JEL újság

Egy padban az ellenséggel

Csatári Bence2024.03.10

A háborúk sorsa mindig a világhatalmak diplomatáinak fehér asztalainál és vezető politikusainak/diktátorainak agyában dől el, rajtuk múlik adott esetben többmillió ember sorsa, élete és halála. Ez az emberi ésszel igazából fel sem fogható nagy felelősség azonban sokszor nem zavarja őket abban, hogy harcot indítsanak egymás ellen, mesterségesen szítva a nemzetek közötti feszültségeket. Nem mindenki dől be azonban a demagóg politikai szólamoknak, a kisemberek szintjén bizony az emberség legtöbbször még ma is előbbre való mindenféle uszító szlogennél. Így van ez a mostani orosz-ukrán háborúval is.

Az ember csak szomorúan kapkodja a fejét, úgy röpködnek a menekültek millióiról és halottak százezreiről szóló híradások az ukrajnai háború kapcsán, és sokszor bele sem gondolunk, hogy a száraz adatok mögött emberi sorsok és családok tragédiái állnak. A fiaikat sirató édesanyák, férjeiket elvesztő feleségek és az árván vagy félárván maradt gyerekek egészen biztosan a pokolba kívánják ezt a háborút, és valószínűleg államaik vezetőit sem zárják a szívükbe. Mert mivégre tör ki és dúl egy háború két ország, illetve még inkább két érdekszövetség között? Leginkább bizonyos energiahordozók, ásványi anyagok vagy a világgazdasági értelemben stratégiailag fontosnak tartott területek birtoklása iránti vágy – Ukrajnában mindegyik szép számmal megtalálható – lehetnek ennek kiváltó okai, de sohasem az, hogy két nép kollektíve gyűlöli egymást. Az egymás iránt érzett szeretet, illetve együttérzés ugyanis eleve velünk született tulajdonságok, amelyeket a Teremtő plántált belénk. A szeretet a mozgatórugója a Tízparancsolatnak is, hiszen arra alapozza az erkölcsi törvényeket, hogy az ember alapvetően szereti a másikat, és éppen ezért nem tesz ellene semmi olyat, ami a kárára válna. Ha mégis megteszi – mert az emberben megvan a hajlam a bűnre –, akkor az a szeretet átmeneti hiányából fakad, abból, hogy nem vagyunk tekintettel embertársainkra, és önös érdekünket a többiek elé helyezzük.

A háború éppen ezt példázza: az egyik államnak a fenti okok valamelyike miatt a másik területére fáj a foga, ezért valamilyen jól kimódolt ürügy örve alatt megtámadja, ami miatt viszont rengeteg ember vére hullik, szörnyűségek és tragédiák sorozata indul meg, és ezt tudnia kell előre minden politikusnak, aki a háború kirobbantása mellett dönt. Végső soron a támadó részéről az önzés az, ami a gyúanyaga a harcoknak, amiben a kisembereknek eszük ágában sem lenne részt venni. Sőt a történelem folyamán esetek egész sora bizonyítja, hogy az egymás ellen küzdő felek meglátták a front túloldalán lévőkben is az embert, illetve azt, hogy a lövészárok túlsó oldalán lévő, más nemzethez tartozó fegyveresek ugyanúgy a sorstársaik, mint a velük azonos oldalon álló katonák. Emiatt fordulhatott elő, hogy az első világháborúban karácsonykor több helyszínen is átlépték a frontvonalat a katonák, és az elvileg egymás ellenségeiként harcolók kezet nyújtottak egymásnak, megkínálták a másikat az ünnepi „menüből”, sőt még arra is akadt példa a hagyomány szerint, hogy focimeccset játszottak (!) a francia és a német katonák Jézus születésének napján. Ennek állított emléket Paul McCartney a nyolcvanas években kiadott szólólemezén – amelyen egyébként még Michael Jackson is énekelt –, az erről szóló zeneszámból pedig videoklipet is készítettek. De ugyanígy az emberi sorstragédiák mutatkoznak meg abban a mozzanatban is, amikor a második világháborúban német és orosz katonák egymás kezét fogták a tábori kórházakban haláltusájuk közben, amit Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő örökített meg dokumentarista kötetsorozatában. Gondoljunk csak bele: azok a katonák, akik nem sokkal korábban még egymás ellen harcoltak, félretéve mindenféle gonosz sztereotípiát, átsegítették egymást az evilági létből a túlvilágba. Ekkor már nem is kellettek a szavak: a gesztusok beszéltek helyettük, a megbocsátás működött közöttük, miközben iszonyatos fájdalmaik közepette is tudtak a másikra koncentrálni. Talán azért is alakulhatott ez ki, mert utolsó óráikban tudtak erőt meríteni korábbi ellenségeikből lett sorstársaikból, de egészen biztosan szerepet játszott ezekben a megrendítő és szinte hihetetlen jelenetekben a bűnbánat és a megbocsátás is.

Ehhez fogható, de jóval vidámabb és előremutatóbb jelenség játszódott le a minap a korábban Balassi Intézetnek nevezett, jelenleg a Külgazdasági és Külügyminisztérium égisze alatt zajló képzésen, amelyen külföldről érkezett hungarológia szakos egyetemi hallgatók vagy friss diplomások vesznek részt, hogy a magyar kultúrával még jobban megismerkedhessenek és hazájukban a diákjaikkal is megoszthassák tudásukat. Az történt ugyanis, hogy a lehető legkülönfélébb országokból – Azerbajdzsán, Kína, Oroszország, Törökország, Ukrajna, Mongólia – származó ösztöndíjasok úgy ültek le egymás mellé, hogy egy ukrán és egy orosz hölgy ugyanabba a padba került. A szeminárium kezdetén tartott bemutatkozáskor a tanárnak is gyanús volt, hogy a Tatjána egy másik változatát említő diák valószínűleg nem orosz, míg az Olga nevet említő kérdésére elmondta, hogy az Urál vidékéről jött, és orosznak vallja magát (érdekes módon ugyanebben a szemináriumi csoportban még egy udmurt diák is helyet foglalt, aki szintén orosz fennhatóság alatt él hazájában, ugyanakkor hangsúlyozta a finnugor rokonságot, így azt is, hogy a magyarokat a mai napig számon tartják, mint messzire elszármazott nyelvcsaládtagokat). A tanárt persze furdalta a kíváncsiság, hogy ki ülhet az orosz hallgatója jobbján, de meglehetősen hamar kiderült, hogy ukrán nemzetiségű diákról van szó. Csak egy pillanatra villant át az agyán, hogy

két ellenséges ország állampolgárai kerültek ugyanabba az iskolapadba,

rájuk nézve azonnal konstatálta, hogy ők bizony nagyon jó viszonyban vannak egymással. Tatjána még azt is elmondta, hogy már a kezdet kezdetén sem csináltak kabinetkérdést abból, ki melyik országból jött, ők megérezték, hogy barátkozniuk kell. Az intuíciót aztán tettek követték, és az ösztöndíj első félévét egymás társaságában töltötték, segítettek a másiknak a tanulásban, ha kellett, és együtt jártak felfedezni a magyar főváros szépségeit, miközben furcsamód apáik akár egymás ellen is harcolhattak volna az orosz–ukrán háborúban (mint időközben kiderült, erre hála Istennek matematikai esély sem volt). Így aztán teljesen egyértelmű volt, hogy tanulmányaik folytatásakor a második félévben ugyanabba a padba ülnek be, és tovább mélyítik a két nép barátságát – legalábbis saját köreikben.

Bizony ezt a megható képet el kellett volna küldeni Zelenszkijnek és Putyinnak is, hogy elgondolkozzanak azon: még a legintenzívebb uszító kommunikációs hadjárat sem képes felülírni a mikroszinten megjelenő szeretetet, rokonszenvet, toleranciát. Mintha ezzel a barátsággal egyszerre csapták volna arcul mind az agresszort, mind az egyre kevésbé szimpatikusan, lényegében követelőző módon agresszíven katonai és további anyagi támogatást kalapozó ukrán kormányfőt. Még akkor is, ha az egyik oldalon a NATO-fenyegetettséggel és az oroszajkú lakosság jogaival, másik oldalon a jogos önvédelemmel takaróznak a politikusok és a katonai vezetők. Egy biztos:

nincs igazságos háború, akár a támadó, akár a védekező fél oldaláról tekintjük a folyamatokat,

a két, Magyarországon ösztöndíjasként tanuló orosz és ukrán hallgató pedig élő bizonyítéka annak, hogy nincs az a politikus, aki miatt különböző nemzetiségű embereknek érdemes lenne összeveszni vagy távolságot tartani egymástól. A legjobb pedig az lenne, ha Putyin és Zelenszkij kezet fogna egymással, még akkor is, ha az már szinte minden mérvadó szakértő által megerősített módon erősen valószínűsíthető, hogy ebből a háborúból Ukrajna nem fog területi veszteségek nélkül kikeveredni. Ha a kézfogás megtörténik, akkor a jóérzésű emberek együtt vallhatják az R-GO együttes Legyen nyár című számával, hogy „A sakkot vegyük alapul, kérlek / Én a döntetlent ajánlom fel néked / Legyen nyár, és béke már”.

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Háború és béke Keleten

Innen, a Fülöp-szigetekről az orosz–ukrán háború távoli konfliktusnak tűnik, ám közvetlen szomszédunk a fenyegetett Tajvan. A Dél-kínai-tengeren a mi országunkhoz tartozó zátonyokat foglalnak el kínai hajók, és lehalásszák az ottani vizeket. Kell-e ezt tűrni? Nem csorbul-e az igazság, nem az agresszort támogatjuk-e a békével?

Pepe és a király

Pepe nem hibátlan valaki. Nekem ő az igazi király. Mint minden ember, aki elkötelezetten és lelkiismeretesen végzi munkáját, uralva szakterületét.

Tájékozódni a világban

Hogyan lesz valaki az egyházatyák korának, illetve az egyház szociális tanításának, a XX. századi keresztény szociális mozgalmaknak egyaránt termékeny kutatója?
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!