Egy nyári este

A két téglatorony körül cikázó, csivitelő fecskék portyázó rajait lassan-lassan, észrevétlenül felváltják a szinte a semmiből elősurranó csapongó denevérek. A napközben szemtelenül élelmes galambok is sorra behúzódnak az égboltba mosódó tornyok magasra helyezett lőréseibe. Burukkolásuk messzire elhangzik, csak éppen ide, erre az emberekkel túlzsúfolt térre nem. Az emberi beszédmoraj meg a galambbúgás belévegyül a város lassan csituló nyáresti zsongásába. Mert, mint mindig, ma is beesteledik, óvatosan, diszkréten, rózsaszín pírral, ahogyan az nyári estéhez illik.

A hatalmas térség most nézőtérként várja az ide érkezőket. A hőhullámokat ontó falak előterében jólesően hűvös szellő incselkedik a gondosan fésült frizurákkal, libbenő szoknyákkal, sörhabbal és hanyagul megkötött nyakkendőkkel. Egyszer csak felbátorodik: táncra perdül a templom hátsó hajóján sorakozó szenteket eltakaró, díszletnek szánt hatalmas ezüstös drapériával. Mintha csak a szentéletű férfiak és nők rejtőzködő idomaira kívánná felhívni a figyelmet, hol szorosan odasimul a szobortestekre, hol meg duzzadó vitorlaként válik el tőlük. Amúgy minden más díszlet vörösben játszik, a tüzet idézi. Nyári est, hőség, tűz... és a közeli folyó által még a víz is. (Bizony, minden szabadtéri színpad sajátossága, hogy sejteni engedi a bekövetkezendő látomásokat...)

Már harmadszor hangzik fel a fanfár, sietteti a későn jövőket, akik íratlan törvények szabályai szerint későn is jönnek. Végül egy lágyan búgó, ráhangoló hatású férfihang tájékoztatást ad a nemsokára elkezdődő előadásról. A nézőtér azonban még kivilágítva, éppen a késve érkezők önző érdekében, akikre csak a toronyóra kismutatója mutat feddőleg.

A főrendező egy kellően sötétnek vélt félreeső beszögellésben parázsló cigarettáját szívja. Munkatársai véletlenül sem merik megzavarni ihletett nyugalmát. Az utolsó füstöt kifújva úgyis mindjárt a színpadra lép, hogy az előadás-sorozatot megnyissa. Ám alig hogy eltűnik, a nézőtér közepe táján, fent a kakasülő közelében valami furcsa nyugtalanság támad. Csak azok veszik észre, akik rossz színházi szokás szerinti unalmukban, az előadás megkezdése előtt egymást bámulni szokták. Igazán csak néhány pillanattal később, a téren kívül megszokott, bár nem hiányolt részeként a város életének szapora szirénahang sztakkátói hasogatják össze az ihletett csendet. Csak a toronyőr-galambok válnak tőle nyugtalanná, kirebbennek őrhelyükről és köreiket róva egyre jobban elvakulnak a reflektorok fénypásztáitól. 

A megnyitó valamiért késik. A toronyóra mutatói kérlelhetetlenül tovább és tovalépnek a már nagyon várt időpontról, mégsem történik semmi. Azaz dehogynem! Fent, hátul egyszer csak piros mellényes férfiak jelennek meg, tüsténkednek, odasereglenek a fekete ruhás tűzoltók is, meg néhányan mások, szemmel láthatóan civilek. Egyikük, egy fiatalnak látszó nő folyadékkal teli nejlonzacskó-félét tart a kezében. Egymást váltva sűrűn hajolgatnak, mintha csak valamilyen rítus szertartását végeznék. Egy pillanatra, igazán csak egy megfoghatatlan pillanatra úgy tűnik, ez a jelenet már az előadás része. De valahol egy hang lebillen egy ajakról, és akárcsak egy kulcsszó, lassan végighömpölyög a nézőtéren.

Infúzió!

Olyan lassan, hogy nem is jut el mindenhova. A legalul ülők nem hallják, még csak nem is sejtik jelenlétét. Türelmetlenné válnak, tapsolni, dobogni kezdenek, ám az egyébként jól befolyásolható nézőtér ezúttal nem veszi át a feltámadt türelmetlenséget. Végtére is néma csend lesz, csak a ruhák suhogása hallik, amint egyre többen és többen forgolódnak, tekintgetnek fölfelé, ahol a bajt sejtik. Ott pedig, kisebb csődülettől eltakarva továbbra is le-lehajolgatnak a piros és fekete egyenruhások. Közöttük a vékonyka fiatal nő is, kezében a magasra tartott infúzióval.

A tiszteletteljes csend beállta bizonyossá teszi, hogy a nézőtéren egy ember most szembenéz a halállal.

Az arcokra írt döbbenet zárt mimikája csak lassan oldódik. A hangszórókból felhangzik a főszervező jól ismert, visszafojtott hangja. Türelmet, megértést és együttérzést kér a sokezres tömegtől.

A nézőközönség megértő. Telik az idő, de a hátranézegetők előtt semmit sem változik a kép. A közönség lassan atomjaira bomlik. Az idősebbek találgatásba kezdenek, hogy mi is történhetett. Mások közömbös témákról beszélgetnek, mintha az távol tarthatná a bekövetkezett bajt. Egyszer csak egy síró asszonyt vezetnek fel, aki eltűnik a körülállók sűrűjében. Van már ok újabb találgatásra. A közönyt színlelők elmélyednek a műsorfüzet tanulmányozásában, vagy a dóm páros Saturn-rakétaként égbe fúródó sötét tornyait nézegetik. Csak egy fiatal pár nem vesz tudomást semmiről. Aligha is tudják, hol vannak, mi történik körülöttük. Egymást nézik megkövülten, szomjas szemükkel cirógatón simogatják egymást, kéz a kézben, kényszerű passzív tétlenségben. Ha rájuk borulhatna a sötétség, talán egészen felbátorodnának.

Odafenn a kemény élet-halál harc hovatovább csaknem egy órája folyik. Már mindenki izzad, akárcsak egy kifordított infúziós palack. Egy néző maga elé meredve csendben imádkozik, mások türelmetlenné válnak, és hírekért, vagy innivalóért lefelé indulnak. A kezdeti megrendültség lassan szétoszlik. Mondatok fogalmazódnak, előbb diszkréten, majd egyre nyíltabban, nevetés csobban, az ajkak mosolyra nyílnak, és az előbb még komor ráncok másféle görbületbe fordulnak át. A fiatal pár orra összeér, már egymás lélegzetét szívják. A főrendező egyfolytában kedvenc búvóhelyén parázslik. Most már nem kímélik: hírvivője föl-alá rohangál és közben állandóan telefonál. Úgy tűnik, fuccs a mai előadásnak.

Fönn azonban egyszer csak szétnyílik az élő fal: a síró asszonyt egy fiatal nő karonfogva elvezeti a kijárat felé. Hordágyat hozó férfiak tűnnek elő és erre föl mindenki az infúziós kislányt keresi. Végre palackjával együtt ő is feltűnik: tehát él! Talán győz az élet! Lassan megindulnak az ápolók, és óvatosan, lépésről lépésre araszolva hozzák lefelé az áldozatot. A nyári este áldozatát. Minden szem a hordágyra mered: két nagyméretű férficipő, feltűrt nadrágszár, terebélyes pocak, lemeztelenített szőrgyepes mellkas, összeborzolt, csapzott őszes haj.

A kísérők egyike az élet lámpásaként a kékesen villódzó, ide-oda himbálózó EKG-monitort viszi.

Néma csend övezi a menetet. Tapsolni kéne talán, de most nem szabad. Lassan a kijárathoz érnek, eltűnnek a palánk mögött és egy végtelennyi idő elteltével végre felbúg a mentőautó.

Kezdődhet hát az előadás.

Miről is lesz majd szó?