyetem, továbbá a Horthy-kollégium és a Képzőművészeti Főiskola lelkésze lett. 1945-ben egyházmegyei cenzori tisztséget töltött be és a kultuszminisztérium titkára volt. 1948-ban az Államvédelmi Osztály a Mindszenty-per előkészületeként megkínozta. Menthetetlen állapotban az óbudai Szent Margit Kórházba szállították, orvosa (volt tanítványa) szerint „túlkínozták”. Itt hunyt el 1948. május 31-én este életének 33., oltárszolgálatának 9. évében, a hivatalos adatok szerint agyhártyagyulladásban. Mindszenty József hercegprímás temette el június 4-én a Farkasréti temetőben. A temetésen elég nagy gyászoló, tisztelgő tömeg vett részt, egykori diákok, cserkészei és lelki gyermekei búcsúztak tőle. A halott gyászoló édesanyját, Könözsy Pálnét Koncz Lajos, az egykori legjobb barát, salgótarjáni hittanár kísérte. Ő küldte el lapunknak Könözsy Lajos néhány naplójegyzetét, melyek eddig publikálatlanok voltak, s melyeket az alábbiakban adunk közre. 

Egész lényem megremeg a papi hivatás fenséges tudatára, de megvizsgáltam képességeimet, határoztam és szándékom most már szent és megdönthetetlen: isten hív és én megyek egy örökkévalóságon át, mindenben a Mester után… (1933. november 3.) 

*

Egy szeptemberi napon történt, Esztergomban, és a Szeminárium falai voltak tanúi a 21 kisgimnazista örömének. Már a konkurzuson sugárzott arcukról az öröm, hogy felvették őket, s most.… Az örömöt, az első reverenda örömét nem lehet aposztrofálni… Aranyos volt minden, a szeminárium minden bokra nevetett… Olyan szép is volt a kék reverenda s annyira kedves, mert a miénk volt.… A kék egyébként is az idealizmus színe, a mélység színe, a kékben nagyon sok ifjúság, nagyon sok poézis van, valóságos primícia! (1936. október 30.) 

*

Az Örök Város falai közt! Kispap éveim szent ambíciói rezdülnek meg újra, amikor Istenre, a Szent Szűzre hagyott vágyaim teljesülnek. Íme itt élek. Nem piros reverendában ugyan, amint valamikor álmodtam [római kispapok ilyen reverendában járnak], hanem feketében… Uram, Te látod lelkemet, hogy megvetettem ösztöndíjamban, pesti egyetemi stúdiumokban azt a mozzanatot, amelyik hiúsággal kérkedik… Hála Istennek! S választottam mindig, most is: a munkát, a törekvést a szebbért, többért, nemesebbért. Sokat, egyre többet akartam s akarok tudni. Nem lart pour lart, hanem hogy jobban bírjak szeretni, hogy mélyebb legyek, hogy megértőbb legyek, odaadóbb, elszántabb s a segítésre alkalmasabb: apostol! (dátum nélkül) 

*

Istenem, én apostolod akarok lenni, Mindenem a Tiéd: hangom, tollam, szívem, tehetségem, semmit magamnak vissza nem tartok… Messenek, formáljanak azok a fenséges alkotó Kezek, szellemesítsenek át azok a legszentebb gondolatok; hisz tűzzé kell válnom… Eleven máglyává a vak éjszakában! (1937. november 20.) 

*

Akit rám bíztál a Szívedig kell kalauzolnom, mától fogva teljesen a Tiéd… Hányat kell még vezetnem? Kiket? Nem számít. Te kellesz nekem Uram, a Te életed s én megsemmisülök. Nekem örömöm s egyetlen boldogságom, hogy a Tiéd lehetek: szavam, megjelenésem, tekintetem, gesztusom, lelkem, tüzem, életem – mindenem… (1938. február 7.) 

*

Fogadott a Szentatya, csodás, mélységes, szent felhívás volt a dicséretre, amellyel Központi Szemináriumunkat illette: Magyarország hite, jövője függ tőlem!… Szentáldozási pillanatokban írom e sorokat, Szent Ágnes vértanú, szűz napján. Legyenek hát a véremmel írva! Feledhetetlen, merész gondolatok, melyeknek vinniök kell az élet, mások életének is súlyát!… Apostol, vértanú, mert szűz! Magamat egészen Jézusnak adtam, hogy szentek, nemesek, nagyok, kristályosak és lángolók legyünk! Uram, add azt a kegyelmet, hogy aki velem valamiképpen érintkezésbe jut, azt megfogja e tűznek egy szikrája és gyújtsa lángra… Hiszek.… a Szent Péter szentségi kápolnájában írom e sorokat: hiszek a szeretet végső győzelmében! (1939. január 18.) 

*

Vágyik rám az Isten: az Atyám. Íme, itt vagyok! És Jézus: forrjon hát össze szívünk. Én halálosan szeretem Jézust, de hát ő már előbb szeretett engem: előbb, inkább, mélyebben, isteni szívének egész vulkánjával rám hullott azokban a csendes órákban, mikor még nem voltam s mióta vagyok.… Intimitást akar: régóta suttogja lelkembe – s én valahogyan röpültem is felé: szélsebesen, önfeledten… Mégis valami emberiesség, valami félelem, valami megszédülésféle a nagy közelségtől, valami nagyon árnyszerű, alig sejthető ingadozás a legmélyebb személyi kapcsolat felé… Mit kell tennem? Úgy érzem csak azt, amit eddig: forrón vágyni, erősen tenni, magasztosan, kegyelettel gondolni, vonzódni, egyre csendesebbé, férfiasabbá, egyszerűbbé, igénytelenebbé, alázatosabbá lenni; a bűnt gyűlölni, a kísértésben – ha lelkem borzong is az utálattól – nyugodtan, bízón, nagy sugárzó hittel Hozzá simulni… A passzív tisztítást Ő végzi el. Nekem csak virágoznom kell: díszítenem és csókolnom a szívembe tűzött Feszületet – szenvednem, türelemmel, békével és a vágyak derűjével. 

Vágyik rám Krisztus: a próféta, a pap és a király. Gondold át, applikáld, fúrj bele a megváltástan mélységeibe. Te egybeforrasz kegyelmileg, de lélektanilag is Jézussal, s szentelésed Karizmáival e hármas szent hivatássá bontakozol ki… 

Vágyik rám az Egyház: az Ecclesia, ez a sugárzó, szűzi Krisztus-jegyes; lovagjának, intim, harcos, melegszívű lovagjának vár.… Ah, megyek, megyek – s olyan leszek, mint egy angyal: olyan tiszta és makulátlan. 

Várnak a lelkek… Ezek csak igazán. Az éhes, szomjas tömeg; a vágyakban égő szívek, a száraz ajkak, könnyes szemek, a harmatos, felső rózsaszirmok; a gyermekek, leánykák, aggok, durvák, faragatlanok, mocskosak, de a tisztulni vágyó bűnbánók is.… Istennek nincs szüksége rám, de ezeknek a lelkeknek igen. Isten egyenesen ezért állít bele a világba, ezért hív e hivatásra, de egyenesen ezért állít bele konkréte engem a létbe. Ez öntudat! Ez tüzeljen és ne hagyjon nyugodni. Egy lélek már magában is megérdemli, hogy vágyait, eszményi istenigényeit respektáljam! 

Vágyik utánam a szolgálat lelke… Aranyba, fénybe, tisztaságba öltözötten jövök, s hozom szolgálataimat: Istenem, nem akárkinek, nem embernek, hanem Neked… Nem szolgaság ez, hanem szolgálat. Nem kényszer, hanem szabadság: annak minden öntudata, emelkedett optimizmusa, véresen komoly realizmusa… 

Így élvezem papi lelkemnek, ennek a Szentlélek vezette orgonának csodás missa sollemnis-játékát: a nagy-nagy akcióra felhangolt, szolgálatra kész regiszter-énekét. Nekem kevés egy hang! Nekem millió húr és síp adatott, s így nekem ezt az egész hatalmas komplexumot kell játszanom, harsogtatnom… 

Te örök Művész, Te édes, bensőséges Lélek ülj hozzá az orgonához; a Te teremtő gesztusoddal, művészi, formáló, megszentelő illetéseddel csapj bele a manuáléba – nem félek, bár nagyon erős e művészi kéz; lehet, hogy belezokogok, hogy megcsikordulnak a regiszterskálák, de csak pillanatnyilag – addig, amíg a Művész géniusza meg nem száll – akkor már tovább nem leszek ember. Vagy mégis – de a szolgálat embere, eszköz, miniszter.… 

Egyetlen szent gondolat, amely mindig mindenütt eltöltsön: a szolgálat nagy szelleme; az a tudat, hogy számomra csak egy létezik: az Isten akarata. Itt találom meg létgazdagságomat, művészi inspirációmat, erőmet, büszkeségemet, életemet, halálomat és örökkévalóságomat. (subdiakónusi lelkigyakorlat – 1938. március 17–18.) 

*

Kenyerem, ambícióm, szerelmem az eszmény világ-győzelme bennem és másokban. Istenem, ennek szolgálatában égve csoda tán, hogy néha kemény vagyok, hogy néha tűzzel megyek és égetek és ez másoknak fáj. A szeretet – igen – szelíd, de nem fejbólogató. A szeretet erő, melynek tüze, éle, stílusa, pengéje, formája van. Simogató, mikor simogatni kell és dörög, mikor másként meg nem hallják szavát, jóságos közeledési szándékait… Első szerelmem és a végső: Jézusom, a Tiéd! (1938. június 15.) 

*

Üdvözlégy szent Kereszt, egyetlen reménység! A mellemre, a homlokomra égetem, a sötét éjszakában gyúljon ki felettünk, kezdjen világítani, benső világom és a külvilág sötétségeiben… Ha testi szemmel nézem a keresztutat, az Úr szenvedéseinek fázisait, csupa vereség, letörtség, teljes csőd. Hát ez a Mindenható, a Csodatevő próféta?! S ha lelki szemmel a mélyre tekintek, éppen az ellenkezője bontakozik ki előttem: a teljes győzelem, a diadalmas Krisztus! Annásba hogy befolytja a szót! Kaifást és bírótársait hogy lealázza, Heródest lehűti – nem felel; Pilátust megrémíti fenségével; s a kereszten is egy szentet csinál [a jobb latort]! 

Unatkozó, gyáva a magatartásom? A kereszthez simulok még jobban. Szenvedni akarok céltudatosan, mindenemet visszaadni: magamat, tehetségeimet és szeretetemet, s felvenni keresztedet, Uram! A Tiédet. Az enyémet, mindenkiét Neked adom s a Tiédet veszem… Ah nehéz lesz? Nem baj. Csak szerelmedet add nekem kegyelmeddel és elég erős vagyok. Ámen. (1938. október 8.) 

*

Nem tehetek róla: nekem a kegyelem minden! Csodás, finom, lassan induló világ ez: árnyalatszerűen ereszkedik bele a természeti adottságokba. Lassanként gyökeret fog, s e szálakon mesés virágok nyújtózkodnak, törnek, tágulnak a nap felé… A Lélek szövése ez az arányszál életünkön. Az ő művészete, hogy egyszerre csak keresztül-kasul szőve érezzük magunkat, s többé már szabadulni nem bírunk az aranyos fonalaktól. Napsugárból, aranyból, kegyelemből befont pillangók leszünk: foglyok, ha tetszik… Ah, de lennénk akkor lélektanilag, dinamikailag is az örök eszmények szuggesztív foglya! Úgy szeretem ezt a fogalmat: rabság s úgy játszom, szinte kérkedem vele, hogy kívülállók csodálkoznak és nem értenek. Rabszolgaságot szimatolnak fegyencruhában… Ez az Isten-fiak szabadsága! Ezt értem én az Isten rabjain… 

Vedd a Szentlelket! Igen, édes Lélek, Jézusom Lelke, térdre hullok, s csodálattal, elragadtatással tárulok Feléd… Így nézlek, a csodálat kihúzza lelkemet; tűzbe gyulladok s elkábulok a szépségek sugárzatában… Bűn?! Kacagni szeretnék! Hol van innét a bűn! Valami ismeretlen, rideg fogalom; kínos sötétség a fény vakító transzparenseiben. Hiszen ahol kegyelem, ott a bűn szóba sem jöhet, ott elnémulnak a pokol gyáva, ugató kutyái… Szeretnék drámát írni erről! Fönséges dráma: cselekménye a döbbenetes metafizikumnak – ahogy a fény hatására a sötétség felolvad, a színtelen vakság arannyá lesz! Élni, s minden kegyelmi diadal ezt jeleníti meg. Nem írni kell a drámát, hanem valóban játszani! (1938. június 16.) 

*

Uram, halálosan édes szomjúságot érzek Irántad… Hallatlan igények tágulnak bennem valami csodás mélységek, szépségek iránt. Akármi is vagyok, akármennyire is semmi Hozzád képest, mégis él bennem valami, hogy átalakuljak, Beléd váljak – de úgy, hogy magamat elfelejtsem, s e felejtésnek Léthe-vize a tüzes szerelem legyen Feléd… (1938. április 30.) 

*

Testvér, velünk, bennünk, köztünk az Isten! Eucharisztiám, édes mindenem. Először az enyém. Napi szenzációm, örömöm, dalom, muzsikám, lendületem, kacagásom, erőm, derűm, életem, álmom, örökkévalóságom… S csak ezután jön, helyesebben ebben a milieuben, ebben a lángtengerben jön felém – minden más: a lelkek, a testvérek, papok és világiak, koldusok és gazdagok… mind az Egyház… Mindig, mindenütt az első pillanatokban szinte ösztönszerű gesztus legyen: Jézus után nyúlni. (1938. június 17.) 

*

Eucharisztiám és Szűzanyám. Két erőforrásom. Tulajdonképpen egy. Tulajdonképpen mindenem. 

Kellene már tenni valami jófeltételt! Csak egyetlent, de azt igazán… Adsum! Itt vagyok, kész vagyok!… Élesen rajzolódik bele ez egyszerű szó papi, apostoli életembe! A megelőzőt is ki lehetne göngyölni belőle s talán a még hátralevőt is. Temperamentumom, vágyaim ezt diktálják. Eszem, szívem, akaratom, vágyaim… Ez összes ambícióm! Semmi egyéb. Titok, mélység, szent extázis vagy néma erőfeszítés egy életnek – sűrítve egyetlen szóba. Alázat, szerelem, kérlelhetetlenség, boldogság, minden itt! Harc és béke, álom és valóság, csend és alkotás.” (lelkigyakorlat – 1944. december 24.) 

*

Utolsó alvernai lelkigyakorlatának előkészítő skiccei közt található legutolsó lelki feljegyzéseinek egyike 1948-ból, az út végén járó lélek megrázó sejtelme az alábbi feljegyzés: 

A lélek hazát keres! „Fiat” „offertorium”… (1948. április 15., csütörtök este)